Aranykor – Árkádia – Romlás/ Száz Pál Arcadia című kötetéről

Az Arcadia című kötet, már csak címéből is fakadóan, könnyedén beleeshetett volna a nosztalgikus múltidézés csapdájába. Száz Pál prózája azonban nagyon is „jelen van”, s a könyv régies nyelvezete sokkal inkább hat friss újraolvasásnak, mint egyszerű megidézésnek. A könyv két szöveget tartalmaz, az első rövidebb, s a Daphnis búsongása, avagy a setét Arcadia, a második az Az csinált Arcadiának szép comoediája címet viseli.

Az irodalmi hagyományt véve kiindulópontnak, Balassi Bálint neve éppen úgy felidéződhet, mint Csokonai Vitéz Mihályé – szerencsére azonban Száz izgalmas kísérlete, ezt megelőlegezhetjük, sem nem stílusutánzat/paródia, sem nem egyszerű nyelvi bravúr.

Az újraolvasás újramondásként is értelmezhető, amennyiben például az arany-kor mítoszának újramesélését is felvállalja egy helyen a szöveg: „Im ez hely új Arcadia mi a pásztor béfogadja!” A beszélő természetesen már a vaskor gyermeke, innen tekint vissza a régmúltra: „Nincs új Arcadia, sem penig Arany kor, / Az világ által nem tör az nagy homálon. / Az nagy Erdőben is elveszik sok pásztor, / Egész föld csak rí, mint filemile ágon.” Az aranykor, valamint Árkádia megidézése egyszerre utal egy végtelenül telített és egy végtelenül kitöltetlen térre. Száz Pál prózája ugyanis az idill okán egy „üres helyre” (is) mutat, s költő-, íróelődjeihez hasonlóan ez az üres (metaforikus) tér éppen hiányával szervezi a történést, jelen esetben leginkább a nyelvet. Talán valami hasonlót érzékel a könyv fülszövege is, amikor azt állítja, hogy „e szövegek tere azonban minden látszat ellenére a létszorongatottság előli menekülésé”. Véleményem szerint e tér azonban nem feltétlenül kizárólag a menekülésé, sokkal inkább a jelen szorongásainak a múlton keresztüli megélése. A múlt azonban, ahogy azt már említettem is, nem nosztalgia, hanem élő és ugyanakkor megközelíthetetlen, elérhetetlen hagyomány, amelynek a felbukkanása még a mindenkori jelen társadalmi jelenségeitől sem függetleníthető.

Ez utóbbival hozható összefüggésbe az az érdekes egybeesés, hogy Lövétei Lázár Lászlónak is az elmúlt években jelent meg Árkádia-féle című verseskötete. Szigeti Csaba kritikája e versgyűjteményről értekezvén, az eclogák kapcsán az idillikus világkép és a romlás szoros egységét állítja: „Vergiliusnál pontosan tudható, bucolicái mögött milyen társadalmi hasadások húzódnak meg. Nálunk Zrínyi idylliumaiban személyes érzelmi-egzisztenciális válság fogható meg. Faludi Ferenc feje fölül egy betiltó rendelet elvitte életének terét, a jezsuita rendet, Radnótinál meg… tudjuk. Vagyis az ecloga minimum többnyire, ha nem mindig válságtermék. Lövétei Lázár Lászlónál sincs másképp. Az ecloga az én műfaji érzékelésem szerint a kiszínezett krízis műfaja, a festett álvalóság, amely mögül brutálisan, nyersen előtör a vér, a genny, a szenny. Az ecloga egy a világ lebegő látszatainak tükrei közül.”* Az ecloga műfaja Száznál is megjelenik, Szigeti megállapításait azonban nem csupán a műfaj, hanem elsősorban a tematika alapján érzem relevánsnak az Arcadia olvasásakor is.
Megkerülhetetlen téma a könyv kap-csán: a szerelem. Bár látszólag a régies nyelv eltávolítja az olvasótól a szerelmi le-írásokat, valójában inkább nyelvi/értelmezői szakadékokat nyit meg, hiszen a könyv-ben a legfőbb mozgatórugó a Vágy – vágy a másik birtoklására, vágy az elérhetetlenre. A nyelv erotikus dimenziója is előtérbe kerül ezáltal (ilyen típusú szövegrészekkel bőven találkozhat az olvasó), s úgy tűnik, nem túlzás állítani: az Arcadiában szinte mindent a vágy – vagy annak hiánya – irányít. Igaznak érzem még ezt akkor is, ha a beszélő így vagy úgy, de folyamatosan a szerelmi vágyban keresi a megoldást, ami teljesen nyilvánvalóan kiszámíthatatlanná teszi a történéseket – s hogy nincsen megnyugtató vég egyik részben sem, csupán a végső nagy Vágyra való vágy, talán nem véletlen: „De jön talám egy ifjú, lészen azmi édes hazánkban, az burúlt Pannoniában […] Kinek az Szerencse kedvez, s Ez Világban talám jobb lakása, s kevesebb bolgása lészen. Kit sem az Fortuna, sem az Cupido nem sebhít, hanem bémerölve az Venustól áldott szerelembe, béjut valamikor, s játszó dallal írja az édes Arcadiát.”

A szöveg nyelvezetéről is érdemes pár szót ejteni, szoros összefüggésben tárgyalva az előző bekezdés szerelmi tematikájával, de itt inkább kitérve a gyakorlati megvalósításokra. Száz rendkívül jó megfigyelő, a régies nyelvezet rengeteg stilisztikai jellemzőjét játékba hozza, kihasználja, hogy az akkori nyelv ma már egészen más jelentéseket, árnyalatokat is tud implikálni. Gondolok itt elsősorban a lépten-nyomon felbukkanó, az időbeli távolság miatt keletkező nyelvi humorra, de nem kizárólagosan, hiszen a mai szleng különböző formulái is tetten érhetőek az Arcadia szövegfolyamában. Különösen fontosnak tartom kiemelni itt, a nyelvi kérdéseknél, hogy Száz elkerüli a manapság igencsak kézenfekvő megol-dást, az irónia túlsúlyba helyezését (természetesen nem a kiiktatását), s ezzel nem csupán több buktatót vállal be, de adott esetben izgalmasabbá is teszi a szövegolvasást/-értelmezést.

A kötet illusztrációit Tarcsai János készítette, s ezt már csak azért is lényeges hangsúlyozni, mert szöveg és kép viszonya nagyon is fontos értelmezői pont lehet a könyv olvasásakor. Tarcsai rajzai éppen úgy működnek, mint a szöveges részek: látszólag megidéznek valamit, de kicsit jobban elmélyedve a részletekben, látható lesz, hogy a finom iróniától éppen úgy nem mentesek a képek, mint a már említett „ürességtől”. Az 56. oldalon található illusztráció például egyszerre szerzői arckép, s valamiféle „felvilágosodás kori manga” is. Ez egy igen szerencsés megoldás, hiszen az illusztrátor így ugyanúgy elkerüli a semmitmondó stílusutánzást, mint Száz.

Az Arcadia összességében nem egy könnyű olvasmány, már csak gyakorlati szinten sem az, de ha az olvasó a kezdeti nehézségeken túlteszi magát, nagyon is sodró lendületű tud lenni a szöveg. Én magam, ahogy azt jeleztem is, egy nagyon izgalmas tendenciába is beilleszthetőnek érzékelem a művet, egy elsőkötetes szerzőtől nagyon is figyelemreméltó kezdet, s ha számításba vesszük, hogy Száz a színházi rendezésben is jeleskedik, talán érdemes annak lehetőségét felvetni – tovább bonyolítva a szálakat –, hogy a könyv egy-egy jelenete kapcsolatba hozható a színházi előadás jellegzetességeivel is.

(Kalligram, Pozsony, 2011)

DOBÁS KATA