Potozky László – Áradás

für Franz Hodjak
Grígo Szerbics egyik reggel arra ébredt ágyában, hogy egy hatalmas vizeletfolt kellős közepén fekszik. Először inkább meglepődött, mintsem feldühödött az eseten – régen, katona korában esett meg vele utoljára, hogy egy végletekig kimerítő gyakorlatozás után maga alá vizelt álmában. Lehúzta, és a szennyeskosárba gyúrta az ágyneműt, s már a matracon éktelenkedő foltot próbálta egy vizes rongy segítségével eltávolítani, amikor ráeszmélt, mi okozta a balesetet: a zuhany csapjából kövér vízcseppek hulltak alá és verődtek a fürdőkád fémjéhez szapora ritmusban, mely a fürdőszoba falai között felerősödve az egész lakást betöltötte.
Bárhogyan forgatta az egykaros keverőcsapot, nem sikerült megállítania a szivárgást. Elhatározta, még aznap kihív egy szerelőt, végül azonban csak annyit tett a probléma orvoslására, hogy egy szivacsot állított a kádba, mely felfogva az aláhulló cseppeket, megszüntette a húgyhólyagot ingerlő kopogást.
Nemtörődömsége azonban hamarosan megbosszulta magát: egyik este zuhanyozás közben a bőrére záporozó langyos víz hirtelen tűzforróvá hevült fel. Káromkodva zárta el a csapot, majd óvatosan újból megeresztette; csuklójára folyatott egy vékony vízsugarat – langyos volt. Nekibátorodva tartotta feje fölé a zuhanyrózsát, fölrántotta a keverőcsapot – jó pár másodpercig lélegezni sem tudott, oly görcsösen hápogott a mellkasát összeszorító jéghidegtől. Kiszállt a kádból, és úgy döntött, aznap este beéri a hagyományos mosakodással. Lefekvés előtt még előkereste a telefonkönyvet, és kijegyezte belőle egy vízgáz-szerelő számát.
Nem pisilhettem ekkorát, futott át reggel az agyán, amikor az ágyról alálógó keze valami folyadékot ért. Akár egy korallzátony, úgy nézett ki a perzsaszőnyeg a rajta hömpölygő arasznyi vízréteg alatt; összeizzadt pizsamáját, ágyneműjét facsarni lehetett volna, a bepárásodott ablakon vízcseppek szánkáztak alá.
A szaunai légkör a fürdőszobából eredt. A lefolyók képtelenek voltak megbirkózni a karvastagságban zubogó vízzel, mely már jócskán túlterjeszkedett a kád peremén. Grígo Szerbics nem tudta elzárni a csapot, csak annyit tehetett, hogy átcsavarta hidegre, majd gyorsan kitárta az ablakokat. Aztán beletérdelt a langyosodó vízbe, és a mosdókagyló alatti csapokat kezdte tekergetni, melyek, mintha végtelen meneten futottak volna, sehogy sem akartak megrekedni, és a víz zubogása sem csökkent. Csak akkor mászott ki a kagyló alól, amikor begörcsöltek a csuk-lói; szétrozsdázhattak a menetek, gondolta, azért nem fognak a csapfejek; kilöcsbölt a telefonhoz, és feltárcsázta az este kijegyzett számot.
A szerelő a legértetlenebb fajtából való volt. Hiába magyarázta neki, hogy már mindent megpróbált, egyebet nem hallott a vonal túlsó végéről, csak hogy kérem szépen, főnök úr, az első és legfontosabb dolog az, hogy el kell zárni a kagyló alatti csapot. Grígo Szerbics már a végső elkeseredés határán volt, amikor végre sikerült magát megértetnie.
– Akkor pedig baj van – krákogott a szerelő –, le kell menni a pincébe, és megkeresni a főcsapot, tetszik érteni?
Grígo Szerbics megígértette vele, hogy azonnal taxiba ül, ő meg addig elkéri a kulcsot, és szétnéz az alagsorban.
Egy húgyszagú öregember és félbolond felesége látták el a lépcsőházfelelős teendőit. A lépcsőfordulóban Grígo Szerbics kis híján felborította a vénasszonyt, aki a közköltséges tábla előtt állt, és szemüvegét a nyilvántartást fedő üveglaphoz kocogtatva jegyzetelte a lakók fogyasztását. Férje a postaládák mellett pipázott, közben pedig be-bekukkantott a réseken, és ha érdekesebb küldeményre akadt, zsebében ott lapult egy külön erre a célra meggörbített csipesz. Grígo Szerbics egyetlen bővített mondatban elmagyarázta, miért van szüksége a pincekulcsra, mire az öreg kezet nyújtott. Kényszeredetten viszonozta, majd elismételte kérését, erre a vénember kivette a szájából a pipát, és megkérdezte, hogy miben segíthetek, csillagom? Grígo Szerbics látta, nem ússza meg az okok részletes taglalása nélkül.
– Nincsen vize? – károgott közbe a vénasszony, miközben férje vállára támaszkodva közelebb lépett, hogy jobban hallja szomszédjuk elbeszélését.
– Csend legyen! – ripakodott rá a férje –, nem érted, hogy eldugult a fürdőkádja?
Grígo Szerbics újból a pincekulcsot kezdte emlegetni, azonban az öreg, mint holmi megkergült lemezjátszó, csak azt hajtogatta, hogy amiért valakinek dugulása van, azért még nem kell egyből a pincébe rohanni. Végül csak megadta magát, és fölényes sértődöttséggel előhalászta zsebéből a kulcsot.
A pincébe ereszkedő lépcső alacsony helyiségbe futott be, melyből jobbra és balra egy-egy folyosó ágazott le. Grígo Szerbics az előtérben egyetlen csapot sem talált, el kellett valamerre indulnia; úgy sejtette, külön csőrendszere, ebből kifolyólag pedig külön főcsapja van mind a hideg, mind a meleg víznek. A csövek itt még szigeteletlenül futottak a magasban; Grígo Szerbics egyenként kitapogatta, melyik hőmérsékletet szolgálják, majd elindult balra, a hideg vezetékek után.
Csak apróbb csapokat talált, melyeknek funkciójáról fogalma sem volt. A folyosó több helyen kettéoszlott, de Grígo Szerbics egyik elágazásnál sem állt meg tájékozódni; csak akkor torpant meg, amikor egy kacathalom pontosan az orra előtt omlott a földre.
Rácsokkal felosztott teremben találta magát: egyik rekeszben elhasznált babaholmit dobáltak szanaszét, a másikban rugóit mutogató kanapé hevert, a harmadikban összetört székek tömkelege. Grígo Szerbics látta, hogy zsákutcába jutott, ezért visszafordult, de ismét csak egy, az előbbihez hasonló teremre bukkant, a következő pedig ugyancsak kísértetiesen hasonlított az előző kettőre.
Izgatottságában akaratlanul piszkálni kezdte az egyik mennyezeti cső borítását, és egészen addig bontogatta az üvegvattát, míg ujjai forró fémet érintettek. Ettől még jobban elbizonytalanodott, hisz eredetileg a hideg csövek nyomában indult el, aztán rájött, nem kizárt, hogy az előtérből induló folyosók elágazásai valahol összefutnak. Fölpillantott a csövekre, egyiken aprócska csapot vett észre, szórakozottan megcsavarta.
Meleg permet fröccsent a földre. Vajon mire szolgálnak ezek a jelentéktelennek látszó csapok, töprengett Grígo Szerbics. Végül is nem számít, egyre biztosan jók, éspedig arra, hogy segítségükkel a pincében tévelygők bejelöljék azokat a helyeket, ahol jártak már. A csövekre szegezett tekintettel indult el, legalább hét-nyolc csapot elcsavart, mire a földre szóródó permetbe futott. Ekkor egy olyan folyosó felé vette az irányt, ahol a csapok szerint még nem járt. Rendületlenül engedte szabadon az újabb és újabb vízsugarakat, így jutott vissza az előtérbe, ahol már várta a lépcsőházfelelős.
– Merre jár, csillagom? – kérdezte az öregember. – Itt van a szerelő! Hát mért nem azzal kezdte, hogy el kell zárni a főcsapokat? Na, de most már siessen – mondta a pincéből kivezető lépcső alá irányítva a kezében tartott zseblámpa fényét –, a csapokat én elintéztem.
Grígo Szerbics elhűlve nézte a kékre, illetve pirosra mázolt, kormánykerék-nagyságú fémkarikákat.
Mire fölért, az ajtaja előtti lábtörlőt vastag hamuszőnyeg borította. A szerelő épp készült ismét rágyújtani, de a füle mögé csúsztatta a cigarettát, és felkapta a földről a szerszámos táskáját.
– Már azt hittem, tüdőrákot kell kapjak – mondta –, annyit vártam magára. Na, lássuk a delikvenst!
Grígo Szerbics mindenre el volt készülve: úszkáló tárgyakra, szárközépig érő vízre, málló vakolatú falakra – csak arra nem, ami bent fogadta. Mégis úgy tett, mintha egyáltalán nem ütközne meg a lakást továbbra is betöltő vad zubogáson.
– A csapot el kell zárni – bökte ki hideg közönnyel a szerelő, miután bepillantott a fürdőszobába.
– El van – felelte Grígo Szerbics.
– Melyik?
– Hát a lenti.
– Persze! – horkant fel a szerelő. Az ágyra dobta a táskáját, és lerohant a pincébe.
Ugyanolyan dühösen tért vissza, ahogyan távozott. Félrelökte a fürdőszobaajtóban várakozó Grígo Szerbicset, és bemászott a kagyló alá. Szerbe bekérte a szerszámait, hosszasan kínozta a csapokat, de eredménytelenül. Végül beleköpött a kádból kizubogó vízbe, és faképnél hagyta tanácstalan kliensét.
Grígo Szerbics rájött, magának kell orvosolnia a problémát. Egy pajszer segítségével lefeszegette a csapot, így a víz egyenesen a falban levő lyukakból tört elő. A konyhában talált néhány, még nem használt mosogatószivacsot, ezeket a lyukakba dugdosta, és egy seprűnyél segítségével bennebb gyömöszölte őket, aztán rongycafatok következtek. A folyás lassan teljesen elállt. Az előszobai szekrény alsó polcán talált egy doboznyi régi szilikont, ezzel eltömte a lyukakat. A szobában megrekedt vizet néhány határozott seprűmozdulattal a fürdőszoba lefolyójába terelte, majd kitárta az ablakokat, hadd járjon szabadon a huzat. Fél óra múlva már csak a tocsogó sző-nyeg és a falakon sötétlő vízvonal emlékeztetett az áradásra. Lefekvés előtt még felgöngyölítette és beállította a fürdőkádba a szétázott perzsaszőnyeget, majd végigdőlt az ágyán, s a felpuffadt padló recsegését hallgatva mély álomba merült.
Arra riadt fel, hogy arca valami nedveshez nyomódik. Reggeli fény járta be a szobát, tisztán látszottak a vakolaton több száz pontban feltűnő és alászánkázó vízcseppek. Grígo Szerbics nem tett semmit, csak lehunyta a szemét, és így feküdt tovább az ágyban; azt magyarázta magának, hogy biztosan a kimerültségtől hallucinál, biztosan amiatt hallja az egyre sűrűsödő csöpögést, majd pedig az egyhangú csurgást. Amikor végre rászánta magát a felkelésre, a padlón ismét bokáig ért a víz. Az sem lepte meg különösebben, hogy lakásának azon falai is levedznek, melyekben egyáltalán nem futottak csövek.
A szoba közepére húzott egy magasabb széket, és azon kuporogva figyelte, mint veszi birtokba lakását az ár. Később már nemcsak a négy fal, hanem a menynyezet is ontani kezdte magából a vizet. Grígo Szerbics ellocsogott a fogasig, és magára vette esőköpenyét. Mielőtt visszatért volna a székre, kicsavarta az összes biztosítékot, mert a víz már a fali dugaszok peremét nyaldosta. A földön elterülő kábelek hínárként lebegtek, itt egy fél papucs, arrább a kiborított szemetes kosár tartalma úszott. Egyedül egy maroknyi hangyacsapat mutatott ellenállást, akik, ki tudja, a fal melyik repedéséből menekültek ki, és most kétségbeesetten nyüzsögtek a hűtőszekrény tetején.
Estére a vízszint a könyvespolcokig emelkedett, keményborítós köteteket nyitott ki és lapozgatott, majd süllyesztett magába az áradás, hogy szétáztatva lapjaikat undok, szürke lucsokkal töltse meg az egész lakást. Grígo Szerbics a csap lefeszegetéséhez használt pajszerrel darabokra szedte az ágyát, majd kitámasztott néhány hosszabb deszkát két, egymással szembeállított könyvespolc legfelső polcai között, ezekre pedig felcsúsztatta a matracát, végül ő is felkapaszkodott. Visszanézett, és még végigkövette, ahogy a víz lassanként a hűtőszekrényt is bekebelezi. A hangyacsapat egyre kisebb folttá zsugorodott össze, Grígo Szerbics nem várta ki a megsemmisülésüket, magára rántotta esőköpenyét, és megpróbált minél kisebbre összehúzódni alatta.
A magába szívott nedvességtől szortyogó matracon ébredt meg. Félrehajtotta az esőköpenyt, és elnézte az utolsó menedéke szélét nyaldosó hullámokat. A víz felszínén már csak néhány vakolatdarab úszkált meg egy méretesebb fehér felület, melyben csak később ismerte fel a hűtőszekrény leszakadt ajtaját.
Grígo Szerbics felsóhajtott, és lefordult a matracról. Lassan ereszkedett alá, arcához homokszemnyi buborékok tapadtak, melyek csak akkor pukkantak szét, amikor teste az utolsó cseppjét is beitta az egész szobát betöltő víznek. Így már nem láthatta a felpuffadt padlón sötét vonalként masírozó hangyacsapatot.