Grendel Lajos – A háló (Regényrészlet)

Erika számára Gyula bácsi volt a nagy senki; minél fölkapottabb volt valaki, annál nyilvánvalóbb volt az üressége, és ez Gyula bácsira is tökéletesen alkalmazható volt. A bácsi folyton az órájával játszott, mint valami titkos cimborával, ha nem leste ki magányát Erika, még beszélt is vele. A tüllfüggönyös felesége volt a második, inkább dísznek tartotta, mint házastársnak, szórakoztató volt és cinikus, de olyan, aki cinizmusát még csak nem is sejti.

Gyula bácsi meghosszabbított keze volt, de erről is aligha volt fogalma. Első felesége búskomor asszonyság volt, Erika még kislány volt, amikor tüdővészben meghalt. Gyula bácsi szomorkodott egy darabig, aztán elhatározta, hogy vidám nőt vesz feleségül, ha törik, ha szakad. És nemsokára jött a balerina, és azzal csavarta el Gyula bácsi fejét, hogy nem volt egy épkézláb gondolata sem, viszont vidáman kacagott, és dévaj dolgokat suttogott Gyula fülébe, amitől az halálra röhögte magát. De olykor, ha magára maradt, a keze úgy kapkodott levegő után, mint ahogy a csirke tesz néhány bizonytalan lépést, miután már elvágták a nyakát, tisztességből és jó modorból. 1960-ban emigráltak, tulajdonképpen Erika is ott született, igaz a Károlytól, mert együtt emigráltak a Gyula meg a Károly, Németországba, majd Gyuláék Hollandiába.

Egyszer, még csak ismerkedtek a túlvilági hölggyel, alaposan berúgtak a Várhegy alján, mert ott egy Kirchmajer-féle borozó volt, fekete-piros ördögöcskével, amint robog a paraszton, aki szánt, és hívja be a kuncsaftokat egy kis literre. A borospincét is meg lehetett nézni, az ördög oda mutatott az ujjacskáival. Gyula lemászott, viszont a túlvilági hölgy elaludt, és Gyula rázárta az ajtót. El is feledkezett róla, csak mikor éjfélkor bezárt a kocsma, jutott eszébe megint. Rögtön kirázta a hideg. A nő az utolsó cigarettáját szívta. No, éppen jókor jön, mondta a túlvilági hölgy nyugalommal. Aztán előkelő mozdulattal megkapaszkodott Gyulában, és csak a hűvös levegőtől rándult össze egy kicsit.

De Erika apja sem volt különb, bár kissé különbnek mutatkozott, egy darabig megtévesztve a rokonságot. Először volt itthon tizenhat év után, és most fölkereste a rokonságot, járta az országot, és ahol szívesen fogadták, maradt egy kicsit. Erikát lerakta a nagyanyjánál, itt biztonságban tudhatta, el is feledkezett róla. – Különben jó, ha elfeledkezik rólam – jelentette ki Erika. – Mert roppantul buzeráns. – Őt a mama neveli, nincs vele semmi baj, csak egy kicsit korlátolt. No, ő is már elmúlt húszéves. Apja és anyja elváltak, de az anyja négyszobás lakásban él, és cselédet tart. Apja meg hol jön, hol nem jön. Egyszer minden héten, máskor meg fél évben egyszer. És az anyja így szól ilyenkor: – No, megjött a papuska. Vinné el egyszer az ördög. – Ó, igen. Ha hosszabb idő után felbukkan, csodálkozik, hogy mennyire megnőtt. – Édes kis angyalom. – Ez a papa kedvenc mondása. – Reggelire eszünk finom dobostortát. – Hát igen, ellenőr a piacon: krumpli, káposzta, zeller, miegymás. És rengeteg csokoládét eszik. Ha olykor elmennek a városba, az első dolga az, hogy a legközelebbi cukrászdában leülnek, és jól befagylaltoznak és besüteményeznek. No, most már érdemes továbbmenni, és lemegyünk a csatornához, és végigmegyünk az első, második, harmadik csatornán, és ott egy új városrészben kötünk ki. Itt megfordulunk, és jó nagy kerülővel hazafelé tartunk, de megállunk a posta melletti kugli bárban. Itt szerez némi pénzt a papuska, a Károly. Mert a mama szerint csak a Károly. Vagy elveszíti minden pénzét. Egyszer veszített, de ugyanebben a partiban vissza is nyerte, teljesen megfeledkezett rólam, én meg meguntam, nekivágtam a városnak, eltévedtem. Lassan besötétedett. Szerencsére fogtam egy taxit, húsz kilométer ide vagy oda, hazaértem. Attól kezdve nem engedett a városba az anyám, csak a környékre. A papus néhanapján nálunk aludt, ezt nagyvonalúan megengedte a mama. Tíz-tizenegy éves koráig rajongott az apjáért. Most tudomásul veszi, hogy létezik egy apa, mert apa nélkül nem jöhetett volna világra ő sem.
Hát igen, ez egy kicsit bonyolultabb. Az idővel megváltoznak a dolgok – próbált meg kezdeményezni egy vitát Rudi. Rendes, hazajáró ember volt a Fazon, mígnem egy napon tökéletesen megváltozott. Előfordult, hogy nem jött haza. Máskor tizenkettőig aludt, de ha ébren volt, akkor is máshol járt az esze. Tizennégy év után a maradék emlék is úgy deformálódik, ahogy csak a fénykép tudná megóvni. Viszont fénykép alig van. Rudiék ráadásul Pozsony mellé költöztek, és legföljebb évente egyszer, a halottak napjára utazott haza, inkább bűntudatból, mint kötelességérzetből.
Rudi tizennégy év után meg nem tudta mondani, hogy néhány napot, vagy fél életet töltöttek együtt Erikával. Alig várták, hogy megtörjön a nap sugara, hogy borítsa be árnnyal a rózsaligetet, fölébressze a tücskök és más éji bogarak rejtett hálóját, és Rudi már ott volt, és türelmetlen szívdobogása csak akkor enyhült, ha Erika kivált a sötétből, és odaült melléje a roskatag padra. Valahányszor megszólalt, mindig másként mutált a hangja, a laza semmitmondástól a dermesztően fagyos, fenyegető hangsúlyokig, mintha a ház omlana össze. Persze, semmi olyan nem történt. A ház szilárdan állt, még a földrengés sem tudta volna összetörni, legföljebb jó alaposan megrázta. Erikának vaníliaszaga volt, mely Rudit elbűvölte és megnyugtatta. De úgy is mondhatná, hogy foglyul ejtette, mintha Erika illata lenne a fontos, és nem ő maga. Jóval később, már harmincéves korán túl egy vaníliaillatú hölgy karmai közé került, de most már nem csapta be a mákonyos illat. Sőt, kimondottan élvezte, hogy uralkodni tud az illatok fölött. De tizennégy éves korában taknyos volt még, vagyis őszinte, vagyis még nem járta át a tapasztalatokon edzett világ. Nemcsak a vaníliaillat, hanem a merész dekoltázsú blúz, meg minden, úgy, de úgy meg tudta bűvölni.
Erika gondosan készült a naplementére. Valaha nagy becsben tartotta az apját, mígnem kiderült, hogy széltoló, holott szép számban voltak olyan nők is, akik szüzességet fogadtak volna a kedvéért, és tűzön-vízen át követték volna, egész a halálig. Rudi megfogadta, hogy nem szól közbe, ő a mamát ismerte a leginkább, és ez elég volt neki. – Hát nem is tudod, hogy hányféle nő van a világon – okoskodott Erika. – Mindegyik nő másféle. Itt az ideje, hogy megismerd őket. – Rudi megborzongott, majd óvatosan átölelte Erikát, mintha csak valami szellemet fogna meg. Erika úgy tett, mintha nem is érezné. Rudi visszahúzta a karját, nem is tudta, hogy mit csinál valójában. Erika úgy leselkedett, mint egy róka. Aztán hirtelen bebújt a karjaiba.
Nem, ez nem ment tovább. Még csak csókra sem futotta.
– Örökre itt szeretnék maradni. Nem menni vissza sosem.
– Ah – mondta Rudi –, meggárgyultál.
– Itt szabad vagyok.
– Szabadság. Itt nincs szabadság. Itt diktatúra van.
Erika úgy nézett rá, mint egy holdkórosra.
– Nem értem, miről beszélsz.
Többé nem került elő ez a téma. Rudi nem erőltette, Erika meg bűnbánóan hallgatott. Egészen másképpen viszonyult most a hallgatáshoz Rudi, de ez mellékes volt, mint a kiöntött fürdővíz. Rudi tizennégy éves volt, és szerelmes Erikába, meg ha ezt isten őrizz, hogy szerelemnek nevezte volna. Erika rászolgált a csodálatára, ilyenkor még azt is meg tudta bocsátani, hogy itt szeretett volna élni. Egyszer, valahol a vasútállomás környékén tekeregtek, ma már fogalma sincs, hogy mit kerestek ott. A vasutas a semmiből termett elő, de Rudi jól ismerte, Erika viszont először látott ilyesmit. A vasutasnak gyerekkora óta csípőficama volt, és nevetségesen járt. Rudi intett neki, és pár szót váltottak. Mikor a vasutas elment, Rudi, hogy engedjen a testet összenyomorító feszültségnek, elnevette magát. Erika azonban komoly maradt.
– Ez nem vicc – mondta.

Rudi az eltelt tizennégy év óta úgy látta, hogy Erika mindjárt az első napon nagy benyomást tett rá, de erre fokozatosan jött rá, amikor már felnőttek lettek, és levelet váltottak  úgy két-három havonta. Rudi éppúgy megváltozott, ahogy Erika is, hogy úgymond, levetette a bőrét, és sokkal szebb lett, miként a fényképek is jól mutatták. Azelőtt már a második napon megegyeztek, hogy mi tekinthető öregnek. Öregek, például, nem hordtak farmert. Hatvannyolc után farmerláz tört ki Kelet- és Közép-Európában, mire betiltották a farmert, illetve csak dollárért lehetett vásárolni. De fiatalnak csak az számított, akinek megvolt a farmere. Az öregek konfekcióruhát viseltek, és lenézték a puha generációt. Csakhogy a hatvannyolc utáni láz nem volt görögtűz. A hatvannyolc utáni generáció farmert vett föl, és nem vette le haláláig. A húszévesen farmert vásárló fiatal ötven- és hatvanévesen is farmert hordott, mert csakugyan, hűha meg hahó, a világnézetét fejezte ki.
És Rudi és Erika is így gondolkozott, legalábbis utólag nézve. A rózsaligetet leválasztották a többi kacat közül; a rózsaliget a boldogság ígéretét jelentette, még ha nem is valósult meg az ígéret azonnal. Rudi széttárta a karját, ez a mienk, mondta miután már szétválaszthatatlanul hozzája nőtt. Az elvontság édességét érezhették, a nagy kacajt, hogy minden az övéké, csak akarniuk kell. Ebből a perspektívából a mama éppúgy deformálódott, mint Gyula bácsi vagy Erika apja. Amikor Károly bácsi, mivel épp nem volt semmi tennivalója, meghívta Erikát és Rudit a „badacsonyiba”, mivel ott régen bort mértek, olyan savanyút, hogy az embert kilelte a hideg. Rudi nem emlékezett rá, de a Fazon igen, gyerekkorában ott rúgott be először, és két napig hányt, hogy csak az Isten a megmondhatója. De nem ez a lényeg, hanem hogy Erika farmerban kellette magát, míg ő lepusztult konfekcióban. Akkor is öreg volt már, amikor vették.
Kis térre értek. Olyan picike volt, hogy épp csak kiszélesedett az utca, mintha váratlanul erre támadt volna kedve, de a befejezésnél éppen hogy meggondolta magát. Így nem is volt sarka. Ott, ahol a sarka lett volna, volt egy kis épület, alig nagyobb, mint egy vakondtúrás. Ez volt a „badacsonyi”. Rudi is így hívta, pedig már jó két évtizede a születése után cukrászda volt. A pincér sötét nadrágban és hófehér zakóban ereszkedett le hozzájuk.
– Egy különlegességet kérek.
– Nincs különlegességünk – felelte szárazon a pincér, majdhogynem utálattal.
Erika apja rég nem járhatott errefelé, mert csak hümmögött.
– Mit kértek? – fordult Erikához és Rudihoz, amúgy meglehetősen savanyúan.
– Tejet – mondta Erika, és magában dörzsölte a kezét.
– Tejet? – horkant föl az apja, és úgy érezte magát, mintha nevetségessé válna a pincér előtt.
– Igen, tejet. – És megigazította farmerjét. De ezúttal Rudi fütyült a farmerra.
– Öt dobostortát.
– Tessék?
Károly bácsinak fennakadt a szeme, mintha a legyeket figyelné a plafonon. Mialatt kihozták a tortákat, Rudi szemlesütve, gyerek módjára, körülnézett. Károly bácsi és Erika tulajdonképpen választékosan beszéltek és türelmesek voltak. Az itt lakók viszont jóval leegyszerűsödött nyelvet használtak. Igen, trágárak voltak. Még a Fazonon is észrevehető volt, hogy több trágár szót használ, mint tíz éve. Most hogy megfogalmazódott, ez a kép is tisztábban ragyogott, mint az összekuszált jelen, holott ez másfél évtizede történt. A pincér is leszállt a magas lóról, és barátságosan hozta ki a dobosszeleteket.
Kerülővel mentek haza. Erika fogta magát, és eltűnt. A „badacsonyi” kapujában búcsút intett az apjának, most egyedül szeretnék maradni. Az apja mit tehetett, jóvá kellett hagynia.

Hogy véletlen volt-e vagy sem, hogy az édes, vesszőnyi rózsaliget megannyi határozott iránytűvel rendelkezik, például megmondja, hogy kik a hamisak és kik a jók, csak jól oda kell figyelni rá. Gyula bácsi a pipaszár lábát napoztatta, és hajkenőccsel a frizuráját igazgatta, úgyhogy rossz ember nem lehetett. A mama hol siránkozott, hol a tyúkokat etette vidáman, Rudi nem tudta, milyen is valójában. Gyula bácsi felesége nem találta a helyét kezdettől fogva, így reggel tulipiros ruhában mutatkozott, délre viszont átcserélte sötétkékre. Károly pedig a lehető legrosszabbkor jelent meg, egyszer a mama tévedésből hozzávágta a kis kínai csészét. Rudi, ha csak tehette, menekült előlük. De itt, a rózsaligetben ketten voltak. Illetve néha hárman, Bandival. – Tudod, Bandi, vissza kell vonulnod. Persze ideiglenesen. Erika úgyis hamar elmegy. – Rábeszélte, sőt, könyörgött neki. De Bandi soha nem felejtette el. Erikának nem szólt, úgyse értette volna meg, minek kombinálni a dolgot. A nap még fenn volt, de a liget árnyékba borult, mivel a ház a túlsó oldalon eltakarta a napot. Rudinak eszébe jutott, hogy más a napos oldal, és megint más az árnyékos, Erika például sosem feküdt le az ölébe napfénykor. Azt csak árnyékban és kiváltképp este, amikor az árnyékok többszörösei az utcáról érkező megvilágításnak, halvány és szomorú, mint a sötét éjszaka. Szürrealizmus? De a szürrealizmus szó is használhatatlan e pillanatban, csak évek múlva ismerkedik meg vele az ember. Jóval egyszerűbb volt a helyzet. Félig odaadta magát, de egyszer sem volt, hogy egészen.
Lassanként különvált az éjszaka és a nappal. A mama nem is sejtette a dolgot, Károly bácsi dettó. A gyerekkor számos játékát elfelejtették. Gyula bácsi szintúgy. Egyszer Erika szándékosan lespriccelte gumislauggal, Gyula bácsi úgy tocsogott a vízben, mint a partra vetett hal. Erika tökéletes színésznő volt. Az embernek majd meghasadt a szíve, úgy kért bocsánatot tőle. De a kora este más volt. Erika levetkőzte a színészi szerepét, és önmaga lett. A mama, Gyula és Károly bácsi tévedtek. Ő már nem volt gyerek. A kora este más volt, régmúlt idők suhantak végig az este félhomályában. Erika cuppanós puszit nyomott Rudi arcára, ahogy a gyerekekére szokás. Ilyenkor Rudi méltatlannak érezte magát, ártatlan gyereknek. Holott se ártatlan, se gyerek nem volt már. A mama viszont hamisan adta elő a Fazont búcsúztató szöveget, és ezt Erika is tudta. Az egyik este nagy szomorúan kijelentette, hogy legszívesebben meghalna, ha Rudi már nagyobb lenne. Rudi érezte, hogy rázza a röhögés. Tizennégy éves volt, gyerek még, de az ösztönei már mást súgtak. Hogy mit súgtak? Fene tudja. Nem voltak szavak hozzá, csak később jöttek, úgy tizenöt-tizenhat éves korban. Egyelőre eltemették a Fazont. Rudi ismét apa nélkül maradt, de egészen más körülmények között, mintha a valódi apja lett volna. Nem tragédiát érzett, csak valami szomorúságot.
Már reggel feketébe öltöztek, egyedül Erika nem vett föl fekete ruhát, a mamát idegösszeroppanás fenyegette, de nem szólt egy szót sem. Gyula bácsi viszont fél tizenkettőkor kelt, meglehetősen rosszkedvűen, és a fél lakást fölfordította a nadrágtartójáért. A Fazont átszállították a hullaházba, de előbb felöltöztették, mint egy vitéz hullát, a nyakába finom, kétszárnyú pillangót kötöttek, a lábára vadonatúj cipőt húztak, mert a mama szégyellte a bocskornak nevezett téli cipőt. Erzsi néni viszont jó korán kelt, kölcsönkérte Erika legyezőjét, és nem csinált semmit, csak sóhajtozott. Károly a szállodában lakott, úgy volt, hogy ebédre megjön, de valami sürgős dologra hivatkozva, az utolsó pillanatban lemondta. Ebédre fasírt volt. Erzsi odasúgta Erikának, hogy bizony nem sütne fasírtot, ha a föld nyílna meg alatta, akkor sem. A mama nem bírta a feszültséget.
– Ha nem ízlik, ne egyél.
Az asztalnál csönd lett, mint mindig, ha Erzsi bakot lőtt. Gyula bácsi csuklani kezdett, öt másodpercenként kiszabadult valami nesz a torkából, valami penetráns nyavalya, amit nem lehetett elállítani. A mama csak tűrte, csak tűrte… A hatodik vagy a hetedik alkalomig. Aztán odavetette: – Elhallgass, Gyula, mert megtéplek. – Gyula rákvörös lett, odavágta az abroszt, és kirohant az udvarra. A mama elsírta magát. Röviden, de velősen.
Károly pontosan öt perccel a temetés előtt érkezett meg a bús gesztenyefák közé, a temetői előudvarba, ahol a mama már elpróbálta az első ájulást. Mint egy idegen érkezett, és megállt Erika mellett. A mellbimbója magaslatában egy öklömnyi vérpiros rózsa világított, mintha még nem lett volna elég a botrányból. A pap gyorsan beszélt, és érthetetlenül. A leszögelt koporsóból, mi más, csak néma csönd szólt. Aztán a gyászhuszárok fölkapták a fölkapnivalót, de mivel hegynek kapaszkodtak fel, és jó messzire volt a sír, Rudi hallotta, hogy az egyik elkáromkodja magát: – Bassza meg a Jézus. – És folyt róluk a verejték, mintha minden izzadságot kiadnának magukból. Aztán a koporsót leeresztették a sírba. De vagy a kötelet nem fogták jól, vagy berúgott valamelyik, mindenesetre a koporsó átbucskázott a gyönge fedélzeten, és megállt másfél méterre a föld alatt ferdén, mint az alsószecsei templom tornya. Rudi ismét hallatta a rövid káromkodást. A mama harmadszor nem ájult el, pedig most lett volna oka rá. A lilás képű gyászhuszár legyintett egyet. – Majd kiegyenesedik – suttogta. Mintha nem akarná fölébreszteni a holtat. – De ha nem, úgysem látja senki sem. – És intett a többi huszárnak, hogy lássanak munkához.
Nem, nem történt semmi, a Fazont behantolták, a temetkezési menet feloszlott. A Fazont végképp, örökre elhagyták, és vacsora helyett szárazsütemény volt. Rudi szégyellte magát, mert Erika most jobban lenézi, mint valaha. Másnap délelőtt esett az eső, mint a Fazon halála napján, de Rudi nem törődött vele, hogy sáros lett a cipője.
– Látod azt a követ. A követ, azt a nagyot.
– Miért? Mi van? – kérdezte Erika unottan.
– Más az időszámítása.
– Micsoda? – kérdezte Erika, mintha nagyothallott volna.
Rudi zavarba jött.
– Ne törődj vele. Csak azt szerettem volna mondani, hogy ő, ellentétben velem, örök. Szeretném, ha ilyen örök maradna az értem irányuló…
Erika kitalálta, hogy mit akar mondani.
– Én is szeretlek. És punktum.
De az idő. Hát az idő eltelt, kifacsart, sarokba szorított, mert múlt az idő, mígnem megállt, de azt már a hatvan éven túli Rudi tapasztalta, mert minden másképpen volt, ahogy azt megálmodta és el is hitte, de akkor már késő volt, nem volt visz-szafelé út. Ha húszéves lett volna vagy harminc, még megérte volna megváltozni.