Szemlélődés – válogatás az elmúlt hetek irodalmi híreiből

(2011. október–november)
Irodalmi mozdulások Dunaszerdahelyen
A Vámbéry Irodalmi Estek rendezvény-sorozat, a szlovákiai magyar irodalmi élet legbiztosabb bázisa, a 2011–2012-es évad indulásával új helyszínre költözött.

A jól bevált dunaszerdahelyi székhely nem változott, ám az esteknek hosszú ideig ott-hont adó Budapest kávéházat most a Seven bár váltotta fel. Itt tartották október 20-án Duba Gyula kettős könyvbemutatóját, amely egyébként a könyvkiadók közötti együttműködés szép példáját is hozta: a Lilium Aurumnál megjelent Lámpagyújtás című kötet (emlékezések, eszszék, gondolatfutamok) egyszerre került bemutatásra a Kisebbségi Irodalmi Nagykávéház című humoreszkválogatással. Az előbbi kötetről Kulcsár Ferenc kanyarított egy ugyancsak magasztos hangvételű eszszét, amely már-már kozmikus távlatokba emelte a Duba-prózát. A második kötet bemutatását Tőzsér Árpád vállalta, aki elmondta, nem biztos, hogy jó kritikusa lehet Duba Gyulának, hiszen az a fajta panteizmus és szikár szakralitás, amely a Duba-nagyregényekre jellemző, tőle mint alkotótól távol áll. Tőzsér kifejtette, számára ellentmondások húzódnak a Duba-életműben, amennyiben a korai, erős iróniával dolgozó, intellektuális irodalmi humoreszk és a realista nagyregény közötti, alig áthidalható ellentétet vizsgálja. Tőzsér bemutató szövegében Spinozától Esterházyig jutott a Duba-életmű elemzésekor. Ritkán mondjuk ki Dubával kapcsolatban a panteizmus, szakralitás, vallásosság szavakat, mutatott rá, holott nagyregényei mélyén ezek a fogalmak húzódnak meg. Korai humoreszkjei viszont mintha akár az Esterházy nevével fémjelzett ironikus próza előfutárai lettek volna. Duba elmondta, számára ez az ellentmondás nem létezik: a humoreszkek leginkább a diákélet termékeinek tekint-hetők, s elsősorban Karinthy-hatásra születtek; hamarosan azonban rádöbbent, számára a valódi kihívást szülei, nagyszülei paraszti világának újrateremtése jelenti, ahol egyszerűen képtelen volt a humor eszközeivel élni.

Megérett a helyzet az Egy nőre
Október 18-án a pozsonyi Posta utcai Panta Rhei könyvesboltban tartották Esterházy Péter Egy nő című kötete szlovák kiadásának (Jedna žena) bemutatóját. A Kalligramnál megjelenő szlovák Esterházy-életműsorozatnak ezt az ötödik kötetét Peter Zajac és Görözdi Judit irodalomtörténészek mutatták be. Peter Zajac izgalmas adalékokkal szolgált könyvbemutatójában, amikor rámutatott, mennyire nehezen elképzelhető lett volna egy hasonló könyv megjelenése szlovákul 1995-ben (ekkor látott napvilágot az Egy nő eredetije Budapesten): a szlovák irodalmi közeg ekkor valószínűleg képtelen lett volna befogadni egy könyvet, amely ilyen nyíltan beszél testiségről, és ilyen bátran használ trágár kifejezéseket. Mára azonban egyes fiatal női írók munkásságának köszönhetően a szlovák közvélemény számára sem különösebben megbotránkoztató a szabadabb szájú szövegelés. Esterházy ezzel kapcsolatban megjegyezte, az egyébként mesésen gazdag magyar irodalomban sem volt könnyű elkezdeni a testiségről beszélni, hisz a magyar irodalom klasszikus regényhősének van feje, nyaka, s utána rögtön a térde következik, a feje pedig tele van nagyszerű hazafias gondolatokkal. Az Egy nőt Deák Renáta fordította szlovákra.

Novellák a csúcson
Egy novelláskötet kapta Csehországban a Magnesia Litera – Az Évtized Könyve díjat. A 2010-ben elhunyt Jan Balaban Možná že odcházíme (Lehet, hogy eltávozunk) című kötete 2004-ben jelent meg a Host kiadónál, s 2004-ben és 2005-ben már elnyerte a Magnesia Litera prózadíját. A díj alapítója, Pavel Mandys azt nyilatkozta, bár valószínűleg sokan egy nagyregény győzelmét várták, mégis az egyetlen játékban levő elbeszéléskötet győzött. Balabán prózája egzisztencialista jellegű, lecsúszott emberek történeteit meséli el, egyesek szerint az elmúlt évtized dezillúzióját ábrázolja, a kapitalizmusból és a demokráciából való kiábrándultságot. A magyar nyelvterületen kevéssé ismert szerző most díjazott kötetét Pénzes Tímea 2005. október 16-án mutatta be a Litera.hu-n. „Balabán elbeszélései lassan hömpölygő, csendes, mély folyók, amelyekben érdemes megmerülni” – írta a könyvről Pénzes.

Kinek szólnak a legjobb szlovák könyvek?
Provokatív cikket jelentetett meg a Sme című pozsonyi napilap október 8-i számában Rado Ondřejíček író, publicista: az Anasoft Litera nevű szlovák irodalmi díj kapcsán veti fel a kérdést, vajon minek tudható be a díjazott könyvek alacsony olvasottsága? A szerző egyrészt amiatt értetlenkedik, miért nem kapnak a valóban jó könyvek hatásosabb reklámot, másrészt magát az Anasof Litera zsűrijét bírálja, meg egyáltalán, a szépirodalom iránti érdektelenséget (a Smenek az Anasoft Literán belül kiosztott olvasói díját elnyerő Pavel Vilikovskýnak 120 szavazat elég volt a győzelemhez). A cikkre többen reagáltak a szlovák irodalmi közegből: Katarína Kucbelová költőnő válaszában védelmébe veszi az Anasoft Litera díjat, és rámutat, nem teljesen igaz, hogy a szlovák szépirodalmi alkotások mindössze néhány százas példányszámot produkálhatnak, példaként elsősorban Pavel Vilikovskýt és Pavol Rankovot említi. Tomáš Weiss az Artforum könyvkereskedés honlapján Ondřejíček cikkén keresztül rámutat, milyen egyéb problémák nyomasztják a szlovák könyvpiacot: például, hogy a szlovákiai nagykapacitású könyvesboltláncok ma már több eladási felülettel rendelkeznek, mint a csehországiak, miközben nagyjából harminc szlovák kiadó van, amely évente több, mint tíz könyvet jelentet meg. Az Anasoft Litera fődíját 2011-ben Monika Kompaníková kapta Az ötödik hajó (Piata loď) című könyvéért.

„Józan, olvasóbarát provokáció”
Így nevezi Balla D. Károly Tejmozi című regényét a revizoronline.com-on megjelent kritikájában (Retusált archívum, 2011. október 12.) Lénárt Ádám. A Tejmozi elsősorban azzal váltott ki nagy figyelmet, hogy a Magvető a Facebook közösségi portálon tartotta a kötet bemutatóját. Több ismert író vett részt az online bemutatón: Csobánka Zsuzsa, Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, akik kisfilmekben beszéltek a könyvről. Lénárt szerint a szerző a Tejmoziban „egyszerre mondja el a Tejmozi regényíró hősének történetét és a Tejmozi megírásával folytatott saját küzdelmét”, miközben a kötet „ízig-vérig aparegény, telis-tele esszészerű fejtegetésekkel logikus nyelvről és intuitív matematikáról, sakkról, komolyzenéről, gaszt-ronómiáról, aktfestészetről, születésről és halálról, vagy épp a kínzó kijelentésről: regényt írni nagyjából lehetetlen”. Kukorelly Endre a filozofikus fejtegetéseket elhagyta volna a kötetből, Parti Nagy szerint „egy nagyon szépen, világosan, tisztán és egyszerűen megírt kicsi könyv” a Tejmozi, Závada Pál pedig még sosem olvasott olyan „dermesztő eltévedést”, mint ami ebben a regényben van.

Az év irodalmi híre
Soká kellett várnunk a vadonatúj Bodor Ádám-kötetre, de végül megérkezett. Véleményünk szerint 2011 legörvendetesebb eseménye a magyar irodalomban a Verhovina madarai című regény megjelenése. A kötet bemutatójára november 2-án került sor a budapesti Nyitott Műhelyben.
(szalzo)

Hangos versek

A szlovákiai magyar költők versei manapság már egyre nehezebben jutnak el „hagyományos” módon az olvasókhoz. A verskötetek többnyire észrevétlenül szomorkodnak a könyvesboltok polcain (feltéve persze, hogy találunk egyáltalán olyan könyvüzletet, ahol a költészetnek is akad egy zug), de a könyvtárakban sem elsősorban a lírai gyűjteményeket keresik az oda betoppanók. Akár azt is gondolhatnánk, hogy a verseket az érdektelenség halálra ítélte, csak az agónia elhúzódik. Szerencsére a helyzet nem ennyire súlyos. A folyóiratokba, könyvekbe zárt költeményeket a mai trubadúrok és igricek igyekeznek kiszabadítani és megzenésíteni, mert a modern kor embere már inkább a zenére reagál, a leírt vagy az „egyszerűen” elmondott szavak alig hatolnak el a tudatáig. Dinnyés József, a daltulajdonos ezt már évtizedekkel ezelőtt felismerte, de említhetném Cseh Tamást vagy a Kaláka együttest és a nyomukba lépett számtalan más előadót is, s ha a felvidéki glóbuszon körbepillantunk, az úttörők között ott találjuk a Dusik Gábor alapította pozsonyi Ars Musicát is, amely a múlt század hetvenes éveinek második felében lépett erre az útra.
A rendszerváltást követően a szlovákiai magyar verséneklők már magnókazettákon, később pedig CD-ken is terjeszt-hették a megzenésített verseket (pl. a már említett Dusik Gábor a szlovákiai magyar költők megzenésített gyermekverseit – Sétálni ment három kalap), de akadt néhány előadóművész, aki még a zenét sem vette igénybe és nagyon szép összeállítással jelentkezett. Hamarjában Galán Géza és Dráfi Mátyás jut eszembe, de voltak még jó néhányan. Az előadóművészek sorában különleges helyet vívott ki magának Gál Tamás, aki térben és időben sokfelé kalandozik a költészet világában és már több nagyszerű összeállítást jelentetett meg (pl. Villon vagy Barak László verseiből). Legújabb vállalkozásához az eddig inkább a népzene területén jeleskedő Lakatos Róbertet nyerte meg, választása pedig az egyik legjelesebb kortárs magyar költő, Tóth László verseire esett. A Jöttünk külhonból című lemezen Gál Tamás verset mond, énekel, Lakatos Róbert pedig zeneszerzőként igazi meglepetést szerez a hallgatóknak, s ha az összbenyomást értékeljük, akkor túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy egy igazán különleges lemez született. Természetesen ehhez Tóth László versei is kellettek, amelyek közül Gál Tamás az egyéniségéhez leginkább illőket válogatta össze (pl. A színész; Ádám a határon; Hotel História; Elégia a nőkhöz stb.). Az irónia és a filozofikus látásmód sem idegen tőle, és nagy érdeme, hogy Tóth László versei az ő előadásában még intenzívebben hatnak a tudatunkra, mint olvasva. A teljesség kedvéért említsük még meg a további közreműködőket is: Kuti Sándort (cimbalom), Hanusz Zoltánt (brácsa) és Lelkes Tibort (nagybőgő). A recenzens számára csak egy megvála-szolatlan kérdés marad: vajon hogyan jut el ez a nagyszerű lemez a hallgatókhoz?

LACZA TIHAMÉR

Németh Ilona újabb munkáiról

Németh Ilona a szlovákiai képzőművé-szeti színtér egyik megkerülhetetlen szereplője. Kiállításai révén Európa-szerte fontos fórumokon van jelen, egyetemi oktatóként műtermet vezet, mindeközben egyszerre szerves része és alakítója a szlovák és a magyar művészeti életnek is. Pályafutása, munkái, akciói tanulmányozásához kétségkívül Hushegyi Gábor átfogó és alapos (kétkötetes) monográfiája a legalkalmasabb (Hushegyi Gábor: Németh Ilona. Kalligram, Pozsony, 2001; Hushegyi, Gábor: NÉMETH. Kalligram, Pozsony, 2008). Az alábbiakban a művész újabb és legújabb alkotásaiból szemezgetünk, a teljesség igénye nélkül, kivétel nélkül olyan műveket bemutatva, ame-lyek a második kötet megjelenése után születtek.
A DS Public art és budapesti utójátéka óta a Tükör című projektet tekinthetjük Németh Ilona legnagyszabásúbb köztéri kiállításának. Az alkotás két helyszíni változatban került megvalósításra, mindkét esetben egy sajátos, ideig-óráig tartó szabadtéri helykorrekcióról van szó. A művész a győri Szabadság-emlékmű és Kossuth Lajos Pécsen álló szobra elé is egy-egy impozáns méretű függőleges tükörfelületet állíttatott fel. A tükör – ezernyi lehetséges konnotációja mellett – mintha itt is elsősorban vanitas-szimbólumként működne, azontúl pedig az öntudatra ébredés, a megvilágosodás attribútuma is. Németh Ilona valóban mintha csak „öntudat-ra” ébresztené (önvizsgálatra hívná) a szilárd talapzaton álló – és a maguk környezetében kulturális-ideológiai hotspotokként működő – figurákat. Nyilvános szembesítési kísérlet, szobrokra erőszakolt interszubjektivitás; egy kissé meredekebb párhuzamot is megkockáztatva: a lacani Je és a Moi szimbolikus szétbontása, ez esetben Kossuthra és turulmadárra alkalmazva. Vagy egyszerűen csak kétfajta szimulákrum összecsapásáról van szó (a simulacrum mint mimetikus szobor, plasztikus képmás, valaminek kultikus rep-rezentánsa – és a baudrillard-i értelemben vett szimulákrum, az átkontextualizáló erejű önismétlés, az üressé váló formák produktivitása).
Bármi történjék is, a szobrokból (-ról) fóliák, levonatok (kivonatok) gyártódnak, hátterestül, nézőponttól függően át- és átalakulva, szétfűződik tézis és antitézis. Az akcióknak mindemellett egészen gyakorlati vetületeik is vannak, hiszen városrendezési logikátlanságokra (bökkenőkre) is felhívják a figyelmünket. A vasútállomás előtti tágas térre exponált turulmadár ugyanis egyszerűen hátat fordít a városba érkező utasoknak, merthogy az átellenben fekvő panelház balkonsoraira mered. A pécsi Kossuth-szobor esetében még csavarosabb a helyzet: a nemzeti hős bronzalakja ugyanis egy ideje a belvárosba erő-szakolt Konzum áruház (sic!) építészetileg igen gyatra homlokzatával kénytelen szembenézni. A művész beavatkozása erre a szerencsétlen konstellációra is fóku-szál, és ha direkt takarást nem tud is nyújtani, legalább oldalról „segít be” azzal, hogy a szobor legalább kis időre saját fényében – önnön képmásával párbeszédbe lépve – tetszeleghet.
A Monuments sorozat fényképei szintén egy helyszíni terepszemle eredményeiként születtek. Németh Ilona a Dunaszerdahelyi Fotóklub (Fotoklub DS) tagjaival karöltve sorra veszi a város befuccsolt magánvállalkozásainak máig észlelhető nyomait. A képeken házak udvarán álló kis melléképületeket, fa- és bádogházikókat látunk, általában szorosan a kerítés mögé bújva, üresen, mintha valami különös, lakatlan, céljukat vesztett őrbódék volnának. Minden ilyen szatellit építmény lényegében egy-egy kifulladt családi vállalkozás kézzelfogható reminiszcenciája. A sorozat egy érdekes szemrevételezési kísérlet, amely csupa dokumentumértékű lelettel szolgál, miközben a néző egy sajátos, alternatív keresztmet-szetet is kap az amúgy vállalkozó szelleméről híres kisváros életéből.
Szintén a közügyekhez, köztéri prob-lémákhoz, a közös múlt kérdésköréhez kapcsolódik egyik legfrissebb munkája – jelen állapotában csupán egy makett, illetve egy, a közeljövőben talán megvalósuló intervenció-ötlet. A Verejný Podstavec polgári társulás három további művész mellett Németh Ilonát is megszólította: a felkért alkotók azt a feladatot kapták, hogy ki-ki a maga módján és eszköztárával reagáljon a pozsonyi Szabadság tér múltjára, sebeire, hiányosságaira és máig megoldatlan építészeti-urbanisztikai prob-lémáira. Németh Ilona két verzióval is előállt: az egyikben tornádószerű, váratlan, de ciklikusan ismétlődő széleffektusokat szán a térre. A másik terv alapján az egész helyet egy sűrű, tejfehér páraréteg, egy megfoghatatlan téralkotó szubsztancia, egy folyton változó-alakuló valami árasztaná el. Ha megvalósulna, egy ideig-óráig látható, szinte anyagtalan, fátyolos térkiegészítés (burok) jönne létre, amely egyszerre volna a természet része, és még-is egy művi (művészi) beavatkozás. Szó szerint ködösítés, szenzibilizálás, az egykori felvonulási tér építészeti gyenge foltjainak finom eltakarása, ugyanakkor romantikus platform, játszótér, időspecifikus élménypark, mikroklimatikus kísérleti terep – arról nem is beszélve, hogy pár perc erejéig kifedné a háttérből a Kárpátok lejtőin húzódó újgazdag kertvárosi villák látványát. S akárcsak egy filmes kulissza, amely nem kíván örök érvényű, autokrata helymegjelölés lenni, egy-egy ilyen jövőbeni akció után könnyed, demok-ratikus módon el is vonulna, egyszóval szertefoszlana.
Egy nemzetközi public art akció ihlette az Úszó kertek című munkáját is: a budapesti Szépművészeti Múzeum idén nyáron Art on Lake néven nemzetközi seregszemlét szervezett köztéri műalkotások számára, összeurópai felhozatallal, mintegy kulturálisan is levezetve a soros EU-elnökséget. A megkötés csupán annyi volt, hogy a meghívott alkotók a pesti városligeti tó felszínét használják kiállítási terepként. Németh Ilona már a fesztivál előtt feladott néhány teljesen korrekt apróhirdetést – különböző szaklapokban, kertészeti magazinok hasábjain gazdát, gyakorlatilag albérlőt keresett két sziget-szerű, tizenkét négyzetméter nagyságú földfelület számára. Választása végül is két bérlőre, egy nyugdíjas úrra és egy tanárra esett, akik az idő tájt ténylegesen is egy kiskertet kerestek maguknak, és lelkes hobbikertészként készségesen elvállalták a szokatlan parcellák gondozását. A két darab szezonális minikert, azon túl, hogy egy dekoratív, eleven foltja lett a helynek (víztükörnek), emberileg is termékeny gesztus volt. Nemcsak a hely-színt tekintve beszélhetünk public artról, a két virágsziget létrejöttét tekintve ugyanis egy közös munkára építő, emberi kapcsolatokat alakító, gyakorlati örömforrásként (is) szolgáló akció jött létre.
A Malm-IN széria prototípusai (2008) a korábbi PAX sorozat ruhásszekrény-gyóntatószék mutációinak alapötletét  folytatják és gondolják tovább. A két darab – kétféle színárnyalatban elkészített – objekt, amely nevében és küllemében is egy világszerte ismert és forgalmazott bútordarabra épít, a katalógusok lapjain kultikus tárgyakként megjelenő tömegáruk fétisjellegét juttathatja eszünkbe. A nagy műgonddal kivitelezett „kétszínű” komódok egy olyan kor szomorkásan vicces dokumentumai, amelyben a rugalmasság és flexibilitás számít a legfőbb erénynek, és ahol a folytonos innováció megkérdőjelezhetetlen vállalati stratégiaként uralkodik. Ahol a globális piac a rafinált formatervezői szakértelemmel szövetkezve minden létező fogyasztási cikket és képfelületet harcterepként, hasznosítható, kolonizálható felületként sajátít ki.
Németh Ilona speciális (többfunkciós) Malm-IN darabjai egyszerre lehetnek kozmopolita jellegű minimál-plasztikák és túlnépesedett nagyvárosok lelkiismeret-ápoló berendezései. Letisztult formájuk ellenére igencsak beszédesek ezek a kinyitható gyomrú installációk. Sok más mellett arról is szól(hat)nak, hogy a globális piaci trendek hovatovább a mindennapok összes mozzanatát (lelki életet, privátszférát) a maguk igényeihez szabják – és hogy a rentabilitás mint vezérelv a legintimebb emberi szükségletekből is kiábrándítóan profán dolgokat képes csinálni.
Kultikus kisugárzása van a Családi ereklyetartó című objektnek is. A művész egy masszív, de elegáns gyűjteményesdobozban különféle családi ereklyéket, elhunyt hozzátartozók személyes tárgyait, töredékeket, emlékmaradványokat gyűjtött össze, miközben gondosan – és kissé szenvtelen módon – hagyott pár üres helyet néhány további lehetséges darabnak is. Németh Ilona bő tíz évvel azelőtt már ké-szített egy hasonló három részből álló művet. Akkor saját haj- és körömmaradványait gyűjtötte egybe s foglalta bársonypárnás sárgaréz szentségtartókba. A szarkasztikus üzenet az esetben egy árnyalt, de nagyon is direkt gesztus volt a body art és a posztfeminista diskurzusok felé, ugyanakkor elegáns módon rámutatott arra is, miféle perverz énképek és közvélekedésbeli sztereotípiák élnek a művészről az ezredforduló tájékán.
A 2011-es Családi ereklyetartó esetében egy másfajta, precízebb és mindenképpen személyesebb kitárulkozási kísérletet látunk. Ez arról is szól, hogy a szigorú rendszerező elvek szerint megtervezett, kimondottan „dizájnos” objekt a befogadó számára óhatatlanul is egy különös csodadobozzá uniformizálódik. Egy átmentett, privát emlékarchívum, ha úgy tetszik, egy további hordozható minimúzeum, amely rendszerezni, visszatekinteni, összegezni próbál. Emellett a szó szoros értelmében képpé formálja, aranykeretbe foglalja a mindenki számára látható személyes tárgyakat, igaz, csak a kiállítások idejére, mint ahogyan a „valódi” erek-lyék is elzárva állnak az év nagy részében, s ténylegesen csak egy-egy ünnepi körmenet során láthatók. Talán azt a kérdést feszegeti, hogy vajon a tárgyi fragmentumokra épülő személyes múlt mennyire kommunikálható a külvilág felé egy objektív, koherens, önmagába záródó történetként.

CSANDA MÁTÉ