Lacza Tihamér / Minerva kalitkába zárt baglya*

A magyar nyelvű ismeretterjesztés lehetőségei
a kommunista Csehszlovákiában

A korszak, amelyről szó van – az 1950–1989 közötti négy évtized –, sokféle szem-szögből vizsgálható. Sajnos, intézmények hiányában a múlt tényeinek és eseménye-inek számbavétele, feltárása esetlegesnek mondható.

 Azok a kezdeményezések, amelyek az elmúlt években könyvek1 formájában öltöttek testet, csak az első lépéseket jelentik ezen a téren. Nem készült el a korszak cseh/szlovákiai magyar szempontú politika- és társadalomtörténete, megírásra vár a cseh/szlovákiai magyar kultúra, művészet és sajtó részletes története. A cseh/szlovákiai magyar írásbeliség elemzése jutott talán a legmesszebbre, hiszen számos költőnkről, írónkról már fontos tanulmányok, sőt monográfiák születtek, de mindmáig hiányzik egy alapos irodalomtörténet, a tudományos és ismeretterjesztő irodalom összefoglalása pedig csak a lexikon(ok) szócikkeinek a szintjén történt meg. A következőkben arra te-szek kísérletet, hogy felvázoljam, miért nem tudott igazán kibontakozni a kommunista Csehszlovákiában a magyar nyelvű tudományos és tudománynépszerűsítő irodalom.
A cseh/szlovákiai magyarokat a II. világháborút követően nemcsak alapvető emberi jogaiktól fosztották meg, hanem értelmiségüktől is. Amikor 1950-ben ismét elindulhatott a magyar nyelvű oktatás, még szakképzett pedagógus is alig volt, a szellemi élet más területein pedig csak mutatóba akadt néhány magyar – vagy magyar származásúnak mondható – szakember. A magyar nyelvű irodalom és kultúra újjászervezői között elsősorban a falvakból vagy a vidéki városokból Pozsonyba került fiatalokat találjuk, akik gyorstalpaló kurzusukon szerezték meg „szakképesítésüket”, esetleg magyarországi gimnáziumi érettségi bizonyítvánnyal láttak neki a tanítói vagy a szerkesztői munkának. Az elvégzendő feladatok tömkelegében aligha gondolhattak arra, hogy a magyar nyelvű ismeretterjesztő és tudományos irodalom szervezeti kereteit nekik kellene megteremteniük. A kommunista hatalom így is csak szűken adagolta az újabb lehetőségeket, és ha túl nagy aktivitást tapasztalt, azonnal közbelépett.2 Az 1950-es években a legégetőbb feladat a szlovákiai magyar iskolahálózat kiépítése, a magyar tanítók és tanárok megfelelő szintű szakmai felkészítése volt. Eközben egyre többen kezdték meg tanulmányaikat a pozsonyi és a kassai egyetemeken, sőt Prágában is fokozatosan 100 fölé nőtt az ott tanuló magyar nemzetiségű hallgatók száma.3 Az egyetemekről kikerült magyarok természetesen elsősorban ipari és mezőgazdasági üzemekben, különböző szintű hivatalokban, egészségügyi intézményekben helyezkedtek el. A pedagógusi pálya is mágnesként vonzotta a frissen érettségizett fiatalokat, miután nagy volt iránta a „kereslet”, ráadásul a nyitrai Pedagógiai Főiskolán az 1960-as évektől kezdve már magyar nyelvű oktatás is folyt. Tulajdonképpen a tanárképzésnek, illetve a „pályaelhagyóknak” köszönhetően fokozatosan feltöltődtek a szlovákiai magyar lapok szerkesztőségei is, amelyek évtizedeken át a szlovákiai magyar szellemi élet műhelyei voltak. Nem szeretném azonban idealizálni ezt a helyzetet, elvégre a kommunista ideológiától átitatott diktatúrában az újságírói munka sok esetben inkább a propaganda eszköze volt, a hiteles és elfogulatlan tájékoztatás legfeljebb a frázisok szintjén megfogalmazott, de igazából számon sohasem kért elvárás volt, s ha akadt, aki szó szerint értelmezte és munkájában alkalmazni próbálta azt, rendszerint kellemetlenségei támadtak egyrészt a feletteseivel, másrészt azoknak az intézményeknek, hivataloknak vagy üzemeknek a vezetőivel, amelyeket az objektivitásra törekedve kedvezőtlen színben tüntetett fel. Az ilyen újságírói vagy szerkesztői munka a jobb érzésű, szakmailag is felkészült és tehetséges értelmiségieknek aligha lehetett perspektivikus a szocialista társadalom építésének „hőskorában”, az 1950-es és az 1960-as években. Jóllehet, a szlovákiai magyarokat, mint állampolgárokat már nem diszkriminálták, a magyar nyelvet azonban igyekeztek a perifériára szorítani, s ebben a tehetségtelen újságírók és szerkesztők akarva-akaratlanul közreműködtek, hiszen kezdetleges fogalmazványaikkal, nyelvtani hibáktól hemzsegő, a pártzsargont gyakran alkalmazó cikkeikkel szinte megfertőzték az olvasók addig egészségesnek mondható nyelv-érzékét. A primitív szövegek eleve sekélyes és sematikus gondolkodásmódot sugalltak, s ebben a szegényes szellemi közegben talán fel sem vetődött a tudomá-nyos ismeretterjesztés igénye. A kommunista párt vezetése azonban felismerte az új műszaki és tudományos eredmények népszerűsítésében rejlő propagandisztikus lehetőségeket, ezért engedélyezte egy magyar nyelvű ismeretterjesztő folyóirat, a Természet és Technika megjelentetését. A rövid életű és csak 18 számot megélt (1952 – 4; 1953 – 14) lapot a kommunista párt hivatalos kiadója, a Pravda Nyomdavállalat gondozta, és többnyire csehből és szlovákból fordított cikkeket közölt. 1954 januárjában indult a Tudomány és Technika folyóirat, amely évente tízszer jelent meg, felelős szerkesztője Dósa József (László?) volt. Kiadójaként a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságát jegyezték, a periodikumot a prágai Mladá fronta Lap- és Könyvkiadó jelentette meg. A lapot annak idején magam is olvasgattam, és emlékeim szerint nemcsak fordításokat, hanem eredeti írásokat is közölt. Mivel elsősorban a „tanuló ifjúságnak” szánták, gyakran szerepeltek benne érdekes, otthon a konyhában is elvégezhető fizikai, kémiai és biológiai kísérletek, feladatok. A folyóirat 1963 decemberében szűnt meg. Feltehetően a prágai kiadóvállalat nem kívánta tovább „szponzorálni”, már csak azért sem, mert időközben – 1961 januárjában – elindult a Csehszlovák Politikai és Tudományos Ismeretterjesztő Társulat égisze alatt a Természet és Társadalom havilap, amely lényegében a Príroda a spoločnosť szlovák folyóirat magyar nyelvű változata volt, miután az ott megjelent cikkeket adta közre magyarul, bár nem mutációban, hanem sajátos – az olvasó számára nem világos – szerkesztési elvek alapján. A lap első kiadója a ma is létező magyarországi Tudományos Ismeretterjesztő Társulat – közismert rövidítéssel: TIT – csehszlovákiai megfelelője volt, de a nevében szereplő „politikai” jelző jóval na-gyobb súllyal esett latba, mint a határon túl. A csehszlovákiai társulatnak regionális szinten voltak magyar aktivistái is, akik – más tömegszervezetekkel4 együttműködve – különböző, elsősorban mezőgazdasági témájú előadásokat és tanfolyamokat szerveztek a dél-szlovákiai járások magyarok lakta településein, időnként alkalmi kiadványokat is megjelentettek magyar nyelven. Sajnos minderről Szőke József – egyébként nagyon fontos és hasznos – négykötetes bibliográfiájában nem sok adatot találunk, ahogy az említett folyóiratokban megjelent írásokról sem. Alighanem érdemes lenne alaposabban is szemügyre venni ezeket a periodikákat, hogy képet alkothassunk az akkoriban preferált tudományos és műszaki témákról, s egyúttal szembesüljünk az ismeretterjesztő cikkek nyelvezetével is. A helyes magyar szakkifejezések használata ugyanis kezdettől fogva a tudományos ismeretterjesztés legnagyobb problémája volt tájainkon. Sok magyar nemzetiségű szakember éppen emiatt eleve nem vállalkozott rá, mert a szakterületén használt szavakat csak szlovákul vagy csehül ismerte pontosan, s ha egy-egy magyar lap újságírója munkájáról kérdezte, legfeljebb körülírással vagy a szlovák kifejezés tükörfordításával próbálta meg elmagyarázni a lényeget. Ebből olykor komikus félreértések és „leiterjakabok” adódtak, de innen erednek a szlovákiai magyar köz- és sajtónyelvből szinte mindmáig kiirthatatlan szlovakizmusok, amelyek jó néhány nyelvművelőnknek és nyelvészünknek kínáltak témát, lehetőség teremtve egyszersmind a nyelvi ismeretterjesztés folyóiratbeli művelésének is.5
Később a Természet és Társadalom kiadója a Csehszlovák Politikai és Tudományos Ismeretterjesztő Társulatot felváltó Szocialista Akadémia Szlovákiai Központi Bizottsága és az Obzor Kiadóvállalat6 lett. A folyóirat fennállásának közel harminc éve alatt – 1990 júniusában szűnt meg – nem tudott a szlovákiai magyar szellemi élet szerves részévé válni. Főszerkesztői mindvégig szlovák nemzetiségű személyek voltak, a magyar változatot általában egy vagy két szerkesztő állította össze, és a cikkeket néhány külső munkatárs fordította. Egy alkalommal megpróbáltam cikket megjelentetni a lapban, mire azt a felvilágosítást kaptam, hogy ez csak úgy volna lehetséges, ha szlovákul is megírnám. Nyilván a főszerkesztő kívánta magát ezzel biztosítani, nehogy szakmai és/vagy ideológiai szempontból prob-lematikus cikk kerüljön a folyóiratba. De az sem kizárt, hogy egyszerűen így szerették volna „eltanácsolni” a jelentkezőt. 1990-ben felvetettem a Csemadok OT Elnökségének egyik ülésén, hogy a Csemadok vegye át a folyóirat kiadását, az Obzor Kiadóvállalt azonban elzárkózott a javaslat elől, és inkább a megszüntetése mellett döntött. Utólag beláttam: az új helyzetben már nem lett volna lehetőség állami támogatás nélkül megjelentetni a lapot, ráadásul a Csemadok saját hetilapja, az A Hét is fokozatosan ellehetetlenült, és 1995 áprilisában megszűnt.
Az ismeretterjesztést is segítő folyóiratok között mindenképp meg kell említeni az 1953-ban indult és kéthetenként megjelenő Vöröskeresztes Híradót, amelynek főszerkesztője Kövér Ferenc volt. Ez a Csehszlovák Vöröskereszt lapja volt, és az Obzor Kiadóvállalat gondozta. 1960-tól Népegészség címmel jelent meg, fő-szerkesztőként pedig évtizedeken át Jozef Lietavec jegyezte. Főleg csehből és szlovákból fordított egészségnevelő, orvosi témájú cikkeket közölt, de olykor magyar nemzetiségű szerzők is írtak a lapba. A Csehszlovák Vöröskereszt kapcsán meg kell jegyezni, hogy rendszeresen szervezett ismeretterjesztő előadásokat és tanfolyamokat, előadókként magyar orvosokat és egészségügyi nővéreket is foglalkoztatott.
Ismeretterjesztő írásokat időnként a Népművelés havilap is közölt. Ezt a folyóiratot a Népművelési Intézet Nemzetiségi Osztálya adta ki az Obzor Kiadóvállalt gondozásában. Első száma 1954-ben jelent meg, és mindvégig Koczka István volt a főszerkesztője. A lap „fénykora” az 1960-as években volt, amikor a kibontakozó szlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom legfontosabb fórumának számított.
A Tűzoltó 1965-től a Csehszlovákiai Tűzvédelmi Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságának lapjaként ugyancsak az Obzor Kiadóvállalat gondozásában havonta jelent meg. Első főszerkesztője Koprla Pál volt, később Kalita Gábor jegyezte. A folyóiratban a tűzvédelem aktuális kérdései mellett időnként művelődéstörténeti tárgyú írások is napvilágot láttak, ezeket általában Delmár Gábor7 írta.
Elsősorban a földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó falusi emberek hetilapja volt a Szabad Földműves, amelynek első száma még 1950. január 1-jei dátummal jelent meg a Szlovákiai Szövetkezeti Tanács égisze alatt Kugler János fő-szerkesztésében. A szövetkezeti mozgalommal és a társadalom „időszerű kérdéseivel”, a kultúrával és az irodalommal foglalkozó írások mellett mezőgazdasági jellegű ismeretterjesztő cikkeket is közölt szlovák és magyar szerzők tollából. Az újság az 1960-as évek első felében – 1961–1965-ben – hetente kétszer jelent meg, majd 1965-től ismét hetilap lett. Második főszerkesztője, a lapot 1951 és 1961 között irányító Major Sándor öngyilkos lett. 1961 és 1981 között Pathó Károly8 jegyezte főszerkesztőként, akiről egykori munkatársa, Gál Sándor költő megjegyez-te, hogy elsősorban ő volt az, aki az irodalom és a kultúra számára is teret nyitott a lapban.
A pedagógiai ismeretterjesztésnek is helyet adott az 1956-tól megjelenő, elsősorban a szlovákiai magyar iskolák pedagógusainak készült módszertani havilap, a Szocialista Nevelés, amelyet a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó adott ki. Első felelős szerkesztője Náhlovsky Zoltán volt, majd 1957–1962 között Turczel Lajos, 1963–1967 között Ónodi János, 1968–1980 között Mózsi Ferenc, 1981-től Fibi Sándor és Kósa Karola szerkesztette.
Az eddig elmondottakból is nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyar sajtóban az 1950–1960-as években nem folyt átgondolt, tudatosan szervezett tudományos ismeretterjesztés. Jobbára a körülmények sajátos alakulása és egy-egy szerkesztő ösztönös helyzetfelismerése teremtette meg ennek a feltételeit. Már az 1960-as években megjelentek néprajzi és helytörténeti témájú cikkek – leginkább az 1956 decemberében indult Hét hasábjain –, de tudatosan szervezett és a szakemberek szélesebb körére támaszkodó ismeretterjesztésről a szlovákiai magyar sajtóban csak az 1970-es évek közepétől beszélhetünk, elsősorban két hetilap: a Vasárnapi Új Szó és a már említett Hét jóvoltából. A Vasárnapi Új Szó 1969 januárjától jelent meg, mint az Új Szó napilap vasárnapi kiadása. Noha „időszerű” politikai kérdésekkel is fog-lalkozott, elsősorban interjúkat, riportokat, közművelődési, kulturális és irodalmi témájú cikkeket közölt. Ezek között időnként ismeretterjesztő és tudomány-népszerűsítő írások is napvilágot láttak. Én magam is több cikket és sorozatot9 jelentettem meg az újságban, de a Hét kulturális és tudományos rovatának szerkesztőjeként elsősorban a „saját lapom” által teremtett lehetőséget igyekeztem kihasználni.10 Ebben az időben többen is felismerték a tudományos ismeretterjesztés fontosságát, és felkérésemre több-kevesebb rendszerességgel műszaki és természettudományi, művelődés- és tudománytörténeti, néprajzi, történelmi, helytörténeti stb. témájú írásokkal jelentkeztek.11 A hetilapnak önálló tudományos rovata is volt, de az ismeretterjesztő írásoknak, sorozatoknak más – sok esetben ebből a célból indított – rova-tok is helyet adtak.12
A teljesség kedvéért természetesen meg kell említeni más szlovákiai magyar lapokat is, mindenekelőtt a Nő hetilapot és a Barátnő havilapot, a kéthetenként megjelenő Tábortűzt, valamint a Dunaszerdahelyen szerkesztett Csallóköz regionális hetilapot. Ezekben kisebb-nagyobb rendszerességgel ugyancsak megjelentek ismeretterjesztő írások és sorozatok is. Külön is kiemelném az általános iskolák felsőbb évfolyamaiba járó tanulóknak készült, 1970-től Tábortűz néven megjelenő folyóiratot, amely eredetileg Pionírok Lapja címmel indult még 1952-ben a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságának kiadásában. Első főszerkesztője Somogyi Viola volt, később Zsilka László (1954–1957 között), Petrik József (1958–1959, majd 1962–1981 között), Somogyi Mátyás (1960–1961 között), majd kisebb megszakítással Huszárné Seres Vlaszta (1981–1990 között) irányította a szerkesztőség munkáját. Különösen az 1980-as évektől egyre több ismeretterjesztő cikk és sorozat látott napvilágot a folyóiratban.
Az ismeretterjesztésnek az időszaki vagy alkalmi kiadványok – pöéldául az évkönyvek és a naptárak – is fórumai voltak. Olykor az egyes szlovákiai magyar lapok is kiadtak ilyesmit, de a legfontosabbak ezek között a Madách Könyv- és Lapkiadó Madách Naptár címmel 1974-től évente megjelenő kötetei voltak, amelyekben szinte minden alkalommal szerepelt ismeretterjesztő írásokból szerkesztett öszszeállítás is.
A tudományos ismeretterjesztés részének tekinthetők a csehszlovákiai ma-gyar szakembereket bemutató interjúk is. A szlovákiai magyar olvasók jobbára ezekből az írásokból ismerhették meg a pozsonyi, a kassai és a prágai egyetemeken, kutatóintézetekben, klinikákon, nemzetgazdasági szempontból jelentős ipari vállalatokban és mezőgazdasági üzemekben, szövetkezetekben tevékenykedő magyar nemzetiségű tudósokat, műszaki szakembereket, orvosokat és különböző szintű vezetőket. Ezek a beszélgetések gyakran azzal a céllal készültek, hogy a pozitív példa erejével győzzék meg a magyar szülőket arról: érdemes magyar iskolába íratniuk a gyermekeiket. A folyóiratokban és az újságokban közreadott ismeretterjesztő írások is a magyar nyelv fontosságát voltak hivatva erősíteni, különösen annak a fenyegetésnek az árnyékában, hogy az 1970-es évek második felétől kezdődően a szlovák kommunista pártvezetés egyre erőteljesebben és a legfondorlatosabb eszközöket is bevetve szorgalmazta a nyitrai magyar nyelvű pedagógusképzés elsorvasztását és a természettudományi tárgyak anyanyelvű oktatásának a korlátozását a szlovákiai magyar általános és középiskolákban.
Az ismeretterjesztés és a tudománynépszerűsítés vitathatatlanul egyik leghatékonyabb eszköze a jól megírt, szakmailag is hiteles könyv. Nos, a szóban forgó időszakban a magyar nyelvű könyvkiadás csak szűk teret kínált a szlovákiai ma-gyar szerzőknek, hogy ilyen jellegű könyveket írjanak és jelentessenek meg. Ezek jobbára útirajzok, helytörténeti munkák voltak. A természettudományok és a technika új eredményeit bemutató kiadványok szinte kizárólag fordítások voltak, mint például az idén nyolcvanéves Tölgyessy György, dunaszerdahelyi származású vegyészprofesszor eredetileg szlovákul íródott műve, az Atomkorszak detektívjei, amelyet Dósa László ültetett át magyarra, és 1977-ben jelent meg a Madách Kiadónál. Azért is említem épp ezt a könyvet, mert ha a szerző történetesen magyarul írta volna meg előbb, akkor sokkal kisebb esélye lett volna rá, hogy Csehszlovákiában megjelentesse. Egyébként hozzá hasonlóan nagyon sok elismert magyar származású szakember gondolta azt, hogy nem lenne okos dolog, ha anyanyelvén bármit is publikálna, vagy azért, mert már megszokta, hogy szlovákul ír, vagy pedig azért, mert nem tenne jót a szakmai presztízsének. Annak idején interjút készítettem a Hét számára Tölgyessy professzorral, és felkértem őt egy cikksorozat meg-írására, de ő ezt nagyon elegánsan elhárította, mondván, hogy nem tudna rá időt szakítani. Amikor 1978 őszén a Fábry Napokon Gál Sándor felkérésére előadást tartottam a szlovákiai magyar reálértelmiség helyzetéről és szerepéről,13 fontos feladatként említettem azt, hogy a természettudományos és műszaki végzettségű szlovákiai magyar szakembereket be kellene kapcsolni a szlovákiai magyarság szellemi vérkeringésébe, és ennek egyik lehetséges módját a tudományos ismeretterjesztésben jelöltem meg. Talán lett is ennek némi foganatja, hiszen jó néhány fiatal magyar reálértelmiségit sikerült megnyernem az ügynek, bár korántsem olyan számban, mint reméltem. Az egyetlen szlovákiai magyar könyvkiadó mereven elzárkózott attól, hogy ezeket a törekvéseket felkarolja, ami részben talán érthető is volt, hiszen a szerkesztők többnyire írók, költők és irodalmárok voltak, akik nem szívesen merészkedtek számukra ismeretlen terepre. Egyébként is a Csehszlovákia és Magyarország közti közös könyvkiadási egyezmény jóvoltából Budapesten meg-szerkesztett és kiadott ismeretterjesztő könyvek garmadája áramlott be hozzánk, ezek között nagyon sok kiváló természettudományi és műszaki témájú munka volt, de a pozsonyi magyar könyvesboltban olykor Erdélyben kiadott magyar könyvek is felbukkantak, ami azt a – számomra egyébként evidenciának számító – tényt bizonyította, hogy kisebbségi körülmények között is lehet színvonalas tudományos és ismeretterjesztő műveket alkotni.
Sajnos olykor nemcsak a reáltudományok, hanem a társadalomtudományok bizonyos területei sem tudták áttörni a kiadói ellenállás falát. Előttem nem eléggé világos okokból például nem kapott zöld utat Farkas Veronika művészettörténész szlovákiai magyar képzőművészeket felvonultató, sok színes reprodukcióval és fényképfelvétellel is kiegészített kézirata, noha egy másik „lektorral” egyetértésben lelkesen ajánlottam a megjelentetését. A dolog azért is érthetetlen volt, mert szlovákiai magyar képzőművészekről olykor monográfiák is megjelentek tájainkon, de ízlésesen kivitelezett, színes katalógusok szinte minden egyéni kiállítás alkalmával. Igaz, ezek rendszerint kétnyelvű kiadványok voltak, s ezért eleve nem keltettek gyanút. A helytörténetírás volt talán az egyetlen olyan nem szépirodalmi műfaj, amely nem ütközött komolyabb akadályba, bár Zalabai Zsigmond kétkötetes ipolypásztói monográfiájának (Mindenekről számot adok – 1983, Hazahív a harangszó – 1984) „utózöngéi” – az odaítélt Madách-díj felsőbb utasításra történt visszavonása – mintha cáfolnák ezt. Az Irodalmi Szemle által az 1970-es évek második felében szervezett ankét a szlovákiai magyar tudományosságról, számos újságcikk a Hét, a Vasárnapi Új Szó vagy a Nő hasábjain azonban már jelezte, hogy ezt a kérdést nem lehet a szőnyeg alá söpörni, s egy olyan értelmiségi réteg jelentette be szellemi honfoglalási igényét, amely már nem érte be a szépirodalom meglehetősen szűkre méretezett kereteivel. Természetesen ki-ki a maga módján igyekezett szétfeszíteni ezeket a korlátokat. Bödők Zsigmond14 a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központ egyszemélyes Csillagászati Kabinetjének égisze alatt elindította a Csallóközben mindmáig aktív amatőr csillagászati mozgalmat,15 és 1980-tól kezdődően éveken át Ógyallán, majd Csicsón nyári csillagászati észlelőtáborokat szervezett, és Trifid címmel egy kis példányszámban sokszorosított magyar nyelvű csillagászat lapot is megjelentetett. Hodossy Gyula Érsekújvárott megszervezte az Iródia-mozgalmat, a dél-szlovákiai városi múzeumokban dolgozó néprajzkutatók, muzeológusok, az ország különböző városaiban tevékenykedő társadalomtudósok és történészek16 pedig életre hívták a Madách Kiadóban az Új Mindenes Gyűjtemény elnevezésű könyvsorozatot, amelynek első kötete 1980-ban, az utolsó kötete pedig 1993-ban jelent meg. Az egyes kötetekben elsősorban társadalomtudományi, régészeti és néprajzi témák kaptak helyet, de például Duka Zólyomi Norbert orvostörténeti, Vadkerty Katalin pedig agrártörténeti tanulmányokat közölt. Természetesen felvetődött annak a gondolata is, hogy a biológia, a földrajz, a barlangászat és a környezettudomány témakörével foglalkozó tanulmányok is egyszer kötetbe rendezve lássanak napvilágot ebben a sorozatban, de az időközben lezajlott 1989-es rendszerváltozás sokkal szélesebb távlatokat nyitott a tudományos ismeretterjesztés előtt.

 JEGYZETEK

  1 Szőke József: A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1–4. Madách, Pozsony 1982–1992; Ki kicsoda Kassától Prágáig? Szerk.: Szőke József és Viczián János. Babits Kiadó, Szekszárd, 1993; A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004  Főszerk.: Fónod Zoltán. Madách-Posonium, Pozsony, 2004; A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 I–IV. Szerk.: Tóth László–Filep Tamás Gusztáv. Ister, Budapest, 1998–2000; Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006.
  2 Lásd a Népes együttes szánalmasan rövid történetét!
  3 Lacza Tihamér: Az Ady Endre Diákkör története. Kézirat, 2011.
  4 Csemadok, Vöröskereszt, Kiskertészek Szövetsége stb.
  5 Az elmúlt évtizedekben sokan vállalkoztak erre a feladatra, az ismert nyelvészek (pl. Orbán Gábor, Mayer Imre, Jakab István, Szabómihály Gizella, Misad Katalin, Simon Szabolcs) mellett irodalomtudósok (pl. Sas Andor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond), prózaírók (pl. Egri Viktor, Mács József, Szőke József), lap- és kiadói szerkesztők (pl. Szűcs Béla, Bodnár Gyula, Mayer Judit, Hasák Vilmos), pedagógusok (pl. Pazderák Bertalan, Dobay Béla, Morvay Gábor, Schniererné Wurster Ilona, Csuka Gyula, Fibi Sándor) és mások.
  6 Az Obzor Kiadóvállalat a Pravda mellett a legjelentősebb szlovákiai kiadó volt, amely útikönyveket, tudományos ismeretterjesztő műveket, valamint számos szlovák heti- és havilapot jelentetett meg. Néhány magyar újság (A Hét, a Népművelés, a Természet és Társadalom, a Tűzoltó, a Népegészség stb.) is az Obzor gondozásában látott napvilágot.
  7 Delmár Gábor (1923–2009) az 1950-es évektől a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségének a munkatársa volt. Egyebek mellett zenei és ismeretterjesztő műsorokat szerkesztett, és a szlovákiai magyar lapokban művelődéstörténeti cikkeket is publikált. Évtizedeken át az Új Szó sakkrovatát szerkesztette.
  8 Életéről veje, Csicsay Alajos írt könyvet Mérföldkövek ködben. Családtörténet címmel (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006).
  9 Kísérletek a konyhában (14 rész); Fejezetek a közlekedés történetéből (20 rész).
10 Akkoriban közölt cikksorozataim alapján (pl. az ókori orvoslás történetével, az írás történetével, a közlekedés történetével stb. foglalkozó írások nyomán) később – már az 1989-es rendszerváltozást követően – több könyvet is megjelentettem.
11 A szerzők közül – a teljesség igénye nélkül – megemlíthetem Liszka József etnológust, Csáky Károly, D. Varga László, Buday Endre helytörténészt, Jókai Mária, Csicsay Alajos, Gágyor József pedagógust, Méry Margit néprajzkutatót, Ozogány Ernő villamosmérnököt és technikatörténeti szakírót, Kiss László orvost és orvostörténészt, Bödők Zsigmond, Jávorka Ágoston és Mészáros Attila csillagászt, Bogoly János természetvédőt, Pomichal Richárd biológust, Gaál Lajos geológust stb.
12 Ozsvald Árpáddal közösen szerkesztettük közel 20 éven át pl. a Hét hátsó borító oldalán megjelent, a szlovákiai magyarság népviseleteit, népi építészetét, néptáncait, népszokásait, a magyar vo-natkozású felvidéki műemlékeket, továbbá a csillagos égbolt érdekes objektumait, Szlovákia védett növényeit, madarait és ásványait bemutató sorozatot.
13 Később megjelent a Hét 1979. évfolyamának 9. számában, illetve az Ember a szóban (Madách, 1985, Bratislava) című könyvemben.
14 Bödők Zsigmond (1957–2010) is az én felkérésemre kezdett el a Hétben publikálni, s ezekből az írásaiból jelent meg később a Harmatlegelő című kötete.
15 A mai Corvus Egyesület tagjai még a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, alig tizenévesen ismerkedtek meg a csillagászattal azokon a szakköri foglalkozásokon, amelyeket Bödők Zsigmond szervezett számos csallóközi magyar iskolában. Ma már ők folytatják az akkor megkezdett munkát, és az észlelőtáborok szervezése mellett a magyarországi szaklapokban rend-szeresen publikálják csillagászati megfigyeléseik eredményeit is.
16 Többek között Blaskovics József, Duka Zólyomi Norbert, Gyönyör József, Vadkerty Katalin, Püs-pöki Nagy Péter, Mácza Mihály, Liszka József, B. Kovács István, Méry Margit és mások.