Kulcsár Ferenc versei

Levél a versírásról egy barátomnak                                           

A múlt évezred hamvazó havából
vettem a leveled, barátom:

invitáltál, írjak verset a lapodnak –
az örök holnapoknak.

Késtem a verssel. Most már a harmadik
évezredben vagyok,
ígéret havában, ünneplőben,
s élet és halál szavait
jegyezgetem a lapodnak éppen…

Megesküdtem pedig: örök csend a vers,
mélyebb, mint az idő kútja,
lélek vezérli, lélek az útja.

Szép verset írni egyszerű:
megyek az erdei ösvényen át
keresve az örök hazát –
szívemben kísértő tündököl,
énekel, ragyog, öldököl
s csipkebokor lángol körben,
bennem, a mélyemben,
százezermillió évemben…

De ennyi lenne, barátom?
Igaz ugyan, s ezt belátom:
ember vagyok, s az angyalok
érettem járnak mind gyalog,
s ha szóra nyílok, világok nyílnak:
égzengések, hegyomlások, szférák verset írnak,
mégis, mégis, a poézis a gyötrelmes Egész képlete,
az ismeretlen Isten titkaival tele,
s belakván az univerzum tereit
szükség, ó, hogy kibetűzze vakon
a Teremtő rejtett neveit,
de mialatt Istent kitalálom,
elsodor, mint vízözön, az álom,
eléget, mint tűzözön, halálom.

Ó, minden igaz s minden lehetetlen

Az aznapi keserédes infarktus után
R. C. lefeküdt. A túlélés sóhajával hunyta le szemét –
mögötte van, atyaisten, a kezdet és a vég,
s még él, még imát mondhat
ezért, azért, egyszóval mindenért.
Álom és ébrenlét között
pusztítónak érezte a létet, Istent s az ő angyalait
békíthetetlennek, ezért, avagy ennek ellenére
mély álomba rengett. Reggel arra ébredt,
az erkélyre kitett elemózsián cinegék civódnak,
hol a szalonnából, hol pedig egymásból
csípve kiadósat. „Ha kinyitnám az ablakot,
elvillannának, mint a csillagok.
Pörlekedjetek hát, civakodjatok,
mint messzi bolygók s naprendszerek,
pörlőimmel én is, én is így teszek.
Milyen lenne, ó, a világ nélkületek és nélkülem,
mit kezdene önmagával az égzengés, az Isten
és a szerelem? ” – gondolta R. C. félálomban lebegve.
Aztán szemét dörzsölve felült az ágyon, s úgy érezte,
egyedül van a világon. Így indult hát R. C.
kimondhatatlan napja, az istenség által egy lakatlan
szigetre kirakva. Morajlott az ég, dörgött az óceán vize,
végtelen volt R. C. rettenete. „Hol vagyok, a pokolban,
a mennyben? Az örök kegyelemben? Ó, minden igaz –
mormogta –, s minden lehetetlen.”