Mészáros László – A festő bosszúja

Sok asszony igazából nem azt akarja megfestetni, amilyen, hanem azt, amilyen volt. Nem értik meg, hogy csak a múlt eseményeit lehet megfesteni, de az elmúlt testeket már nem. Egy asszony teste már sose lesz olyan, mint amilyen leánykorában volt.
Amikor Donna Constanza rádöbben, hogy már minden barátnőjének van egy fekvő aktja saját magáról a budoárjában, azonnal elhatározza, hogy ő is szert tesz egyre. Igen ám, de a barátnői már évekkel ezelőtt megfestették magukat, amikor még nem kezdtek el gömbölyödni, s amikor éppen divatossá váltak az aktok. Ráadásul Donna Constanza gömbölyödött közülük a legjobban.
Ekkor az asszonynak remek ötlete támadt, amint éppen a szobájában sürgölődő szolgálólányát nézte. Az akt testét majd Giannola teste adja, csak a fej lesz az övé. Ez egy remek megoldás, s egy festőnek a megvalósítása se okozhat komoly gondot. Azonnal érdeklődni kezdett a környéken fellelhető festők iránt.
Luca Bolongese, a híres aktfestő elvállalta a kép megfestését. Először le akarta beszélni az asszonyt arról, hogy másé legyen a test és másé a fej. „Donna Cons-tanza, higgyen nekem, remek aktokat lehet festeni testesebb asszonyokról is. Gondoljon csak a nagy Tizian képeire! Olyannak festette meg Danaét, hogy nem csoda, még Zeusz szeme is megakadt rajta.” „Nem ismerek se Tiziánt, se Miziánt, nekem a régi testem kell.” „No, de az isteni Michelangelo képeit a Sixtus-kápolnában csak látta már? Micsoda telt idomok! Ha fiatalok, ha vének, mind jó húsban vannak.” „Voltam ott egyszer, de túl magasan vannak nekem azok a festmények”, legyintett Donna Constanza.
Luca hamar belátta, hogy itt semmiféle érvek nem segítenek. Már éppen viszsza akart lépni a megbízatástól, pedig a pénz éppen jól jött volna, amikor aztán meg-akadt a szeme Giannolán. Ráadásul a lány olyan édesen mosolygott vissza rá, hogy azt nem lehetett nem kihívásnak venni. Azzal a feltétellel egyezett bele a munkába, hogy a testet majd az ő műtermében festik meg, hisz azzal néha többet kell bíbelődni, mint a fejjel. Donna Constanza végül beleegyezett, de azért megjegyezte, hogy a fej az fej, a fej a test éke.
Giannola nem bírta sokáig fekve-könyöklő helyzetben, állandóan mozgolódott. „Csak addig bírd ki, míg felvázolom a helyzetedet.” „Sokkal természetesebb helyzetet is el tudok képzelni”, mondta a lány. „Kíváncsivá tettél, mutass be egyet!” A lány aztán mutatott is olyan pozíciót, hogy Lucának kisesett a kezéből az ecset. Rögtön kezet mosok, és máris rajtad vagyok!
Megoldották hát, hogy a lány hosszabb ideig kibírja fekvő helyzetben. Luca először jól elfárasztotta őt, majd míg a lány szundikált, Luca festett. Pont azt a pillanatot akarta megragadni, amikor a test már kezd ernyedni az álmosság hálójában.
Később a fejjel majdnem többet vesződött, mint a testtel, mert az nehezen illeszkedett a testhez. Végül aztán már úgy gondolta, hogy késznek mondható a kép. Amikor azonban a fizetségre terelte a szót, az asszony az előzőleg említett összegnek csak az egytizedét volt hajlandó megfizetni, mondván, hogy a test nem az övé, s azért Giannola már természetben megfizetett.
„Te mindent elmondtál az asszonyodnak”, förmedt rá a lányra Luca. Giannola aztán bevallotta, hogy azért mondta el az asszonyának, miként is vitték vászonra a testét, hogy rágja a sárga irigység a fukar némbert. Már a saját ura se fekszik melléje, nemhogy másnak akadna meg rajta a szeme.
Szerencsére a képet Luca visszavitte a műtermébe, hogy elvégezhesse rajta az utolsó simításokat és szignálhassa azt. A legszívesebben széthasogatnám a vásznat, játszadozott a tőrével. „De hol abban a bosszú?”, csodálkozott Giannola.  „Igazad van, hol lenne abban a bosszú? De hát akkor hol legyen a bosszú? Már pedig ezt nem hagyom annyiban!”
Luca fel s alá járkálva mindig visszapillantott a képre. Egyszer aztán úgy tűnt neki, hogy az asszony csúfondárosan néz vissza rá. De csak bizonyos szögben nézett így feléje. „Ez az, egy bizonyos szög!”, kiáltott fel Luca. „Meg talán a lobogó gyertyafény. Megvan!” „Nem értem”, mondta Giannola. „Majd megérted, ha átfestem a képet.” „Tönkreteszed a szép testemet?” „Igazad van, azt nem tehetjük tönk-re. Ráérsz még?” „Reggelig is maradhatok, mert az asszonyság nincs otthon.” „Akkor vetkőzz!”
Másnap estére készen volt a kép, most a fej is Giannoláé volt. Remek kép, bólogatott a mester. Most pontosan eltalálta az éppen elszunnyadni készülő arcot és az éppen elernyedő testet. „De hát én nem vehetem meg tőled, nekem nincs annyi pénzem!” „A kép akkor is a tiéd, legfeljebb majd itt tartod nálam. Nézd, ide is firkantom, hogy »Giannola képe – Luca Bolo«. Mondd meg az asszonyodnak, hogy az ő képén még néhány napig dolgoznom kell. Majd személyesen viszem el a kész képet. Akkor majd megérted a bosszúm lényegét.”
Az ötlet egyszerű volt ugyan, de azért Luca többször is beleizzadt, mikorra meg is valósította azt. Még két kollégájával is konzultálnia kellett bizonyos festői technikákat illetően. Tudott olyan képekről, amelyen az alak szeme mintha mindig arra nézne, ahonnan néznek reá, de neki sokkal nehezebb dolgot kellett megoldania.
Először Giannolának mutatta meg a képet. „Ez az új kép?” „Egy heti munkám van benne.” „De hisz ez ugyanolyan, amilyen volt!” „Ha valaki szemközt áll a képpel, akkor igen. De gyere csak ide, most, innen vess egy pillantást a képre.” „Semmit se látok. Figyeld csak a fény lobogását.” És akkor Giannola észrevette, hogy a test helyett egy csontváz jelenik meg és tűnik el a gyertyafény lobogása szerint. „Teremtő Atyám! Hát ilyet is meg lehet festeni?” „Michelangelo megfestette magát Istent is”, mosolygott Luca. „Ha ezt az asszonyom meglátja… akkor megüti őt a guta!” „Ha nem is rögtön, de remélem, hamarosan!”
Ezt ugyan csak félig gondolták komolyan, de bizony Donna Constanzát a Csontváz mindjárt az első alkalommal fejbe kólintotta, amikor megpillantotta. És soha többé nem nézett a képre, mert ezután közel tíz esztendeig magatehetetlenül feküdt az ágyában. Nem mondhatjuk, hogy szerencséjére nem vitte el az agyvérzés, mert nem volt már a hátralevő életének semmi, de semmi értelme. Giannola szerint az előzőnek se sok.  
A csontvázas kép további sorsa nem ismeretes. Könnyen lehet, hogy valamilyen kamrába került, vagy éppen tűzre vetette Donna Constanza. Nem tudjuk azt sem, hogy valaki más is látta-e rajta a Csontvázat, mint a Halál hírnökét.
Luca nem merte még egyszer megkísérteni a Sorsot és egy újabb hasonló képet festeni. Inkább nem is beszélt a képről, hogy ne kelljen arra gondolnia, milyen jól sikerült a bosszúja. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen rosszul sül el ez az apró művészi tréfa.
Giannola képe viszont fennmaradt az utókor számára, és Luca Bolo egyik sikeresebb alkotásának számít. Az egyik kritikus szerint a kép titka a lány szeme. Egyszer úgy látja az ember, mintha éppen felébredt volna, máskor meg úgy, mintha éppen most akarná behunyni a szemét.