Gál Sándor – Feljegyzések elmenőben (2009)

IV – Június 1., hétfő. Ebben az eső eláztatta világban – állandó szürkületben – megint Spencer Alapvető elvekjét vettem elő, az idő lehetséges feloldását próbálva. „A meg nem ismerhető” első fejezetben olvasom: „A vallás… az örök tényt fejezi ki, míg a tudomány az igazság organizált tömegét” (21. o.). Mivel igyekezete a két front öszszebékítése, így folytatja: „Mindkettőnek illik arra törekedni…, hogy a másikat meg-értse…, hogy a másik birtokában van valami olyannak, ami érdemes a megértésre” (21–25. o.). De: „…a kiengesztelés… nem lehet a keresett megegyezés alapja” (23. o.). A „végtelen szabadság” egyfelől, s másfelől „a rossz létezés”. Mindez a kinti monoton esőkopogás mögött árad szét, amíg elérkezik valamihez, ami úgy létezik, hogy nem létezik. „…hogy tér és az idő – mondja – teljességgel fölfoghatatlan”.
De miért „felfoghatatlan” az, amit képesek vagyunk megnevezni? Azt hi-szem, s nemcsak hiszem, hanem meggyőződésem is, hogy azért, mert a tér és az idő fogalmát az ember alkotta meg. És az emberen kívül a világmindenségben nincs senkinek és semminek rajtunk kívül sem idő-, sem tértudata. E két „felfoghatatlan” a mi tudatunkon kívül nincs, nem létezik. A világmindenségben ugyanis minden a mostban „történik”. A „múlt” és a „jövő” ismeretlen. Amiből pedig természetesen következik, hogy minden egyidejű és egyterű, s ez a most!
Ilyen egyszerű az egész!
Nem okoskodni kell felette, hanem elfogadni!
De tagadása is egyértékű lehet az elfogadással…
Június 2., kedd. Egész nap dolgoztam. Találtam egy szép mondatot is korábbi jegyzeteim között. Carlos Fuentes írta: „A nevek az emlékezés művészetének a hercegei…”  A gondolat ereje és szépsége megborzongatott! S az is, hogy miként juthat el az emberi szellem az ilyen felismerésekig…
Mindeközben a második szépség, hogy a kertben érik a borsó, itt a borsószüret ideje. Erről pedig Heine négy sora jutott az eszembe, merthogy az is a borsóról szól. Tehát:

        „Cukorborsót mindenkinek,
        Ha pattan zsenge tokja.
        A mennyországot bízzuk
        A verebekre s az angyalokra.”

Valahogy így, de nem biztos, hogy a szöveg pontos. És arra sem emlékszem, ki fordította magyarra. De azt tudom, hogy amikor először olvastam és megtanultam, még diák voltam Komáromban. Azóta őrzöm szépségét, azóta tudom, hogy a vers – csoda.
Június 4., csütörtök. A mai dátum – amióta ismerem – egyvégtében a ma-gyar szétszakítottság látomásaként él bennem. Trianon a hatalmi barbárság és a hatalmi önkény szinonimája. Ebből a nyolcvankilenc évből hetvenkét esztendő az enyém – minden nyomorúságával együtt. S nem tudható, sőt még csak nem is sejt-hető, meddig tart Trianon, bárha romosodni látszik.
Délután, s most is azon gondolkodom, hogy mi legyen, hogy mi lehet e feljegyzések sorsa. A rák utáni élet stációi, a leépülés követhető leírása használható-e valamire? Egyáltalán: érdekel-e valakit? Azt hiszem, java részét, a létezés hétköznapi küzdelmeit olyan egységgé szerkeszthetném, amely megállna önmagában, túl azon, amit A rák évadába már felvettem, esetleg annak egy újabb fejezeteként(?). Csak hát abban a pillanatban megváltozna annak a mostani, arányosnak tűnő szerkezete. De azt is el tudom képzelni, hogy Az Egy és az Egész valahányadik fejezetévé válhatna. Az egész elképzelés még túl friss. Gondolkodnom kell felőle, van is rá időm. Igen. Semmi se sürget, csak az idő!
Június 7., vasárnap. Ha az ember egész nap az irodalommal foglalkozik, mindenféle meg nem történhető megtörténik benne. Így az egyidejűség csendjéhez közelít, s a mindenség csillagközi tereit veheti birtokába. És ebben  kitágul „létezésünk környezete” – ahogy Deguy fogalmaz –, s megváltozik „ a táj legendája”. Valamit erről sejthetett meg Kant, amikor azt mondja, hogy tér és idő az intellektus formái, hogy a priori „törvények, vagy a tudatos szellem állapotai”. Azt hiszem, mindennek – és még sok egyébnek – a megértéséhez a belső látás képessége szükséges. Vagy egy délután pillanata, amely a maga váratlanságával felidézi az idő betemette emlékeket, az elveszettnek vélt tudást. Az esőkopogás pedig egy lehetséges költemény ritmusával betakarja ezt az egészet…
Ezt az egész, váratlan pillanatot!
Június 11., csütörtök. Kedvelem és igen nagyra tartom Octavio Paz költészetét. (Amiként például a cseh Holanét is.) Különösen a Napköve kristályos áradását, mítoszi emelkedettségét. Egy helyütt ezt írja: „Gyakran elfelejtjük, hogy nemcsak másképpen gondolkodunk és élünk, mint őseink, hanem másként halunk és látunk is.”
Csoda-e hát, ha „a költő visszafelé indul, és az eredeti, a nyelvtant megelőző nyelvezetet keresi” (Vers és próza). S ebben a törvényeket megelőző tájban és térben „Áramló, tiszta, kristályos vizek, fák, kik bennünk nézik magukat…”
A minap arról gondolkodtam, hogy az emberiség lekéste a saját jövőjét. Amikor pedig ilyen versszakokat olvasok, úgy tűnik fel előttem, hogy a múltját is lekéste. Ebből pedig az látszik kitűnni, hogy jelene is bizonytalan és ingatag.
Június 16., kedd. A kihagyások… De hát itthon volt Évus a gyerekekkel. End-re most lett hároméves, mama emeletes tortát sütött neki. Én meg felültettem a cseresznyefára – tanulja a fáramászás tudományát. Satya pedig elvitte Jánokra halászni. Hanem Dénes is nagy betyár lesz – nekem már most is gond szaladni utána. Ez eddig szép. Mert holnapot jelent, egy lehetséges jövőt.
Ezzel szemben tegnap éjszaka erős görcsök jöttek rám, elveszítettem az eszméletemet, s alaposan bevertem a fejemet a fali csempébe. Felrepedt a homlokom, s ha Sándor nem hallja meg a zuhanást, most feltehetően nem írnám ezt a „kiegé-szítést” az elmúlt napokról. Ahogy magamhoz tértem, egy ideig nem láttam, csak később kezdett kitisztulni előttem a tér, de előbb egy ideig egészen áttetsző, rózsa-színű derengés, köd fedett el mindent. A fejsebeim nem mélyek, pár nap alatt behegednek – remélem. Aggasztóbb azonban az a tény, hogy egy ilyen hirtelen bekövetkező eszméletvesztés, ha valahol egyedül maradok, miként végződhet. Mert, hogy tegnap este is kint voltam vadászni, s ha a magaslesen következik be a baj – na ezt nem folytatom. Nincs értelme.
Ma sok telefonom volt – Jánosi Anti Budapestről, hogy kórházban volt, s az Esték és hajnalok „gyógyította” meg. Csicsay Lojzival hosszú beszélgetés, aztán Koncsol Laci dorgált meg felelőtlenségem okán, s végül Zsolti jelentkezett, hogy valóban megyünk-e a jövő héten. Ez a szándék! A többit a jövő hét mutatja meg.
Június 19., péntek. Délelőtt Sz. J. főkonzullal Tornára mentünk, majd fel a Mig-lincbe – a honvédemlékművet koszorúztuk meg. Ebéd a Somodi fürdőben. A tornai fennsík csodálatosan szép volt, s az emlékművet is rendben találtuk. Ma már látható, hogy emlékhellyé vált, hiszen most is mécsesek és virágcsokrok fogadtak az emlékműnél. Délután itthon pihentem, mert igen elfárasztott a hegyenlét. Vagy inkább az azt megelőző rossz éjszaka – alig aludtam pár órát. Fehérvárról jött írás, hogy őszre menjek az irodalmi napokra, meg hogy írjak verset – pályázatra – a városról. Ha nem romlik el addig valami megint bennem, el is megyek, s talán egy rövid verset is írok, mondjuk Vilt Tibor Öngyilkos kentaurjáról, vagy a Csontvárynak a Csók Galériában először látott csodálatos festményeiről és a romkerti halottakról – királyainkról.
Június 23., kedd. Jeles napnak is nevezhetném ezt a 23-át, hiszen pontosan kilenc hónappal ezelőtt operálták ki az elrákosodott gyomormaradékot belőlem. Ez az eltelt kilenc hónap olyan küzdelem ideje volt – lett – számomra, melynek során némi élethaladékot sikerült kiküzdenem. Hogy ez tovább hogyan, s miként folytatódik, arra még feltételes válasz sem fogalmazható. Az azonban tény, hogy ha lassan is, de valami javulás tapasztalható, s annak részeként mutatkozik némi remény a jövőre. Tegnap voltam ellenőrzésen, és lényegében mindent rendben talált az orvos. Még híztam is, kereken egy kilót, vagyis ma már kereken hatvan kilót nyomok, ami komoly súly. Erről ennyi elég is volna.
Tegnap este pedig befejeztem Kis János Emlékiratainak az olvasását. Nem sok mindent tudok vele kezdeni, hacsak kora ilyen-olyan leírását, az akkori irodalmunk, irodalmunkhoz közeli magyarok felsorolását, s a velük való kapcsolatait nem számítom. Kicsit zavar a mindent és mindenkit „megértő” szelídsége. Abban bíztam, hogy két – legalábbis számomra – legfontosabb kortársáról, Kazinczyról és Berzsenyiről valami olyat ír le, ami az átlagnál több vagy más. De nem hiszem, hogy eljutott Berzsenyi nagyságához, vagy Kazinczy óriási, nyelvünket megújító munkásságának lényegéhez. Persze, ezt mostanról mondom, amikor az idő rostáján az ő századuk értékei letisztultak. Azt hiszem, a kortársi közelség és a kortársi közeg ezt a rálátást egyetlen korban sem teszi/tette lehetővé. Ez Kölcsey írásaiból is – éppen Csokonai és Berzsenyi megítélésében – egyértelműen kitűnik. Függetlenül ettől, Kis János a maga korában bizonyára nagyon fontos munkát végzett, s nagy tudását az utána jövő nemzedékek használták és hasznosították. Az irodalomnak is megvannak, s minden korban, szükségszerűen, a napszámosai.
Július 3., péntek. Közel egy hétig úton voltunk, az ötvenedik érettségi találkozó okán. Az egész találkozásra az nyomta rá a bélyegét, hogy alma materünket a szlovák állami barbárság – 113 év sikeres működés után – megszüntette. E tény ellenére a találkozót mégis sikeresnek mondhatom, hiszen az élők közül – két kivétellel – mindenki eljött. Sajnos, hatan már elköltöztek e földi nyomorúság tereiről.
A találkozót követően voltunk Bősön Zsoltiéknál, a mamát is megköszöntöttük Komáromban közelgő 90. születésnapján. Aztán Vilmáéknál Izsán, majd Búcson, és Évikééknél Veresegyházon időztünk. A műtétem óta ez volt a leghoszszabb utazásom. A végére igen elfáradtam, de úgy tűnik, egyre jobban viselem az efféle gyűrődéseket.
Hirtelen nagy nyár lett, viharokkal tarkítva a szaharai hőséget.
Július 4–5., szombat–vasárnap. Úgy írom ezt a naplót, mintha valakinek, egy létező személynek vagy közösségnek mondanám egyvégtében napjaimat-gondolataimat. Holott az értelmemmel tudom, hogy ez nincs így, mert nem is lehet. Ezzel szemben az is örök tény, hogy minden írás azzal a hittel íródik, hogy valaki majd – egyszer, valamikor – elolvassa.
Mindez pedig onnan merült fel előttem és bennem, hogy soros olvasmányom a Humanista történetírók vaskos gyűjteménye. Hogy Brodarics István, Szikszai Fabricius vagy Zsámboky János és a többiek is, a maguk idejében remélhették-e, hogy amit akkor a nemzet történelméből megörökítendőnek ítéltek, ma és itt, a 21. század elején, lesz érdeklődő olvasójuk? (Erre a kérdésre később, ha el nem felejtem, még majd visszatérek.)
Július 13., hétfő. Az elmúlt csütörtöktől vasárnapig Búcson, Izsán, Komáromban és Bátorkeszin voltunk Satyával, na és oda s vissza Évuséknál Veresegyházon. Búcson falunapok, könyvbemutatóval és emlékező délutánnal-estével a Csemadok hat évtizedéről. Jól éreztük magunkat, de az ilyen napok még nagyon elfárasztanak. Holnap egy szűk hétre átköltözünk Jászóra, a Nyári Szabadegyetemre. Így ez a hét is kimarad, vagy csak részben kerül ide a következő oldalakra.
Július 21., kedd. A Jászói Nyári Szabadegyetem még mindig a találkozások lehetősége, bárha úgy érzem, az idei egy kicsit szürkére sikerült. Könyvbemutató – Vegyes írások –.és egy beszélgetés a Csemadok megalakulásának 60. évfordulója alkalmából. Azonban az az elhatározás érlelődött meg bennem, hogy – már ha meg-érem – jövőre csak odalátogatok egy-egy programra, mert a folyamatos ottlét nagyon elfáraszt, mert sem idő, sem mód nincs a pihenésre. Itthon, Buzitán elviselhetőbbek még a napok terhei is – több a nyugalom és a csend. A hét végére Zsoltiékat várjuk, hát megyek ki vadászni, mert Zsolti szereti a vadat. Lehet, hogy sikerül valami disznófélével találkoznom. Igaz – s ez kimaradt – Tornán egy szép estét töltöt-tem a hegy alatt, és sikerült egy malacot lőnöm – több mint másfél év után. Vagyis a golyóspuskám változatlanul „jól hord”.
Július 22., szerda. Úgy volt, hogy reggel beutazunk Kassára, de mert rosszul lettem, itthon maradtunk. Később olvastam, és dolgoztam egy keveset. Megjött az Irodalmi Szemle 7. száma, a „lírai jegyzeteimmel” együtt. Tegnapelőtt pedig a Hitel örvendeztetett meg, hozván – címlapon meghirdetve – az Eltemetett világ első részét.
Július 23., csütörtök. Az egész nap, egyvégtében, tele fájdalommal. Ma nem éreztem a holnapot, a holnap lehetőségét.
Július 24., péntek. Fontos volna pontosan leírni az eseményeket vagy az eseménytelenségek részleteit is. Legalább jelzésszerűen megörökíteni az elmúlás folyamatát. Azt, hogy a tudat miként adja föl (?) önmagát, hogy a fogalmak, emlékek, tárgyak, nevek stb. miként esnek áldozatul az időnek, vagy annak, amit időnek nevezünk. Ugyanakkor azt is fontos volna leírni, hogy ez a küzdelem milyen erőfe-szítéseket követel meg tőlem folyamatosan. Meg azt is, hogy az egésznek van-e, lesz-e valami értelme valaha is.
Kérdések, amelyekre nincs válasz.
Néha pedig arra is gondolok már, hogy ez az esténkénti naplóírás nem egyéb valamiféle szellemi narkotikumnál, függőségnél, amely úgy épít, hogy rombol. (Vagy: úgy rombol, hogy épít?!)
Még két mondat, lehetséges verskezdemény, amelyet délelőtt írtam le:
 
„fodros lángok táncolnak szememben
fény-jelek évszázadok súlya”

* * *
„a hallgatás és a csend eljövő egésze
itt válik bizonyossággá”

Ma majdnem megölt a hőség!
Július 25., szombat. Most délután van, s egy nagy vihar szelének, záporának távolodó zengését hallgatom itt a verandán. Ebből következik, hogy délutáni terveim – hogy kimegyek vadászni – teljesen kétségessé váltak. Megzsugorodott a zsákmányszerzés reménysége, pedig az volt a tervem, hogy valami igazi vadétellel lepem meg Zsoltiékat, akik holnap érkeznek. De a kinti zuhatag a „kimenetelt” is bizonytalanná teszi ebben a pillanatban. Igaz, este nyolcig még sok minden megváltozhat – még az időjárás is. S az is tény, hogy az ilyen zápor után a vad hamarabb megmozdul, mint a nagy hőségek idején. Meg hát most van az őzszerelem ideje, amikor a bakok az őznász tüzétől hajtva csatangolnak a suták után – bután és mindenről megfeledkezve. Ha mégis „kienged” a vihar, viszem magammal az őzsípot is, hátha magamhoz sípolhatok egy tökös bakuraságot…
Július 26., vasárnap. Zsoltiék meg-érkeztek az este. Ebből adódott, hogy reg-gel óta egyvégtében a várakozás került minden elé. Jó, hogy itt vannak, jó beszélgetni vagy hallgatni együtt. Kicsit fáradt vagyok, de egyébként ez a vasárnap jó vasárnap volt – még most is az, annak ellenére, hogy le kellett nyelnem egy Anacidot…
Július 31., péntek. A hét eleje Zsol-tiéké volt, kirándultunk Jászóra,  meg – nélkülem ugyan, mert valakinek az ebédet is el kellett készíteni annyi éhes szájnak – a Szádellői-hasadékot is illett megnézniük… Jól elszaladtak a napok. Amiből egyértelműen kihámozható, hogy – máig – semmi komolyabb munkát sem végeztem. Azonban ma már, dél-előtt és délután is, előbb a 2009-es Nap-ló elejét, délután pedig a Kincses Komáromot másoltam.
Az is megörökítendő, hogy az Esték és hajnalok újrakiadásához sikerült a támogatóktól a szükséges összeget öszszegyűjtenem. Legalábbis remélem, hogy ami összegyűlt, elég lesz hozzá.
Vadásztam is egy keveset, szerény-ke eredménnyel.
A felépülésem – vagy: leépülésem – folyamata változatlan. Vannak jó, és vannak nehezebben elviselhető idő-szakaszok. A gyakori hőségingadozások alaposan megviselnek, elfárasztanak.

(Folytatjuk)