Oszthatatlanná kövesedett táj

Polgár Anikó versfordításai

A költőt – a görög Markópulosz verse alapján – sajátos látásmódja teszi azzá: észreveszi a hétköznapiban a költőit, a teraszon ülve, a járókelőket figyelve is dolgozik, s képzelete révén meglátja azt is, ahová tulajdonképpen nem ér el a tekintete. Az alábbiakban három különböző látásmódú, három egyéni világot képviselő költő verseinek magyar fordítása olvasható, melyeket a közös fordítói látásmód fog egybe.
Markópulosz a kis formák mestere, versei korallszerű természetességgel hozzák létre önnön formáikat. Behódolás című versében a folyó a magányt éppúgy jelképezi, mint a költő magárahagyatottságát a nyelv kiáradásában. Ebbe a nyelvi térbe lépnek be az antik pásztoridillek tipikus figurái, akik egyszersmind a keresztény dimenziót is képviselik. A szerelem, a szeretet, a magány a nyelv kalandján keresztül válik költői léttapasztalattá.
Mišíková szintén a konkrét, tárgyias valóságvonatkoztatásokból indít, majd ez a váz hirtelen lebegővé válik, miközben a tapasztalat feloldódik a nyelvben. Mišíková ügyes költői gesztusokkal rákérdez a kiindulási tények tényszerűségére is, s így paradox módon magának a költeménynek a létmódját is megkérdőjelezi.
A finn Jouni Inkala szintén nyelvanalitikus költeményekkel kezdte a pályáját, ám hamar váltott a narratívabb, zártabb szövegformálás irányába. E verstípus rendszerint hatványozott kulturális beágyazottságot feltételez, s így a tudós költé-szet jellegét idézi: ez azonban csak a látszat. Inkala költői ereje éppen abban van, hogy például az egyetemes mítoszt nem misztikus lebegésként, hanem időtlen alakulások sorozatának drámai, mindenkor aktuális kivetüléseként fogja fel. A gondolati ősmag így olykor szinte a csevegő tónus mögül sugárzik szét.
P. A.

JORGOSZ MARKÓPULOSZ
Behódolás

        Hozzád jövök majd megint,
        mint egy gyerek, akit szeretnek a nők.

        Széles folyó vagy.

        Magányodba
        pásztorok lépnek be délután,
        hogy megmossák hangjukat.
Egy májusi vasárnap délután I.

        A teraszon egy férfi napozik.

        Valóban: ahogy elterül, olyan,
        akár egy hulla, aki itt halt meg, évezredekkel ezelőtt.

Egy májusi vasárnap délután II.

        Mennyire szomorú ez a délután!

        Az a férfi ott éveket tölt el
        a fiával, aki többé nem nő fel soha.

Dal magányos férfiaknak
    Kosztasz Nikolakisznak

        Este: begyűjtöd a tűzifát.

        És reggel, igen, reggel:
        milyen keserű is az élet a hamuval!

Költők

        Esténként a járókelők
        átvágnak a parkon, hogy lerövidítsék útjukat.

        És mi, mi látjuk ezt.
        Vagy még inkább: látjuk cigarettáik parázsló végeit.

A kezem, a lelkem, hajóroncsok

        Kezem a hajadban:
        gaztette után a fészkébe visszatért kígyó.

        Lelkem könnyedén bepiszkolódva,
        akár egy hófehér nyári öltöny.

        A hajóroncsok fölött gondterhelten bukkan fel a nap.

JORGOSZ MARKÓPULOSZ (1951):
 újgörög költő. A peloponnészoszi Messzinában született. 1968-ban debütált a Hetedik szimfónia című kötetével.

EVA MIŠÍKOVÁ
Tánc

        Átgázolunk a behavazott mezőn
        bársonydarabok tűnnek fel mögöttünk
        és gyerekek

        aztán valaki felkiált hiszen ezek bőrdarabok
        felváltva civakodunk rajtuk
        felváltva forgunk saját tengelyünk körül
        gyorsabban egyre gyorsabban
        szédül a fej
        gyöngül az emlékezet

        A lemenő nappal szemben
        csak a testes árnyékok
        tánca tűnik valósnak
        s kicsit távolabb a kerítésen túl
        a sok limlom között
        fehér céltábla egy fej

        telelyuggatott
        résein át
        egészen közelinek látni
        még a legtávolabbi házat is

Leánykérés az erkélyen

        A nedves lepedők
        alatt
        szárítókötelek sora
        csimpaszkodik halkan
        közben beivódik
        a nap
        az álmaikba
        a homlok fehérjébe
        a lábikrákba
        bárhová ahová csak tud
        ezen a nappali órán

        a hajnalpír
        és az alkonyat után
        marad a szomj

        kinek a nevében
        és miért iszik majd
        ha teljes lesz a sötét

        mi lesz a dunnahuzattal
        s mivé lesz a lány?

A régi fű

        Máshol nem tekinthetsz hátra
        csak a határon
        melyet repedező avas penésszel zsugorokkal
        hintettek meg dacból télire hogy zsírosodjon
        A felesleg és a hiány nevében
        megőrizhetjük így is a napot
Kirándulások
(…a város szélére)

        Megpillantom-e
        a távoli lejtőn
        a fák kérgét
        gondosan lehántó
        fehér kezeket
        és amazokat a hamuszürkéket
        melyek kapkodva tépkedik őket
        darabokra
        azokkal hágok föl
        akik majd kelet felé tolulnak
        fel egyenesen a betonhídra

        Elidőzünk itt egy kicsit
        a közelgő tél és a tévedésből
        kirakott egzotikus gyümölccsel teli
        ládák ölelésében

EVA MIŠÍKOVÁ (1961):
cseh költő, szerkesztő, műfordító (franciából fordít). Kairóban született. Jelenleg Prágában él, francia nyelvet tanít. Rétrécissements címmel francia nyelvű verskötetet is kiadott 1996-ban.

JOUNI INKALA
(Szemem zárva …)

        Szemem zárva van az örökkévalóságban.
        Kinyitom,
        anélkül, hogy látnám, mennyire zárva van.

        Az ősz megeszi a szavait.

        Az eső oszthatatlanná kövesíti a tájat,
        hangtalanná.

(A másodperc…)

        A másodperc nem érti, hogyan osztódik.
        A perc sem. Az év sem.
        A hajszálak, hogy hova potyognak.
        S hogy honnan.

(Kezdek…)

        Kezdek biztos lenni.
        Így csak a bölcs beszélne, a pillanatban,
        mikor megszületik a halála.

        A szavak csak ezután következnének.

Téli rejtély

    Tudod, hogyan hull a hó a puskatusra, mely mellett a fiú
    már öt zimankós héten át feküdt. Biztosan megállapítod
    a katona korát, kedvenc együttesét, azt is, milyen fétis
    függ a nyakláncán, kidudorodva a kabátgallérja alól.
    Elmondod nekem a valószínűsíthető nevét, s hogy
    a barátnőjének milyen a szem- és hajszíne. Azt is, házasságba
    vagy könnyekbe fulladt-e frigyük. Nevetgélnek körülötte kedvenc
    viccei. Büszkén feszítenek iskolai bizonyítványának legjobb jegyei,
    s az elhallgatandó mozzanatok – szégyenükben felszisszennek!
    Ahogy elnézzük a körmeit, észrevesszük, hogy egy zongorista
    veszett el benne, s ha közelebb hajolunk, hogy megérintsük
    a haját, megállapítjuk, hogy még legalább öt évtizedig
    nem kopaszodott volna meg. És még valami.
    Az összpontosítás során életben maradt bajtársa
    elárulja nekünk, hogy minden kétséget kizáróan
    fel tudja idézni utolsó szavait, ám távozásunkkor már
    nem egészen biztos a mondatok igazi sorrendjében, hogy
    a késést  a munkából, a tejeskávét vagy a színművészeti
    főiskola felvételi vizsgáját említette-e utoljára.

Argosz őrizetében

    A falon francia, német, olasz szavak keresztül-kasul.
    Ki tudja. Talán imák. Viccek. Káromkodások.
    A padlót korpa borítja. A máz, ami megmaradt,
    Moldáviát idézi, Grúziát. Ukrajnát.
    A szoba színe: napfelkeltekor, akár a tenger.
    Napnyugtakor, akár a hányadék.
    Másodszor vagyok itt, és meggörbültem.
    Harmadszorra már horogra felszúrt kukac leszek.
    De hátha ez az első látogatásom itt, olyan friss,
    mint a most érettségizettek fejébe nyomott diáksapka.
    Hátha boncolni kezd lassan az emlékezetem, ahogy
    a tapasztalt halevő bontja szét a mártásban úszó lepényhalat.
    Hogy szemeim elé kerüljön az, ami. Tegnap.
    Száz éve. Hatezer téllel ezelőtt. Megtörtént.

Szókratész

    Ugyanazt a folyadékot nyeli ott, amelybe vizeletet ürít.
    Csipkerózsika száz évig tartó álmáról még nem tudhat semmit.
    Hamupipőke seprűnyélen végigfolyó könnyeit sem látja.
    Csak egyfajta jövő torpedója csapódhat ki rá,
    nem lehet a géneket másképpen is, újra összeadni.
    Mit tervez, mit fog mondani a nagyhatalom vezetőjének,
    hogyan fog a szemébe nézve szemrehányást tenni neki a háborúk
    és a választási csalások miatt. Mennyire tudja majd lehalkítani
    a hangját a világméretű közgyűlésen, az első sorban ülve.
    A nehézségekből a vetélés fenyegető veszélyét is megsejtheti.
    Még mindig emlékszik azonban arra, milyen érzés
    először osztódni ketté, mint a nyomatékos csönd
    által megtört beszéd, kevéssel a végkifejlet előtt.
    A harmadik hónapban már sorsa fénycsóvát vet a sötétbe.
    Az anya testén gyöngysorként gördül végig a nevetés.

JOUNI INKALA (1966):
finn költő. 1992-ben debütált Tässä sen reuna (Ez a széle) című verskötetével, melyre megkapta a J. H. Erkko-díjat. Jelenleg Helsinkiben él, szabadfoglalkozású költő.