Szabó Tibor Benjámin – …és őrizzen meg téged

Apád csukott szemekkel, a korlátba kapaszkodva botorkált lefelé a lépcsőn egy reggel. Gőzös fortyogás támadt belül a fénytől, a feje csúszott szét a két falig, úgyhogy inkább tapogatózva, vakon próbálta, amíg lehet. Egy tágas, vidéki ház, téli vasárnap 1993-ban, odalent zajos élet, nem sokkal nyolc után. A konyha felé fordult apád, mielőtt meglátják, tojást, kefírt vett elő a hűtőből, a fűszerek között kotorá-szott meggyőződés nélkül, ránehézkedett a turmixgépre, aztán leengedett a torkán egy adagot a sárgás, habos löttyből. Mélyeket lélegzett, koncentrált, nehogy elinduljon visszafelé az egész. A szemeit nyomkodta, az arcát igyekezett rendezni. Újra töltött a félliteres pohárba, hóna alá vette a pulton heverő hírlapot, majd a nappali irányába indult. Tudta, hogy úgyse lehet megúszni a társaságot.
A lépcső alól ahogy belépett apád a jó nagy szobába, úgy nyílt előtte a tér, a látvány, a réteges mélysége a bentieknek, mint később a dínók völgye a Jurassic Parkban, amikor Malcolmék felnéznek a térképből a terepjáróban. Legalább tíz ember volt a szobában, egyszerre beszéltek, és mindannyian sürgős dologban épp, mutogattak, rohangáltak, pakolásztak. A sok száz éves bútorok, a felfoghatatlan rendetlenség, a könyvek, újságok mindenhol, beszáradt csészék a lemezjátszó tetején, hivatalos iratok halomban az íróasztal sarkán, a színre festett falakon korondi cserepek meg fémrámás régi festmények. A hatalmas üvegfalon át az udvarról bevágódó reggeli napfény szemcsésen kavargó csíkokat húzott a levegőben. Anyád csa-ládja, barátokkal, ismerősökkel. Az istentiszteletre készültek, a keresztelőre, az egyik sarokban mózeskosár, benne gőgicsélt a keresztelendő, akiről apádnak fogalma sem volt, melyik oldalági kicsoda, nem tudta a nevét, ismeretlen baszomka, a szülőket se látta előtte.
Nem lehet jól elmondani, mit jelentett apádnak az a ház tizenhét évesen. Mindentől különbözött, amit korábban látott. Félelmetes volt, taszítóan hangos és gyors, idegen minden módon. Az őskáosz testesült benne. Meg más is. A borítás alatti minőség, belső elegancia, az a tanulhatatlan nobilitás, ami belemeszesedik a csontokba, mire felnő az ember. És az iszonyatos szutyok. Szorongott apád ettől a világtól. Aztán szerelmes volt belé. Még később már csak unta, végtelenül, visszavonhatatlanul.
Az üvegfal mellett régi szófa állt, egy bárányprém borította, oda ült le apád, az ősz hajú férfi mellé, aki nem tartozott a családhoz, de ismerős volt, sokszor vendégeskedett anyádéknál. És kocsmaszagú volt apád, a gyomrából párolgott, a hajából, a bőréből, de nem tudott ellene tenni semmit, arra figyelt, el ne ejtse a poharat; az ősz hajú a kezét nyújtotta. Hogy van, kedves barátom? Felálltak kezelni, aztán vissza, apád a pohárral is intett az öreg felé, Miniszter úr! Nagyapád a szófa előtt, kezében gőzölgő teáscsésze, a földieper termesztéséről beszélt az ősz hajúnak. Hogy a csepegtető öntözés növeli igazán a hozamot, meg a  Mara de bois fajta ugyan nem olyan szép, mint a Rapella vagy a többi öröktermő hibrid, de a húsa, az mennyivel jobb, a műtrágya, gondos kacsozás és a csepegtető-rendszer – óriási üzlet, bizonygatta lelkesen. A kultuszminiszternek. Apád hátradőlt a szófán, nézte őket valameddig, aztán kihajtotta az újságot. Nagyapád életében nem látott földet, epret is legfeljebb a krémesben, abszurd volt az egész. Az ősz öreg meg tényleg értett mindenféle gyakorlati dologhoz, érdekelte is a világ, de hogy a Rapella termesztése abszolút nem, az elég valószínű. Sose derült ki, mit akart nagyapád az eprektől, elsüly-lyedt, elmerült ez is, az újságot meg lehúzta apád elől anyád kisebbik testvére, Sakkozzunk!, mondta. Már terítette is a vászontáblát a parkettára, akkor lépett be a szobába anyád. A napfény most harmincnégy és fél fokos szögben esik be, szólt apádhoz egy idős úr, valamelyik nagybácsi, a nyakkendőjét kötötte.  Az előbb mértem. Délre felmegy hatvanig, hatvanötig, tette hozzá, és még mondott valamit, amire apád már nem figyelt, a sakkozó kölyök a bábukat állítgatta, anyád meg kócosan, fürdőköpenyben leült a zongorához, nem nézett apádra, vakarózott egy ideig, aztán az e-moll verseny rondóját kezdte játszani lendületesen, kotta nélkül. Te jössz, lépjél már!, türelmetlenkedett az öccse, apád lábát bökdöste. A nagyapád addigra a kismesterek poétikájáról értekezett, a nagyanyád egy inget vasalt a tévé előtt, Jó házasságot kell kötni, nincs más megoldás, ismételgette, a Chopin egyre hangosabbá vált, Anti pedig, anyád óriás unokatestvére egy vaskos könyvet dugott apád orra alá, miközben a kölök a parkettán a zárt szicíliait bontotta ki, amit apád csak a hatodik lépésig ismert, úgyhogy sok jó nem nézett ki neki. Üsd fel!, mondta Anti. Apád nézett rá értetlenül. Üsd fel!, ismételte az óriás. Apád ránézett a könyvre, egy katalógus volt, Mercedes-alkatrészeket lehetett belőle rendelni. Kinyitotta középtájon, aztán várt, hogy most mi a teendő. Olvasd fel bármelyiknek a nevét!, mondta az unokatestvér, és demonstratíve elnézett másfelé, hogy ő nem lát bele a könyvbe. Azon az oldalon, ahol nyitva volt a katalógus, apád számára felismerhetetlen lemezdarabok fotói álltak a fényes lapon. Felolvasta az egyik alatt lévő megnevezést, w123 bal hátsó utastér fenékküszöb. Erre Anti betűket és számokat kezdett hadarni egymás után, apád követni se tudta, Nézzed a könyvben, mondta, ellenőrizd, ez a rendelési kód, akkor elismételte a betűket, számokat. Apád követte a szemével. Tényleg az volt odaírva, amit a másik hangosan felmondott. Az egészet tudom, bólintott Anti, kikapta apád kezéből a könyvet, és ment tovább, Sakk, kiáltotta a kölyök. Apád kilépett a kötésből. Megitta a turmixot, odament anyádhoz, hátulról adott egy csókot a nyakára. A szoba örvénylett, a férfiak már a zakót vették le a folytonos kommunikáció közben, Terka néni, egy távoli rokon a lestyános csorba fűszerezéséről beszélt valakinek, nagyapád pedig Hitler hangjáról, az Európa fölött úszó feminin nyávogásról, és arról, hogyan látni rá a Nápolyi-öbölre a Posillipóról. A kölyök lépést követelt a szófa mellett. Hol aludtál az éjjel?, kérdezte anyád. A zongorázást nem hagyta abba. Apád nem válaszolt azonnal. Átölelte anyádat, aki ettől melléverte a hangok egy részét, Chopin kibillent a romantikus harmóniából. A vendégszobában, mondta apád. Belátott a fürdőköpeny alá, a hálóing alá, anyád keblei megrázkódtak a fortéknál.
Apádnak eszébe szokott jutni, hogy az a ház tehet mindenről. A levegő, amit árasztott – az vitte  bele minden tévedésbe. Hogy az utolsó buszon is jegyet lyukaszt, akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ellenőr már nem jön. Például. Hogy csak az érdekli, amit az égvilágon semmire nem lehet használni. 1993, valószerűtlen meszszeség, valószerűtlen figurák, az ősz hajú miniszter, aki úriember volt, értett valamihez. És nagyapád, aki egy tévés interjúban kisegítette a tolmácsot németből. Aztán angolból is. Oroszul idézte Ilf-Petrovék valamelyik poénját. Elveszett világ. Vagy akkor se létezett ez, csak ő látta ilyennek. Hiába. Mert ez, ez a valami, ami nincs – ez néz vissza apádra a tükörből. Szar ügy.
Aztán az ősz hajú öreg összecihelődött, a keresztelőre nem maradhatott, várták máshol. Kabátot vett, kalapot, mindenki kikísérte, még Terka néni is, kifelé menet apád kezébe nyomta a gőgicsélőt, aki ordított éppen. Rendezd el, édes fiam, ott találsz pelenkát, mutatott az íróasztal alatti nagy fűzfa kosárra Terka néni. A picurka gyerek tekergőzött, ahogy apád megfogta, hányta-vetette magát, istentelenül üvöltött. Apád a földre sodorta az irathalmot a zöld posztóval borított íróasztalról, oda fektette, kibontotta a rugdalózóból, majd egyik kezével erősen lefogta, úgy hajolt be az asztal alá tiszta pelusért, törlőkendőért. Amikor felszakította a régi tépőzárát, egy csapásra elhallgatott az előtte fekvő. Visszaváltott gőgicsélésre, a lábujját kezdte szopogatni közben, a sárgás, laza gyerekszar nyúlványokat növesztve terjedt szét a posztón. Apád megtisztogatta a gyerek fenekét, a derekát hátul, a combjait, kitörölte a lábai közül is. Ne vigyorogjál, Baszomka, csak a bajt hozza majd rád, mondta apád félig komolyan. A kislány nevetett, örült, apád a púdert is felvette, aztán előrehajolt, hogy adjon még egy puszit a hasára, mielőtt visszacsomagolja. Az meg éppen akkor fordult egyet, apád már nem tudta megtartani. A pu-szi helyett az asztalra fejelt, a szétfolyt gyerekszar mellé. Nem esett le a kislány. Az a szag beömlött apád orrába, egy másodperc, kettő, érezte, ahogy felkavarodik az előző éjjel, mély levegőt vett, de már nem segített semmi, elugrani se mert, nehogy lepottyanjon a tisztába tett, rántott még apád a fején, rossz irányba, és már jött kifelé, sugárban rá a pelenkás kislányra. Ott voltak ketten. Apád homlokáról folyt a verejték, a kislány vidáman tapicskolt. Az unikumtól barna, tojástól habos, savtól bűzlő hányadékot tunkolta, mondott is hozzá valamit, kacagott szinte, tetszett neki. És apád látta a gyerek szemében, átvilágított a portól kavargó fénycsíkokon is – az erejét, a romlatlanságát, a szépségét az értelem nélkül való világnak. Apád látta. Aztán végighúzta két kezét a kislányon, tenyérrel, a lábaitól, végig a hasán, a nyakán kétoldalt, az arcán át egész a feje búbjáig. És lassan, nyugodtan mondta közben a gyermeknek, amit muszáj volt, hogy: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged. Világítsa meg rajtad arcának fényét, és könyörüljön rajtad. Fordítsa rád az Úr az ő orcáját, adjon neked békességet, és hozza el az Ő országát.