Racine az Racine – a szöveg az szöveg

Jákfalvi Magdolna A félrenézés esetei című kötetéről  
„Hiszen Racine egymagában, Racine nulla fokon nem is létezik. Csak
Racine-jelzők vannak…”
Roland Barthes: Racine az Racine

Racine nem (lett) része a (kortárs) magyar színházkultúrának. Racine nálunk elsősorban a szövegben/könyvben s nem a testben/térben él, színrevitele kuriózumnak számít. „Racine a magyar olvasónak elsősorban a Phaedra szerzője” mondja Jákfalvi Magda – noha nem igazán olvassuk/ismerjük a Phaedrát. Az 1960-as évek nagy Racine-vitája nálunk nem váltott ki széles körű visszhangot – Barthes Sur Racine-ja például máig nincs meg magyarul, míg Lucien Goldman és Michel Butor Racine-elemzése megvan. Az első átfogó, magyar Racine-monográfiát Jákfalvi Magdolna írta meg az idén hosszas kutatás eredményeként; a könyv tehát – éljünk kliséjelzővel – mindenekelőtt hiánypótló.
Racine, mint a klasszikusok általában, különböző nézőpontú elemzésnek, olvasatnak volt már alanya, számos irodalomkritikai iskola (iskola-)példája. Jákfalvi könyvének címében és hátlap-szövegében kiemeli, hogy „Az elemzéseknek nem az a végső céljuk, hogy viszszavezessenek az egyedüli autentikus olvasathoz, hanem, hogy a félrenézés és félreolvasás folyamatát vizsgálva feltárják a kulturális hagyományozódás jellegzetes, színházi működésmódját”. Jákfalvi leginkább azt vizsgálja, hogyan befolyásolja a színpadi jelenlét a szövegek olvasatát.

Visszafelé indul el a recepciótörténetben, hogy végül visszataláljon – ha nem is „az igazi” Racine-hoz, de – a szöveghez. Vagyis a tradíció kulturális hordaléka alá megy, úgy, hogy közben éppen a hagyományozódás folyamatából von le hasznos következtetéseket. Megpróbálja tetten érni, miként formálja át a szöveg jelentését a színházi hatásmechanizmus, jelesül: a színházi siker hogyan alakít ki szokásrendet, tradíciót, kultuszt. Példának okáért: miként befolyásolja a darab olvasatát a Phaed-rát játszó színésznő életkora – hogy módosulnak a nézőpontok egy idős (tradíció) és egy fiatal (autentikus) Phaedra esetén. A játékhagyományt és a kritikai recepciót, a kor kulturális hagyományát, a szövegkiadásokat és azok illusztrációit figyelembe véve halad a tiszta szöveg felé, mely – amint visszanyerte szűziségét – elemzés tárgyává lesz.
Jákfalvi pedig józan elemző – csak a biztos tények alapján tájékozódik, kizárólag a szöveg számít, a hermeneutika, a struktúra rendje, a konceptuális szemantika stb., induljon az elemzés akár a darab lexikológiájából, retorikai fogásaiból (Phaedra), szóképek használatából, dramaturgiájából (Iphigenia), térhasználatából (Berenice), időkezeléséből (Phaed-ra), vagy akár a szerző előszóiból.

A kötet nagy részét Racine drámáinak elemzései és azok hagyományozódásának vizsgálata teszi ki – ezt zárja mint-egy keretbe a bevezető tanulmány (mely épp a félrenézés eseteiről és a Racine-szövegek utóéletéről szól átfogóan, figyelembe véve az alakítástörténetet, a szövegillusztrációk befolyását, az irodalmi és kritikai reflexiókat, s megidézve olyan esztétikatörténeti közhelyeket, mint a Corneille–Racine, vagy a későbbi romantikus Racine–Shakespeare dichotómia), amely a kötet egyik legizgalmasabb passzusa, és a rövid utószó a magyarországi bemutatókról.

Jákfalvi monográfiája Racine újraolvasásával egyszerre pótolja az eddigi hi-ányt és hozza be a lemaradást. A hatásme-chanizmus vizsgálata pedig nemcsak a szöveg utóéletére, hanem elsősorban magára a szövegre koncentrálódik. Ez pedig elsődlegesen dramaturgiai, és nem irodalmi szempont. A félrenézés esetei – túl az irodalomtörténeti/-kritikai szempontokon – a színházi alkotómunka szempontjából igen hasznos kalauzként használható; s reméljük, segíteni fogja Racine gyakoribb jelenlétét nemcsak szövegben/ könyvben, hanem testben/térben is.
(Kalligram, Pozsony, 2011)

SZÁZ PÁL