Gál Sándor – Kitágult nap

I
„Minden kérdezés keresés.”
(Heidegger)
Innen vissza

Ha apám élne, most lenne százéves.

Hogy ebből a száz esztendőből mi volt az övé, ma részleteiben összefoglalhatatlan, még akkor is, ha sok mindent megőriztem a vele együtt megéltekből. Meg abból is, amit úgy éltem át, hogy időben és térben távolabb kerültem tőle, s ebben az egyre távolodó, de mégis létezésünk közös valóságában, helye van neki, de helye van a közelebb és a távolabb vett közösségnek is. Annak az egésznek, ami sorsunkká vált, amely sorsunkat alakította, munkánkat meghatározta, s amely teljességében és teljességével mára történelemmé lett.
Különös és furcsa érzések és gondolatok épülnek egymásra ebben a ma együtt látható történelmi időzónában. Mintha valami ismerős áramlás sodorná magával – magában?, vagy maga előtt? – földrészek, óceánok térségei fölött felém, akárha a pillanat töredéke alatt is, ide, ahol most, még a hajnal ébredése előtt az udvaron állva a mozdulatlannak vélt csillagos eget figyelem. Az alant húzódó mély-fekete árnyakat, majd, a vélt, fölfelé emelt szemhatár magasán megjelenő csillagközi terek világosodó távolságát…
A csillagképek jól kivehető egyéniségét – valahány csillagképnek van külön egyénisége! –, a Tejút kezdet és vég nélküli égi folyama megkövesült lávahullámainak tajtékzása, a partok és kanyarulatok égi szirtjei, fénylő szigetei… Szinte odafent is ugyanannak a teljességnek az áramlását, sodrását vélem látni és érezni, amely idelent apám száz esztendejét görgeti egyenlő és megszakítatlan erővel hozzám, ebben a pillanatban is!

A két teljesség egymásba kapcsolódik, eggyé válik és kitárulkozik, megmutatván magát a kettős ölelésű csendben. Mondhatnám, a csillagok ezüstfoglalatú csendjében, amely lehunyt szemmel is látható és érezhető: önmaga tükre az éjszaka.
Ahogy pillanatról pillanatra át- meg átrétegződik a még csupasz, áprilisi diófaágak szendergő ágbogai között.
Mi ennek a magasságnak száz év?!
Van-e, lehet-e válasz az ilyen hajnal előtti kérdésre? Ugyan apám, aki szinte minden hajnalon kiállt az udvarra inni egy kortyot az áradó fényből, kérdezte-e ezt a magasságot valaha is?
Abban az egykori, nádtetős világban ez a korai áradás nem a kérdezés ideje volt, hanem a napi tennivalók ős-első kezdete. Hogy az istálló és az ólak lakói – ló, tehén, borjú, aztán a disznók, ludak, kacsák, tyúkok, hányadán vannak… A kakasok első, vérvörös rikkantása előtt, vagy immár azt követően. Aztán kitakarítani a trágyát, bealmozni friss szalmával, etetni, itatni, hogy a szüle részére – mesék kútforrása: dédnagyanyám – a langyos vízzel teli fejősajtár s a faragott  fejőszék ott álljon az istálló ajtajában… Fejés előtt megmosni a tehén duzzadó tőgyét.

Az eltünedező árnyak mögül lassan – de milyen lassan! – kirajzolódott apám előtt a vastag nádkötegekből készült háztető gerincfonata, s a szögleteket – eresztékeket – összefogó nádtorzsacsokor. Meg a galambdúc tető fölé emelkedő, hollófekete deszkaszerkezete a fészekodúkkal – egy szál száraz akácfatörzsön megülve. Igen! Apám kedvenc madarai. Egy rajnyi galamb. Burukkolásuk zenéje, szerelmes táncuk mámoros forgása betöltötte a reggelt, de leginkább a nyári délutánokat, akárcsak repülésük suhogása a most még nem látható felhőgomolyok magasában…
Nekem saját galambjaim soha nem voltak. Hol is lehettek volna? Komáromi diákszállásomon? Pozsonyi albérletemben? Vagy a kassai betondzsungel tizenkettedik emeletén?… Rágondolva is hátborzongató az ilyen föltételezés. Ezzel szemben az ötvenes évek legelején kaptam egy méhcsaládot, s megpróbáltam méhészkedni. Végül is méhészetem három családra gyarapodott, de ahogy elkerültem ott-honról az első tél méhkoporsóvá változtatta a három  magam készítette kaptárt. (Csak mellesleg jegyzem meg: a kaptárokat a háborúból itt maradt lőszeres fadobozokból eszkábáltam össze, hát nem csoda, hogy az eresztékeken beszökő fagy, eső, hó elpusztította a méhcsaládokat.) Igaz, a galambok!  Ma, most, akár lehetne is egy raj tubicám, hiszen az udvaron, ahol e hajnalidőn állok, bőven elférne egy saját galambdúc – tele galambokkal, ám mostanra az erő csappant meg ahhoz, hogy ilyen kalandba bocsátkozzam. Mert az állatokkal – még a messzire elszálló galambokkal is – törődni kell. Mégpedig az év minden napján. Ez adja a hétköznapok gondját és – szépségét! Mert a galamb repülése – és mondjuk a csikó vágtája – maga a költészet.
Sorkezdet, és sorvég!
És nemcsak a szójáték okán: „sors-kezdet” és „sors-vég”, hanem mert valóban látható és hallható mindez a repülésben és a vágtában is.
Odafent és idelent! Nem választható, de megélhető…
Mintha az együttlét és a különválás ismétlődne a leírhatatlan pillanatban, amikor a jövőt múlttá töri a jelen. S az ember kétségbeesetten igyekszik megélni magában ezt a tüneményt, amely öntudatlanul folyamatosan épít és rombol. Együtt emelkedik benne a majdani felhőkarcoló acél-beton-üveg szerkezete, s együtt omolnak semmivé a piramisok évezredei…
Felfoghatatlan az átváltozás kozmikus ereje és mozgása. És mégis, ennek ellenére létezése megegyezik a mi létezésünkkel.
Hiszen mindkettő az embertől való!
S ez nem elírás, hanem a dolgok lényege: az „Istentől-való” nyugodtan kizárható a makro- és a mikrovilág kozmikus méreteiből ugyanúgy, mint a megismert anyagparányok világából.
Mert az „Istentől-való” mind „embertől való”, amin ugyan még elvitatkozhat néhány nemzedék, de bizonyíték az első állításra nincs egy szál se. Ezen a ponton a „hit” is teljes bukást jelent. Mert: mi változik a hit és a tagadás kimondásával?  Ugyanahhoz a zéróponthoz jutunk el: sem a kezdet előttiről nem lesz tudásunk, sem a vég utániról…
Ami pedig a kettő között található, azt együtt ismerjük már.

A mélység csendjét és a magasság muzsikáját – mindkettő közös hallgatásunk része.
Biztosan létezik totális magány, bár meglehet, csak én gondolom ezt olykor, amiként most, ebben a képeket elém sodró éjszakában is – vagy inkább már hajnal-időn –, amikor a tapinthatóvá anyagiasult árnyak alatt állok. Mintha távolabbról nézném magamat, vagy pontosabban: azt, aki valaha voltam. A gyerekkor megmaradt pillanatai a változatlannak tűnő ég alatt.
A távolságok borzongatóak, már-már valótlanok, és mozgásuk vagy mozdu-latlanságuk szinte leírhatatlan. Például a vakolatlan téglafal előtt a labdarózsa hófehér virággömbjei. Előtte egy vesszőből fonott „kisfotelban” állok, a nadrágtartóm fordított, „V” alakú szíjának egyik szára leszakadt, s négyéves értelmemmel nem tudom fölfogni, hogy mi történik velem – , hogy ott, abban a mostban készül rólam az első fénykép, amely „ídesapamat” és „ídesanyámat”  velem együtt örökíti meg. Mert akkor még így szólítottam szüleimet, s ez az első fénykép ma is megvan!
Az idő kezdeteit mutatja, sikándriai házunk bejáratát, amely a „nagy tűz” után épült… Ugyanolyan szoba-konyhás épület volt, mint elődje – de már vörös cseréptetőkalappal. Teljes bevakolására nem futotta – az első szoba és a külső falak csupaszok maradtak. Így – együtt Szabó dédnagyanyámmal – valahányan a konyhában laktunk, Vilma húgom itt született, éppen 68 évvel ezelőtt…
Ma már ez a ház sem áll, helyén egy kis füves térség zöldell, s az egykori kutunk néhány betondarabja porlad…
Az innentől odáig való távolság pedig több mint hetven esztendő.

Hogy van az ember, ha már nincsen?!

Gyerekkorom óta folyamatosan foglalkoztatnak különféle kérdések és gondolatok, amelyekre hiába keresek választ – nincs válasz sem magamban, sem kívül a közelebb eső mindenségben. Holott a válaszokat úgy tízvalahány éves korom óta egyvégtében igyekszem megtalálni, könyvekben, s a természetben, és abban a nem létező létezőben, amit általában időnek mondunk.
Ezek közül a kérdések közül a legrégibb, s ami mindmostanáig vissza-viszszatér, a következő:
Hogy van az ember, ha már nincsen?!
A kérdés első csíraállapotára is pontosan emlékszem. Az újtelepi házunkhoz „ragasztott” istállóban volt abban az időben a nyári szállásom, a fal melletti, szalmával megalmozott priccsen. „Hálótársam” pedig az átlőtt fülű, harctereket megjárt Juci lovunk lett, azazhogy volt. Vackomról – mert az istállónak nem volt padlása – kiláttam a csillagos ég egy darabjára, s tiszta, felhőtlen éjszakákon néhány csillag békéje vetült rám, ránk, odafentről. Juci, lóhoz illően, állva szunyókált, mélyeket szusszanva, olykor – gondolom, háborús élményeit újra átélve – fel-felhorkant, s mellső lábával ilyenkor dobbantott is egyet-kettőt.
Mivel kora gyermekkorom óta az elalvás hosszú ideig tartott – olykor akár órahosszat is bámultam a rám vigyázó csillagokat –, szóval ebben az elalvás előtti időben, annak féléber, félalvó állapotában, a létezés fent leírt kérdése foglalkoztatott. Hogy miért és mi végett, arra sem akkor, sem ma nem tudtam, illetve nem tudok egyértelmű választ adni.
Hogy vagyok, arról volt tudásom, s még valami arról is, hogy – leszek.
De mi történik velem azután?
Nem a  h a l á l  volt gondolkodásom akkori fokán a megérteni való, hanem maga az azon túli létezés – az akkor már ismert krisztusi ígéret, a föltámadás és az örök élet esélyének hogyanja és mikéntje.
Tisztázni szerettem volna, s megnyugtató érvénnyel, hogy mi vár rám. Ezért a legfőbb hatalomhoz, a Teremtőhöz fordultam a kérdéssel, s több alkalommal: világítaná meg előttem Ő, akit Mindenhatónak is tartanak, mire számíthatok?!
Azóta eltelt jó hetven esztendő, de a Magasságok Ura mindmostanáig nem válaszolt. Ebből – kétségeimet egybefogva –, arra következtettem, hogy:
1. vagy nem tudja a választ Ő sem;
2. vagy nem akar válaszolni;
3. vagy nincs Isten, aki válaszolhatna!
Ettől függetlenül, gyarapodó éveimmel együtt, továbbra is folyamatosan fölmerül bennem, sokféle változatban ugyan, már ez az – úgy tűnik –  e r e t n e k  kérdés. Hozzánehezülnek az évtizedek olyan tapasztalatai, amelyek egy lehetséges, elfogadható és megnyugtató válasz meghozatalát bőségesen lehetővé tennék. De – annak ellenére, hogy ez idáig háromszor megérintettem a „túlsó partot” –, csak az emléktelen semmit őrzöm.
Valami anyagtalant és időtlent – ám azt is csak a „visszatérés” első pillanatának új világosságában – amikor még nem láttam, de már észleltem a fényt. (Ezt az élményt pontosabban nem tudom leírni. Lényege, azt hiszem, meghaladja a nyelv lehetőségét. Feltehetően a zenében feloldhatóvá teljesedhetne, ami azonban az én lehetőségeimet haladja meg – sajnos!) Ettől számítva a létezés ismét jelenlévő tudatosulása lezárja e történeten kívüli utazás eseménytelenségét.
De csak azt!
Kérdésemre ezt követően sem kaptam választ.
Még a közben eltelt „mérhető időnek” sem volt jelentősége, hiszen az a pár perc (?), amely a Sztüxön (Léthén) túli feltételezett békét adta volna, szertefoszlott az újra létező fényben.
Az ilyen  é b r e d é s e k  után, mert a testnek és a szellemnek lázban és fájdalomban kell megküzdenie önmagáért önmagával, s felépíteni a második, vagy a következő  l e h e t ő s é g e t, a „megérintett túlsó part” létezése szerteporlad az emberi tudatban.
Ebben a lét-szakaszban pedig már nem a kérdéseké a szerep – mert kérdések nincsenek is.   
Az ember teljes valója a visszatérés élményének leírhatatlan teljességét visszhangozza!…