Kőrössi P. József – Józsi és Juci

Sáska Gézának és Túri Áginak
Juci kölyökként került a szenilis Józsi mellé. Tudatosan választottam ki Jucit, meny-asszony, aztán feleség lesz, gondoskodom róla, gondoltam, gondoskodom Józsiról, apa Józsi, anya Juci lesz, Juci eszköz ahhoz, hogy Józsi legjobb tulajdonságait az utódjaiban tovább vigyem. Mindketten feketék, fehér nyakkendővel, Juci az edény, kizárólag a Józsié.

Amikor a házhoz került, kölyök sem volt még, puha kis vakarék, aki nem kell senkinek, szopnia nem volt kitől, a cumit nem akarta felismerni, valahogy, nem is emlékszik Tajti, Juci mégis megmaradt. Józsi érdeklődését kezdetben Juci különösebben nem keltette fel, meg sem szagolta, aztán egyszer csak mégis, akkor, amikor Juci szaglani kezdett őutána, Józsi után. Kandúrokra nem jellemző módon tanítgatta Józsi Jucit, visszaszagoltatta magát Józsi Jucival.
A bakmacska idejekorán kezdi el használni a szukát itt falun, ahol élek. Ha városból hozod is, parasztmacska lesz mindenestül, ha elegánsabb mozgású, akkor is, paraszt bakmacska.

Alig néhány hetesen követni kezdte Juci Józsit, köztük nyolc év. A közösségi kukák felé, amelyeket a falu buszfordulójában állítottak fel azok számára, akik a kukadíjat nem tudták, vagy nem akarták megfizetni, egymás mögött ruganyoztak, a nagy Józsi elől, mögötte az apróka Juci. Nap, mint nap jártak fórumozni a Fórumra.
A falu macskái, hétvégeken is ebben az órában, kora délelőtt odajártak, majd délután is, egy-másfél óra múlva pedig vissza. Mindig Józsi ment elől, méltóságteljes, öreges, mégis ruganyos farmozdulatokkal húzta magát fölfelé, engedte magát dombnak lefelé, vitte és visszahozta a kötelesség, mögötte a többi. Juci, harmadannyi termettel közvetlen mögötte, Józsi árnyékaként, leendő szukaként, hisz ő már mindjárt anya, vagyis hát lehetőség. Naponta kétszer tették meg a százötven-kétszáz métert, visszafelé is Józsi elől, mögötte Juci, aztán a többi.
Na mi van? Megvolt a Fórum? – kérdezte Józsitól naponta kétszer, délelőtt és kora este Tajti. Jucira oda se figyelt. Haszontalan kérdések voltak, bosszantani akarással. Józsit azzal, hogy megszólította, Jucit azzal, hogy észre sem vette; Juci érezhette, hogy nem figyel rá senki. Bevárták Tajti érkezését a kapu előtt, kerítést csak azért se másztak. Városi macskák falun, ki-, majd betelepítettek, hozzák a fórumot.

Juci egyszerre csak, ha nem is váratlanul, a dolgok rendje mentén felnőtt, megtanult fára mászni. Nem mintha ehhez Józsira is szüksége lett volna, de Józsi mégis azzal büszkélkedett, hogy fára mászni tanítja Jucit. Juci is elégedett volt a saját teljesítményével. Engem is lenézett onnan, a mandulafáról. Legalábbis úgy tett, úgy láttam, le is szart volna, ha maradok.
Fölfelé az öreg, vékony kérgét hullató mandulafán, ő, Józsi ment elől, Juci mögötte, amikor felnőtt már, akkor is óvatoskodva, nehogy az öreg rápotyogjon. Nyáron ott is aludtak valamelyik középső szintű kettős ágelágazáson, mint a mesebeli rajzokon, mind a ketten. Fölül mindig Józsi, alatta Juci. Szeretőt nevelt, a szeretőben feleséget akart tartani magának a szenilis Józsi, tudatosan, azaz én tudatosan, mondom én, Tajti.

* * *

Ignác, a szomszéd macskája, tarka. Valami zöld is volt benne, nem a szemében, a szőrén, de ezt csak Tajti látta. Van benne egy kevés téglavörös is, gondolta, a Vörhenyé, aki a harmadik szomszédban lakik, a tyúkólak alatt közlekedik, zöld füvet legel, és sunyi.

Ezeknél a macskáknál, ne sértődj meg, mondja a nő, nem a faluról, Józsiról, Juciról és Ignácról beszélek, ezeknél a városi macskáknál falun, a mai napig nehéz megállapítanom, pedig itt élek, macskák és parasztok között, mi a jellem ma, van-e? Hol kezdődik, hol van a közepe, mikor mond le róla? Hm, morgok.
Nem sértődök meg, gondolja Tajti.

* * *

Fölül, a tarkója fölött, hiába a Vörheny vörös foltja, mégis szürke és fehér színeket kevert össze magára ez az Ignác, koszos, elkoszolódott színeket. Átutazik az udvaron, újabban Józsi szeme láttára is, azelőtt átfutott, tudomásul hozta, hogy lesz itt még idő, ami az övé, Józsi szenilitása előtt.

Mióta Józsi a környéken a szenilitás gyanújába keveredett, Ignác egyre lassabban, több méltóságot mutogatva magából, mint azelőtt, meg-megáll. Nem úgy közlekedik Ignác az idegen udvaron, mint azelőtt, amikor még tartás nem, annál több sunyiság volt a mozgásában, inkább lapított, lesett, a fal mellett, a bokrok alatt közlekedett, és persze meg-meglapult a néma avaron, hosszan figyelt. Idegen udvar? Nem, kutya, Ignác, nincs olyan.
Józsit egy ideje már nem érdekeli Ignác mozgása, ránéz, igaz kicsit hoszszabban, mint azelőtt, aztán megy tovább. Úgy jövögethet most Ignác, úgy menegethet átlósan át az udvaron, mint korábban Józsi. Nyújtózkodik, domborít, homorít, kiles, kihasználja az emelkedőket és visszabukfencezik, hogy hosszabban tartson az út. Megint szemlél, megint körülnéz, megint elindul, megint meg-megáll, megint nem szaglász, megint csak úgy nézelődik. Ott is kaptat, mintha fölfelé menne, ahol erre semmi szükség, nem úgy, mint azelőtt. Tetszik ez Jucinak, aki a napfény borította fal mellett, a malteros porban lapul, ők ketten egy korosztály. Ignác Józsinak a gyermeke lehetne, nem az, Juci meg Józsinak az unokája, nem az.
Korábban, legfeljebb kísérletezhetett, meg nem állt volna Józsi birtokán belül Ignác. Másodpercek töredéke alatt vette a sövényakadályokat, egy mandulamagot sem mert volna körbehugyozni. Ignác, Józsi üldözésére rendszerint remegő szárnyakat bontott, hatalmasakat ugrott, gurult a meredeken lefelé, egyszer fölfelé is, az ablakból látta Tajti.
Amikor, egyetlen alkalommal a nem szerethető szomszéd felől közelített fentről a nyúlház felé, mint egy beazonosíthatatlan látogató, megállt Ignác a Paprikás Testvérek és a kanosan szagló, kutyatestű Szőlős Csufi fémrácsos ketrece előtt, és beszagolt. Józsi ekkor mutathatta ki utoljára házőrző és birtokvédő erejét, megtépte Ignácot, a fiatal kandúrt, aki akkor még, mint gyermek, menekült.

Éjszaka a hangját is hallottam. Józsi Ignácnak szerzett a testén véres foltokat, a hátsó lábán, Ignác Józsinak a nyaka tövében. Véres küzdelem folyt a többi kandúrok között már azelőtt is, Juci megjelenése után várható volt, hogy valakik majd törlesztenek. Józsi ezekben sohasem vett részt. Mégis, Józsi, Juci megjelenése és Ignác sorba állítása után magabiztosabb lett, mint valaha. Aztán alulmaradt.

* * *

Süt a nap, a ház tövében, birtokon belül napozik Józsi nevelése, Juci. Nem sokkal odébb Józsi, a Juci gondoskodására kijelölt férj magabiztos nyugalmával úgy tesz, mintha még csak nem is pislogna Ignác felé, aki még meg sem érkezett. Ott lapul a közelben, érezni a jelenlétét, a száraz avarban még mocorog is valahol, és persze, dehogy lapul, dehogy mocorog. Ők mind a ketten érzik. Ignác is érzi, Józsi is érzi, Juci nem érzi, lesz itt valami, ami még nem volt.

Ignác a felső, a nemszeretem szomszéd felől jelenik meg ismét, ugyanúgy, mint azelőtt nyúllátogatáskor szokott. Most határozottabb. Fentről mindig könnyebb megjelenni, mint lentről felfelé, amit a régi macskák nem szeretnek, Ignác pedig régi macska már. Ott kapar, mit se sejtsetek mozdulatokkal a felső szomszéd kerítése alatt, pedig nem ott lakik. Józsi fölveszi a „ha én nem látlak, te sem látsz engem”, a városi pulitól tanult, erre a helyzetre alkalmazható pozíciót, nem először. Beletúrja a szemét a szálkás szőrébe. Józsi nem látható tekintetének üzenete: „mit keresel itt, te kis virgonc” – Ignácot nem lepi meg. Ignác nem érzi magát virgoncnak: majd csak teszem a dolgom. Az ő tekintetében, lelassult átjárásában az udvaron, benne van: nem vagyok virgonc, Kandúr vagyok, nagybetűvel írom a nevem. Ezt már csak én gondolom, gondolja Tajti. Kandúrok, Józsi és Ignác, mind a ketten.

* * *

A levegőben, ahol nincs fölöttük senki és semmi, lángol a csömör, vagy helyette valami egyéb, például én, mondja Tajti. És néz. Mit néz?

* * *

Hamuszerű anyagban, száraz, mészszemcsés malterporban fekszik most Józsi meg Juci a ház tövében, egymásba most már biztosan beleszeretve. Oda szoktam télen üríteni a hamut, ami nyáron a malter omladékával keveredik, porhanyós, hamuszerű, macskahúgyos. Ignác a felismerhetetlenségig magabiztos, az ablakból nézem, látom is mindhármukat.

Odamegy hozzá, körbeszagolja Ignác Jucit. Józsi kicsit odébb, de valahogy, leg-alábbis pozícióját megítélve, mégiscsak közelebb húzódzkodik. Juci mintha bambulna, de érdekli a dolog, érdekli őt Józsi, érdekli Ignác is, érdekli a kora nyári napsütés, a kandúrhúgy. Juci ásít. Józsi is ásít, Ignác nem ásít. Most már biztosan elkapja Jucit. Józsi még mindig ásít, már megint. Legfeljebb belül harcol, ha még mindig ásít is, nem adta meg magát. Szemmel követi az egymásnak udvarlókat, akik között ősellenség is van legalább egy, Juci nem az. Ignác elöl és hátul szagol, Juci hátsó két lábával feldúcolja a testét, s ők ketten, Juci és Ignác, mint a nyuszik, gyorsan egymásba esnek. Inkább Ignác Jucinak. Ignác baszni látszik. Tépi, karmolja, nyögteti Jucit, Juci pofáját inkább nem látom, nem láttam. Józsi hörög, nyáladzik, köhög, taknyoz, kandúrmozdulatai is vannak, és persze lát, egyszer nyújtózkodik is, rövidet. Aztán fölpúposodik a háta, domborít, mintha homorítana.

* * *

Ketten néztük végig Juci szerelembe esését, Józsi, meg én, meséli Tajti.

* * *

Nem sokkal később Józsi kimúlt. Juci szerelembe esésének tapasztalata végzett vele, semmiképpen sem valami más. Én legalábbis, Tajti, így gondolom.

A Fórumot hanyagolni kezdte Józsi, érkezésemet nem üdvözölte, pedig kiszámítható, pontosan érkező tanú voltam mindig. Juci félévente legalább egyszer kiállt az utca felőli terasz előtti üvegfal elé, szaglott, hívogatott, villogtatott, meg se kellett lesnem, láthatóvá tette magát. Kandúrok gyűltek rá, mint cukros vízre a legyek. Az is volt nálam nyáron a tornácon, mérgezett cukros vízben légy.

Menjetek innen! – kiáltottam még az Ignác előtti történetben Juci szűzteste mellett a beüvegezett tornácra kiállva, mesélte évekkel később Tajti. – Ez egy tisztességes ház! – Nagyot lendítettem mind a két karommal előrefelé, kicsit részegen, Józsit mentve, akinek férfiatlan viselkedése már jóval előbb, ha észrevetted volna, árulkodott. A többi kandúr eltűnt, Juci, a gyermek, megúszta akkor egyszer.

* * *

Máskor meg, még Juci története előtt kaptam rajta Józsit kora reggel a konyhai nagyasztalon. Családi reggelink előtt hiába terelgettem volna, menni nem akart. Nyalogatta magát, tisztálkodott, nézett a semmibe, és a mancsába is mintha bele-röhögött volna, mint aki ott lakik, ott is, a konyhaasztalon. Na és – mondta Józsi szeme. Na és! Rászóltam, hiába szóltam rá, maradt a konyhaasztalon, ahol reggeliztünk.
* * *

– Józsi! Mit keresel az asztalon?! Te szenilis állat. – Nem a szavakon, amiket értett, hiszen értette azelőtt is, a hangerőn,  isten bizony, inkább a hangomtól sértődött meg. Így hozzá, erre persze emlékszik, ha még emlékszik, így hozzá nem beszéltek.

* * *

Józsi későbbi csavargásait nem követtem. Orvost nem hívtam hozzá – végelgyengülés. Előtte sok fiút és lányt nemzett, még a Juci előtt.
Az állatorvosom szerint, meséli Tajti, az állati szenilitás legfőbb bizonyítéka, amikor a kandúrunk, majd később a szukája is meghalni a legfőbb családi szentséget, az ebédlőasztalt választja magának, kimúlni ott akar, a leterített asztalon.