Ujjon(g) a táj – Sipos Janka Indulatszók című kötetéről

Szerző: Z. NÉMETH ISTVÁN
A Szlovákiai Magyar Írók Társasága által a kezdő költők-írók számára 2006-ban kiírt Pegazus Pályázat különdíját a dunaszerdahelyi magyar gimnázium akkori végzős diákja, Sipos Janka kapta. Az Irodalmi Szemle 2006 novemberi  száma közölte a három díjnyertes vers szövegét a zsűrielnök Tőzsér Árpád értékelő gondolataival egyetemben: „Az Ugyan-olyan, a Táj az ujjamon és az Írom cí-mű versek egy megbízható verskul-túrájú fiatalember magabiztos belépője az irodalomba. […] Sipos Janka verseiben van valami provokáló, friss, fiatalos hányavetiség. Mint a »Se istenem, se hazám« sorait író fiatal, anarchista József Attilában” – írja róla akkor Tőzsér Árpád.
A folytatás nem sokat váratott magára: jó néhány folyóiratközlés után 2010-ben a Madách-Posonium Kiadónál Indulatszók címmel megjelent Sipos Janka, a fiatal költő bemutatkozó verseskötete.
Nem véletlenül idéztem fentebb Tő-zsér sorait, akinek akkori meglátásai a négy évvel később megjelent kötet minden versére igazak. Kezdve a „friss, fiatalos hányavetiség”-től a szigorú kötött formákon, a pattogó ritmusokon át a zeneiségig. A dunaszerdahelyi gimnazistából időközben az ELTE bölcsészhallgatója lett magyar–angol–művelődéstudomány szakon, ablaka mögött milliós nagy-város lüktet, a felgyorsult világban a szerencsésebbek befüvezett hangyaként suhannak vélt vagy valós céljaik felé, ujjuk egyetlen mozdulatával megjelenik szobájukban a képernyő négy széle közé szorult táj, a „világtáj”, miközben a mindennapi kapcsolataik kapkodókká, kiüresedettekké válnak, megint mások tehetetlenül ide-oda sodródnak a létezés zötyögő, nyikorgó metrókocsijaiban, számukra a koszos ablakon túl elsuhanó feketeség a táj. Sipos Janka mindezt az életérzést izgalmas költői képekben jeleníti meg, a feszes négysoros versszakok feszültséggel töltődnek meg, izgalmas ellenpontozások, szellemes megoldások követik egymást a kötet lapjain. („majdnem transzcendens e pokol / komolyan venném de nagy a pátosz / a sok nem úgy és nem lehet / nem hervaszt hát hanem felvirágoz”). Sok helyütt beveti taktikai fegyverzete egész kelléktárát, ezekből most a gúnyt, az elhallgatást/sejtetést, az álnaivságot emelném ki így hirtelen („kelünk – fekszünk – elme-gyünk / néhány bujdosó tört virág / szeretkezünk és éhezünk / sejtjeink – burjánzók lilák / sziromba vésve térképeink / nagynéha kedves dátumok / elővillanó figaink közt / a ciklikus idő felhuhog”).
Olvasom Sipos Janka verseskötetét, és már a második vers után elhiszem, hogy verset írni a világon a legtermésze-tesebb dolog. Hogy légszomjra légzéssel, zenére tánccal, világra verssel reagál, kit a hétköznapok jászolába anya szült. Közelítem a zene felől: nem csak a hibátlan ritmus, az andalító lüktetés, a természetesen egymásra találó rímpárok dobolnak és csilingelnek, ezeken túl is hallok egy szomorkás dallamot. Az egyik versben például „egy egész nagyzenekar” szól –: „Vidám, szép jövőnk szalad, szalad / (lehet, sokunknak túl nagy falat). / Zárnak bár sűrű szövésű falak, / bennünk a varrat szakad, szakad. // Csontunk habkönnyű. Lehet, lehet / (egykor majd régészeti lelet). / Táncol a vérünk, rohan, liheg, / az ereinkben siet, siet” –, tehát ez a világ már akkora falat az emberek számára, amit már aligha lehet lenyelni fulladás nélkül. Közelítem magam felől: ezek az érzések bennem is megvannak, toronyszobába zárt királyfi vagyok, ébresztgess csak, királylány. A versek már-már tovasurrannak, de kondenzcsíkjuknál fogva magamhoz rántom őket. Közelítem az emberi test felől: két versciklus, két agylebeny (Táj az ujjamon; Indulatszók), a két félteke közt elgépiesedett kapcsolatok, foncsorukat vesztett tükrök, puha péppé ázott itatóspapírok alkotják az összekötő idegpályá-kat, a test pedig („az elme börtön, nem a test, / izzadságodnak legjava / hozzá tapad, mint változó / jelentés tűnő hangalakhoz”) műanyag ételektől, tartósítószerektől bódultan próbál elégedetten hátradőlni, és megélni a pillanatot.
Közben úgy személyes, hogy személy-telen. Úgy lát, hogy világtalan. Úgy tapint, hogy ujjtalan. Úgy nehéz, hogy súly-talan („Fosztóképzős szavakkal / dobálódzunk minduntalan”). Bárhol is élünk, hajléktalanok vagyunk. A vers adhat csak biztonságos átmeneti szállást. Aki verset ír: önmagát írja, önmagáról beszél. („Csúf szavakkal szeretkezem, / cibálom őket napról napra, / néha belefeledkezem / beteg szövetükbe – magamba.”). Végül az utolsó versbe rejtett ars poetica csendül a fülünkbe: „ültesd át szóvirágaim / legtermékenyebb talajodba. / minden, mit az idő kivet / kiállítási vitrin tárgya”).
Mindent összevetve, Sipos Janka kötete az elmúlt évtized talán legfigyelemreméltóbb költői indulása, olyan, amelyre a szerző még hosszú évek múltán is büszkén és elégedetten gondolhat vissza (vitrinjét nézegetve).
A könyv fülszövege szerint ezzel a Madách-Posonium Start füzetek címmel új sorozatot indít, amelynek célja fiatal tehetségek felfedezése. Érdekes, hogy a kiadó figyelmét elkerülte: Start könyvek címmel már 1993 óta fut egy elsőköteteseket bemutató sorozat az AB-ART Kiadó gondozásában, s már 18 kötetet megért. Nem ártott volna talán valami eredetibb címet találni, ha már a gyen-gécske és könnyen felejthető Új Főnix Füzeteket nem szándékozik folytatni a Madách-Posonium…
(Madách-Posonium, Pozsony, 2010)