Tőzsér Árpád – A szem (Kertész Imrét olvasva)

        Mennyi mindent nem mondtál még el,
        s már nem is mondasz el soha,
        nincs szavad, a szégyen nem érvel,
        meglapul: ráncban májmoha.

        Korom-éj, özönvíz, vénkori stílus,
        nem lehet tudni, mi kié,
        sötétség s árnyék – közbül a Nílus.
        S a két part tán a K-dosszié.

        Vak képek sora borong benned,
        takarja értelmezett jelen.
        Egyik sem te vagy, s egyik sem enged
        túllépni szótlan éjeden.

        Minden szóképed halál-egű,
        tájaid özönvíz-eső veri.
        S a szem? Ha nem volna éj lényegű,
        hogy érnék el az éj színei!

    Óda a viharhoz

        Ablakomban mint páholyban álltam,
        az üvegen túl egy jegenye volt a szcéna,
        s akár a Lear királyban,
        köpte az ég az esőt, mint
        vért a felszakadt véna.
        S a zuhé még javában tartott,
        mikor fölcsengtek a kvartok:
        a jegenye sudarán egy fenyőpinty
        zengett, tán ódát,
        s tán a viharhoz! Megadta módját,
        volt dithüramboszában
        nyitány, téma és melléktéma.

        De, a madarat hallva,
        képzetem vajh mért épp ódára kapcsolt,
        s miért nem más lírafajra,
        szatírára vagy dalra?
        Azért talán, mert a pinty oly magasan volt,
        hol már a transzcendens rebben? –
        Viharban s madártorokban
        még mindig fenség s titok van,
        s mit tudhat erről a közhelyekben
        lakozó ember!