Kovács Lajos – Kom-kom-komálom / Z. Németh István gyermekversei

Gyermekversköltészetünk – miként a gyermekirodalom teljessége – túljutott a mellőzöttség kínos ambivalenciáján: ma már nem melléktermék, ha valaki gyermek-irodalmat alkot, s nem mellékes kérdés, hogy a kritika foglalkozik-e annak törvény-szerűségeivel, kínjával-bajával. S nem megélhetési kihágás ilyen könyvet illuszt-rálni, szerkeszteni, a kiadói profilba emelni.

A fenti állítások persze ettől még nem váltak általánossá és magától értetődővé. Megélhetési irodalomként sem rossz üzlet továbbra sem gyerekeknek írni, csak kell hozzá (elsősorban) olvasó, aztán meg kiadó, üzleti akarat, és kell az egymáshoz igazodó – ilyen-olyan – tehetség.
A magyar gyermekirodalom művelése éppen ezért veszélyes üzem. Azzá te-szi egy elsőgenerációs nagy nemzedék hagyatéka, akik mögött egy időre űr maradt a magyar irodalomból történt kiűzetésük következtében. Betöltöttek ugyanakkor egy másik űrt – éppen a gyermekek olvasmányait magasra emelő igényességgel (közhely ma már utalni Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Zelk Zoltán, Nagy László, Kányádi Sándor és mások köteteire). De volt itt azóta több sikeres, nagy hullámzás is, amelyek részben elhaltak a még mindig hullámtörő évtizedek ellenállásán. Velük kapcsolatban „csak” annyi bajunk lehet, hogy ritkábban forgolódhatnak az újabb nemzedékek nyelve alatt az elmaradt új kiadások emlékezetfrissítő sikerei Tandori Dezsőtől Csoóri Sándorig, Bella Istvántól Veress Miklósig, később Tóth Lászlóéktól – mondjuk ki – Z. Németh Istvánig. Miközben ma már Vörös Istvántól és Lackfi Jánostól Tóth Krisztináig és Kiss Ottóig terjed a játéktér-foglalók derékhada, s már tolong (!) mögöttük egy egészen új esztétikát (rügyeket) kínáló legfiatalabb – bizonyára sok vitathatót is, meg ígéreteset is – termő ékes ág.
Megérne egy misét, ki hogyan fészkelődik ebben a hatalmas névsorban. Az anyaországi irodalomban éppen Lackfi János állított össze egy osztálytablót Aranysityak címmel, Lovász Andrea pedig a 21. század első évtizedét átfogó NAVIGÁTOR. Kortárs gyerekirodalmi lexikon, böngésző és olvasókönyvével már a hiány rendezetlen adósságát – a figyelemkeltés erős szándékával – a szak(ma)irodalomban is megkerülhetetlenné tette.

Mi itt és most egyetlen teljesítményre szeretnénk koncentrálni. Kimondtuk a hullámverések közben egy nemzedéknek az anyaország határán túli reprezentánsa, Z. Németh István nevét. Jelenléte két évtizede érzékelhető a magyar – benne a szlovákiai magyar – gyermekirodalomban. Ez a jelenlét négy verseskönyvben és egy színpadi játékgyűjteményben realizálódik. Sok-e vagy kevés, ezúttal nem lényegtelen kérdés.

Ha a folyamatos jelenlét felől közelítünk, rapszodikus és egyenetlen a teljesítmény. A Hétre hét, hóra hó 1992-ben, a Gyerkőce 1996-ban, a Tündérvirág 2004-ben, a Hemperkőc 2007-ben, az Epercsutka, fagombóc 2009-ben került a könyvesboltokba. Az egyenetlenségre elsősorban az utal, hogy két kötet után nagyobb kihagyás következett, ami a gyermekköltészet elapadására – talán más fontos írói feladatokra – utal. Az utóbbi három könyv sem győz meg azonban a mondanivaló (a „mennyiség”) reneszánszáról. De utal ez az elhallgatás-visszatérés egy olyan – természetesnek mondható – hullámzásra is, mely szerint a gyermekirodalom még a jelentősnek indult életművekben is biográfiai függőségű (például van-e a szerző körül valamilyen gyermekkorosztály).

Az első két kötet egy költői énkeresés jegyeit mutatja. Ha most a költő felnőtteknek szánt köteteibe is belelapoznánk, fölfedeznénk számos egyezést (törekvést) a gyerekírásokkal. Z. Németh Istvánt újító szellemű szerzőként fogadta érkezését követően a kritika. S mert felnőtteknek szánt versei rendszeresebb és témagazdagabb kötetekkel egy folyamatosabb építkezésre mutattak, gyermekversei szinte visszhangtalanok maradtak. A „szakma” elsősorban a nem-gyerekköltőre figyelt, lévén a hangütés erőteljesebb is, elfogadottabb is a felnőtteknek szánt írásokban. Ezzel szemben a könyvkiadás s – ezzel együtt, illetve ezt inspirálva – az olvasóközönség vevő maradt arra az egyéni hangú költői világra, amelyet ez a rapszodikus megjelenés sem tudott elfeledtetni.

A jellemzők majd visszatérnek, megerősödve figyelmet is keltenek a későbbiekben. Mi most mégis megállítjuk az időt a kezdet erényeinek és hiányainak elemzésével. Z. Németh „avantgárd” látásmódja ugyanis úgy tud gyökereket ereszteni, hogy részben kitaposott ösvényeken érkezik, ahol őshonos a Weöres- és Tamkó-hatás. Két kötetnyitó verse is elődökért kiált: Manóka a Bóbita kisöccse (-húga?), az Aligalig pedig Tamkó Sirató sajátos földrajzkönyvéből kiesett lap. De ott van Nemes Nagy Ágnes is a Kom-kom-komárom meg a Kecskemekk ritmusváltó soraiban (csak itt a ritmusszabászat semmilyen szabályra nincs tekintettel), s legérzék-letesebben a Holdraforgó hangulata találkozik Nemes Nagy Gondoljrám virág-világának varázslatos álomlátásával.

A legsikerültebb, ugyanakkor a szerkesztésben ráncba alig szedhető, mindenfelé hámból kirúgó ötletek már mutatják egy lehetséges, de még letisztulásra váró formavilág csikóverseit. A nyelv mint játékszer az, amit Z. Németh István két úton is körbejár majd a kedvünkért. A korai kötetekben esetenként a mindenáron szócsavarások indáiban tekerőzhetünk: ilyen vers a Figyi-fagyi (már a cím is tobzódik az ikerszóteremtő szómenéstől), de a szelídebb Pillangó cím mögött is ugyan-ez a szándék húzódik variációs gazdagságban: pilla pille… pille pilla… pille pilla- / natok… pilla pillenet… stb. formájában. A legtalálóbb talán mégis a Szeles vers – különösen csattanós zárósoraival: „Nem szeretem szertelen, / szeles természetét.”
S itt sorolni tudjuk csak a hasonló ötleteket: Uff! Egy UFÓ!; Művilág (minden későbbi kötetéből kimarad); Bolhafi; Nyiszi-nyuszi. Egy ötsorosa a Z. Németh-féle nyelvi ötletek jellemző sűrítménye: „Volt egyszer egy sünemény, / Igazi sün-tünemény! Egész nap csak sündörgött, / Akkor is, ha künn dörgött. / Párt keresett szüntelen, / nem is maradt süntelen” (Süni-játék).

Ezek a játékok nemritkán eufémikus groteszkbe hajlanak (Tavaszi vidámság; Nyaral a család). Izgalmas – de ritka – jelenség marad a felelgetős-párbeszédes forma, pedig figyelemre méltóan kapcsolja össze fentebbi erényeit később is ezekben a ritkaságokban a költő (Pók Ilona – későbbi kötetében az Esőjelző, még később a Sárkányriport).
A magyar vershagyományt képteremtő erővel gazdagító hangulatversei alkotják a másik út erőteljes jeleit. Eredeti sűrítmények forgatják meg metaforáit az olvasói képzeletben: „Az égen a varjak / szerteszórt mákszemek. / Óriás sítalpak / a földön a sínek” (Téli képek). Ehhez hasonló metaforasorokból teljes allegóriákat bont ki az Éjszaka vagy a Hajnalhasadás lüktető versszakaiban.

A Gyerkőce második kötetként viszonylag gyorsan követte az elsőt. Számos változás, érettebb megközelítés figyelhető meg a szerkesztésben is, az eszközök használatában is. A felnőtteknek szánt szabadabb, ezért ritmikájában „nyelvtörőbb” nagyvonalúságot egy szabályokhoz igazítottabb, „hagyományosabb” ritmuskezelés váltja fel. Zeneileg letisztultabb az összhatás, de ez nem jelent egyhangúságot: a tematika gazdagodása ugyanis a formavilág sokszínűségével is járt. A szójátékai változatlanul eredetiek (Liftballon; Macskutya; Tűzhányó), tovább erősödik a verszáró csattanókban rejlő humor a csaliversekben, fordított világ-képekben (Április elsején; Ne adj, király, katonát). Felbukkan a kiolvasó (Hegytől vízig), az epikus töltetű portrévers (Lacifánt és a tarcipáni Marcipán; Csenevész, a merész stb.), a gyermeklogika varázslatos abszurdja (A mosoly; Csokigyár; Hétalvók országa), s talán a legfontosabb változás a mesterek tudatos kerülése, amit itt most – reményeim szerint – egyetlen szándékos megidézés hangsúlyoz: A csillaglepke dala int vissza a weöresi emlékversek (Ó, ha cinke volnék) távoli hatásának. Azt hihetnénk, búcsúintés ez.

Kevesebb újdonsággal szolgáltak ugyanakkor a továbbírt évszakversek, sőt maga az évszakváltó szerkesztési elv sem volt szerencsés választás (ismétlés). És néhány évszakvers fáradtabb is a korábbiaknál. Több viszont az ígéret és az eredetiség a Gyerkőce mindennapi tapasztalásokon nyugvó fantáziáiban.

A hosszú (nyolcévnyi) kihagyást követő Tündérvirág kevés új verssel örvendeztette meg az újdonságra vágyó olvasót. Ez meghatározza tömény értékítéletünket is. A korábbi kötetek válogatásai csekély javított (átírt) verset (inkább poént) hoztak (pl. Kesergő Tudós), megérintette közben Romhányi (Rímhányó) szele is egy ujjgyakorlat erejéig (Egy egér levele a sajthoz), Weöres pedig erőteljesen viszszatért (Tündérvilág; A Balaton éjjel; Félálom). Ám az utóbbiak helykijelölő szerepű versek is, mert nem utánérzésként, sokkal inkább egy befejezettnek hitt költői út lehetséges továbbgondolásaiként értelmezhetőek: „Készülődik a holnap már, / fekete borostyán az est, / remeg benne a Hold, akár / egy fényes bogártest” (Bogáréj). A képalkotás hasonlósága egy maibb beszéltnyelv-ritmika szabályai szerint ötvöződik a mestert meghaladó versélménnyé. „Mondogathatókái” pedig (Egérmondóka; Csicsói csacsikák; Szamár mondja magának) egy anyanyelv-használati babonát – a kötelező ritmustökélyt – kezdegetik ki változatlan leleményességgel és makacssággal. (A gyakorlatban nem ismerjük a tényleges hatást.)
A két utóbbi kötet (Hemperkőc; Epercsutka, fagombóc) már címében is ritmusjel: előbbi a Gyerkőce kisgyerekvilág-nyitogatójára, utóbbi a Tündérvirág szürreálist kergető fantáziálgatására emlékeztet. Kisiskolásoknak szánt újabb versei a köznapiság érzéseivel bíbelődnek (Nehéz szöveges feladat; Zeneóra; Emese számolni tanítja a babákat). Új (?) formai elem a csúfoló (Nagyszünetben), a kancsalrím (Tükör előtt; Emese mondja a megafonba)), s erősödik a népies dadanyelv hangulatkitöltő szerepe (tillárom, haj… lillárom-liliom… sárga bögre, görbe bögre… lárifári… pim-pam, pimpilimm stb.), s a diáknyelv közkeletű igeragozó monotóniája („Ébrelendüsz, felkelendüsz, / Iskolába indulandusz…” – Iskolás mondóka).

Ezek a válogatások egyben hiánypótlások: takarékosabban születő versötletek mellett inkább a szerkesztés lehetséges hangszerelési kísérletei, amellyel folyamatosabban fenntartható immár a költő-olvasó találkozó. Mindez mégis szigorított keretek között zajló mustra, s az Epercsutka, fagombóc kötetének alig növekvő oldalszáma pontosan definiálja Z. Németh István eddigi gyermekköltészetének lényegét. Ez besorolja őt azok közé, akik ennek a magyar nyelvű gyermekirodalomnak sokat adtak a viszonylag kevéssel. Egy termékeny szerzővel van dolgunk, aki elsősorban mégsem a gyermekirodalomban találta meg önmagát. Benne azonban ez az irodalom számos csak rá jellemző színét és fonákját ismerheti fel. Bizonyos vo-nulatokhoz is szorosan kötődik a klasszikusokat követve. Saját hangon szólal meg. Nem lezárt folyamat végét értjük az „ítélet” kimondásában, az „életmű” bármilyen meglepetéssel szolgálhat még.
Jó hír mindenkinek, hogy újabban folyamatosan olvasható (kapható) ez a mindig továbbcsíráztatott, ugyanakkor mindig átrostált termés.