Ugolino Verino – Flammettához, aki hozzáment Brunóhoz
Hűtlen, csalfa ribanc, elhagytad, balga, Verinót,
s nőül vett Bruno végül, a vén kiaszott?
Csalfa, a szent szerelem kötelékét semmibe vetted?
Megtört hűséged sérti az isteneket?
Hidd el, e gaztettért méltán bűnhődsz, gyönyörűm, még!
Becstelen, azt hitted, hogy lenyelem neked ezt?
Szóhoz társul a tett: ha ilyen keserű a gyalázat,
könnyen felfortyan még a galambepe is!
Lelkem fortyog már, fiatalságom heve perzsel,
bármire kész vagyok én, hajt a dühöm s követem!
Forró vér árad hömpölygőn szét ereimben,
rettentő dühvel tölt el a vágy s a harag.
Méltó megtorlást követelnek az égilakók is:
tán a hazug szóval csalhatod isteneink?
Isteneink a tanúk: letagadnád isten előtt is
egykori esküjeid szent szavait, te csalárd?
Múzsák szentélyében mondtad el akkor az esküd,
s hogy mit zengtél ott, most fölidézgetem én:
„Máshoz nem megyek én soha majd, te lehetsz csak a férjem!
Hűséged bizonyos, és a szerelmed örök.
Esküszöm arra, kinek játékait áldja a legtöbb
ember, hogy nem más, csak te leszel szeretőm!
Míg élek, mondják rólam, Flammetta Verino
kedvese, és sírig tartson a vágyhevülés!
Légy szeretőm, férjem, csak véled bújok az ágyba,
s vesszek el én, ha netán nélküled élni tudok!”
Sok mást is hazudoztál ehhez, csalfa ribanca,
míg jobbom jobbod fogta az eskü alatt.
Arcomon ekkor a könny sok kristály gyöngye legördült,
és megszólaltam: „Úgy legyen! Ezt akarom!”
Szent ég! Hogy kényeztettél, s én balga, bedőltem,
én, hülye, azt hittem, mindez örökkön-örök!
Hűtlen, könnyű szív, kicsapongó és csupa mozgás!
Állhatatosság, nem ismer az asszonyi nem!
Hinni hiábavaló, ha szerelmes nőcske igérget:
könnyed szívében súlytalanul hat a szó.
Mást fecseg ajkával, s mást zár szívébe utána:
nyelvén méz csordul, s rejti a mérget a méz.
Hogyha, te hadvezető, nem emészt föl a sok csata gondja,
hogyha időt lelsz rá, üsd föl a verseimet!
Nincs itt trágár szó, fejedelmi füled sose sérül,
olvashatja a szűz, s persze, Cato maga is.2
Én nem a régi poéták módján írtam e könyvet,3
nem Venus, itt inkább Pallas uralkodik el.
Számos bölcsesség terebélye vetül kötetemre,
nem mást, csak Krisztust zengik az énekeim!
Itt a kilenc nővért Krisztus szent temploma várja,
s nálam Calliopé is beavatva dalol!
Nem Hippocrene, de a szentelt víz, ami vonzza,
s szent Jordán vize még, nálam a múzsai kart!
És te, kereszténység bástyája, firenzei költőd
tisztes verseiben lelj igaz élvezetet!
Hogyha a pannon föld fejedelmi lakába betévedsz,
menj a királynőhöz, vár a szobája, kötet!
Mert Ferdinandus nagylelkű sarja, Beatrix4
szent költők biztos gyámola, védnöke ő!
Persze, köszöntsd, s jobbjához fűzi a jobbod azonnal,
„Honnan jöttél?” – szól, s kérdezi: „Hát, te, ki vagy?”
Mondd, hogy a mennyei Krisztus szent tudománya telít el,
s szókratikus könyvek bölcseletét cipeled,
mondd, hogy Itália pompás toszkán tájairól jössz,
hosszú volt az utad, mígnem idáig elért.
Hogyha netán utazásod okát firtatja, miként szólsz,
újonc orcádat míg beborítja a pír?
Mondd, hogy a nagylelkű és büszke király neve, híre
pannon földre citált, s nem követelni akarsz.
Olvasson, s az elég. Ha ki nem fütyülik szereped majd,
gyilkos gúnykacajok árja sem árt teneked.
Elmondod, hogy urad pénz nem veti föl, s alig él-hal,
kérni ne kérj semmit, szemtelenül ne beszélj!
Önként ad majd, kérni ne kérj, hallgatva jelezd csak,
mert aki nem követel, több adományt nyer el az!
Csehy Zoltán fordításai
JEGYZETEK
1 Verino Mátyásnak dedikálta hét könyvből álló epigrammagyűjteményét.
2 Utalás az ókori erénycsősz cenzorra.
3 Verino szakít a korábbi korszak priapikus vagy erotikus kisköltészeti hagyományaival, s ezt programszerűen meg is fogalmazza. Már Galeotto Marziónak is feltűnt, hogy a magyarok mennyire híján vannak a szerelemről szóló énekeknek a királyi udvarban, talán ez a hír inspirálta a szerzőt, hogy Mátyás így elképzelt jelleméhez szabja munkáját.
4 Aragóniai Beatrix (1457–1508) magyar királyné, I. Ferdinánd nápolyi király lánya.