Száz Pál – Mitvanmittenni

Euridice lépett ki, jött, persze Orpheus híján.
Kata már várta az Opera előtt. A Liszt Ferenc térig csak mondta a magáét, áradozott, hogy milyen tök jó minden, aztán végre lehorgonyoztak egy embermentesebb teraszon.
Ő inkább a próbákról beszélt.

A pipiskedő, díváskodó kolleginákról, elmebeteg rendezőkről, új pletykákról, hisztériákról – épp csak említőlegesen érintve a sikertelen, vagy egy-napig-sikeres randikat, s kerülve a lelkizést. Kata tudta, hogy el van terelve a figyelme, nem forszírozta hát tovább a dolgot. Nincs mélybemerülés, alászállás, Charon ma szabadságol.
A harmadik poharat kivégezve a csacsogás is befejeződött. Katának mennie kellett. Együtt indultak a villamosmegállóhoz, a személyes témát látszólag kimerítve, színházakról, politikáról és egyebekről beszélve. Nem kellett soká várni; Kata, aki az ellenkező irányba ment, búcsúzott, és elvitte a villamos.

A retiküljét már égette a felbontatlan dohány, egy pillanatig arra gondolt, átfut az út túlfelére, leül a padra, és áldozik a kéjes bűnnel Dionysos oltárán. Aztán meggyőzte magát, hogy sokkal jobban esik majd otthon, a nap végén, végignyúlva a kanapén, mondjuk Vivaldit vagy Scarlattit hallgatva, mélyre szívni a füstöt, önelégülten fújni nagy felhőkbe.
Megjött a villamos, persze tömött volt, az emberek egymás szájában, seggében, összezsugorodni próbálva, tekeredve, csavarodva, mint a nyüvek a halász dobozában. Hülyepicsázott egy sort magában, mert egy madám – aki hátulról 20, elölről 70 volt – hátába nyomta a táskáját, attól félve, hogy nem fér fel. De hát láthatóan nem volt hova menni, nem volt mit tenni. Ám a kitartás utóbb meghozza a várt eredményt, a nyakasság meg inkább előbb. Cserébe legalább – akaratlanul bár – megtaposta a lábát, s ez persze keresetlen örömmel töltötte el. Kapaszkodni se volt hova, ott toporgott az ajtónál, arasznyira a kedves hölgy nyakszirtje fölött. Hajlakk-szaga volt. Az ajtó végre bezáródott, mindenki az üvegre nyomult, szemközt egy pasi megfordult, hátát az ajtónak támasztotta. Indulás – mindenki megdől; menés – mindenki kiegyenesedik. Kapaszkodni sem lehet normálisan, kapaszkodni, itt, ahol naponta nyolcszázan, mindenféle emberek, minden négyzetcentinyi fogódzót száz-szor végigmatatnak. Bezzeg télen – akkor legalább van kesztyű. Az emberek egymás nyakába lihegnek, büdös van, izzadnak, köhögnek, prüszkölnek, jönnek a testükkel, nekem jönnek. Legszívesebben bezárult volna, mint egy kagyló, vagy este a tulipánok. Látta – noha nem nézett oda –, hogy a pasi, szemben, aki az ajtónak támaszkodott, végigbámul rajta. Ez volt mindennek a teteje. Megfeszült a hasfala, és akaratlanul is kihúzta magát, mintha a színpadon lenne; nézett ki a lukakon, ahol éppen nem volt valakinek valamije, ahol ki lehetett látni, bambán nézni az utca szeletét. A srác megint nézte. Végigfutott rajta valami. Ez idegesítette. A bor kellemes mámora már az ajtózáráskor elszállt, átadva helyét a jól ismert feszélynek. Odafordította a fejét, eltökélten nézett rajta keresztül; illetve a vállán át, ki az utcára – frivolan heccelve. Nem használt, minden ugyanúgy folytatódott – és ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a csávó nem csak úgy passzióból legelteti rajta a szemét. Ez még inkább felháborította. Ráadásul olyan közel volt, hogy amikor az sóhajtott, a nyakán meg a dekoltázsán is érezte a kicsapódó párát. Ilyen közelről szemezni már nem csak pofátlanság: bűn! Kihasznált egy óvatlan pillanatot, mikor a pasi nézelődött, elnézett, bámészkodott, figyelt valamit: végre nyíltan és alaposan szemügyre vette – tetőtől talpig. Kimerevedik, feszül a pillanat.

Az erős arcél volt főként szembetűnő, meg a finoman ívelt sasorra – látszott, ahogy oldalra fordította a fejét. Nyakán kidagadt az ín. Oldalválaszték, kétfelé meredő belőtt séró, tincsek, itt hosszabb, ott rövidebb – berliner sztájl. Túlságosan előreugró állkapocs. Akaratosság, erőszak jele. Ugyanakkor mégsem egy kemény csávó arca. Éles vonásait áthatja valami lányos lágyság, intellektuális finomság. De ahogy viselte magát! Laza, bő, zsebes gatya, fölül decensen feszülő atléta. Fehér – te jó isten. Nyakán egy bőrdarabon lógó agyar. Na ne, egyre gázabb. Kreol bőr, fekete haj, barna szem. Izmok: nem izomcsomók, nem is dudorodnak, mint a görögéknél, olyan kis elegáns formásak. Fültőtől húzódó izom a nyakon, végig le a kerek vállon, arányos kar, a leengedett kéz a combon pihen. Szép – még ha ilyen gubó ujjai vannak is, túl rövid körmökkel. De agyar, fehér atléta, áll, és főként ez a kisugárzás – anyámuram! Te akarsz rám vadászdogálni, Adoniszka? Mint a hollywoodi díszpávák a kreol szálkásított felsőtestükkel, nyakbavalójukkal, meg azzal az úgymegbasználak nézésükkel, ahogy engem stírelsz. Te buta vagy, fiam! – nem kell a rizsa, lerí rólad.

Csomagolás ide vagy oda, azért a formás test bejött neki. Tíz évvel hamarabb készült ugyan, mint az övé – hát pláne. De azért színvonal, renomé, presztízs, egyebek!
Nagyvad kéne inkább. Szőke herceg nem jön, a fehér lóval különben is jobban lehet járni. Na meg ott az a bizonyos óra is, ketyeg, pereg az idő, a nyanyák tekerik a fonalat az orsóra, a vasfogú szüli a szemráncokat, löttyeszti a csöcsöket. De virágos még a rét és a domb, még nyár van, s ha szárazság is, az esőt várja.
Már kezdett beborulni, dördült az ég is. Szembenézés volt, verseny, ki bírja tovább. Elrendezte magában a megborzongást, a virágok engedelmesen hajtották vissza fejüket a fűre.
A következőnél azonban eljött a mitvanmittenni; meg lett kívánva a díszhím. Állt a villamos, ajtó nyílt. Néhányan szálltak le, néhányan fel, hely se kevesebb, se több. Ő kilépett, majd miután vége lett a népvándorlásnak, visszaállt az előbbi helyére – ajtó zárul. És önelégülten mosolydult el a baromja. De basszus, még ez is vonzó volt, beleharapni a nárcizmusába, és cafataira szaggatni, mint bacchánsnő Pentheust.

A fantáziának persze nem lehet parancsolni, pláne ha Bacchussal üli nászát. Mert gondoljuk csak el: hirtelen kevesebb lesz, a hajlakk-madám rányomul, s ő a dominóeffektus törvényének engedelmeskedve tovább a fiúra – egymáshoz ér a testük, leheletét érezni a nyakszirten, az érintés hatására az ott magához tér álmából, satöbbi, mindez egy  zsúfolt villamoson. Utána kiszállás, mert pont ott lakik, szó nélkül fel hozzá, csomagbontás, lekerül az atléta, megint satöbbi.
Mit van mit tenni az ember fiának, illetve lányával, ha kijő a csalárd Venus zászlaja alól, aki hívét magához édesgeti, majd ambrosia csókját megvonva, jól helybenhagyja kis hóhéra segedelmével? Ha szó szerint helybenhagy az, kivel leélhetni lehetne, és lehet, jól, az életet? Ha útközben meggondolja magát, és már nem úgy gondolja. Ha az ember fiának/lányának kiköltözni kelletik a valahai szerelmi fészekből, és enyém-tiéddé kell perelni a közöset. Férj-gyerek-kutya-kert ötéves terve borul, kilökve a repülőből lyukas ejtőernyővel a nagy pusztába – éljen a fene nagy szabadság. Hát újra az önzés. Akkor felejt az ember, Bacchus bora helyett inkább Plútótól kérne egy kortyot a Léthéből, de hiába, átmeneti alkoholizmus marad csak, szép decensen az elviselhetés meg elaludhatás kedvéért. Meg a randizás, de minek is. Nem lehet elszabadulás nélkül másba kezdeni. Tudta ezt, de azért csak mégis; tán időtöltésnek, tán hogy lefoglalja szürkeállománya felszabadult részeit – mert a szívig azért semmi sem hatol egykönnyen. Szexelni meg minek. Már csak cél lenne, míg az aranykorban eszköz volt, miáltal a más cél szentesült.
Nem ment tehát Bacchus zászlaja alá, de Diána nimpháinak companiájához csapódott. Menni, követve őt, a tisztát, függetlenül, loholni a kitűzött cél felé, éji erdőn, sötét cserjésen át a csahos kutyafalkával. Szűzi tisztaság, szent önzés. Legyen a karrier, legyen az éneklés. Kristályos hang, kisugárzás, hatoljon a páholyokig, fel a kakasülőre csapjanak hullámai. Most megvolt Euridice is. A francia változat. Isteni mű. Álomszerep. Csúcs – elérve, jöhet a többi. Végül is nagyon ideje volt már így harmincon túl. Függetlenség, ambíció, verseny, magány, lélek, érintetlenség.
Most már csak azon imádkozott, hogy a csávó ne szálljon le hamarabb, mint ő, és hogy majd vele együtt. Persze korholta is magát. Hogy ilyen pubikkal leállni.
Meg mégis mi a francot mondhatott volna Katának? Gimitől ugyan az a csávója, tegnap el lett jegyezve, holnap esküvő, holnapután gyerek, aztán meg a kertesház-kutya-fűnyírás kiegészítők. Jó lenne azt gondolni, hogy egy vegyésznek egyszerűbb. Mert mi is a világ? Csupa molekula meg vegyület, vannak anyagok, elemek, reagálnak, néha katalizátor is kell… legfeljebb mondtam volna neki, hogy ó, hová tűnt minden? Hát elszublimált, édesem. Beszél belőlem imigyen az irigység csak – természetesen. Jó lenne mindennek egyszerűnek lenni.
Egyszerű lenne ez is. Megszólít, vagy megszólítani, belerohanni a hullámokba ész nélkül, aztán lesz, ami lesz, ahogy lesz, úgy lesz. Morfondírozás meg nuku. S ha csak szeretőnek is; annál jobb. Untig elég. Bólintott volna arra is, ha csak egyszeri.
Ezután pedig a nyomorúságot érezte. Itt ez a díszpéldány, akivel annyi mindent lehetne kezdeni, határ a fantázia, na meg a test… nem érdekel a húsán túl semmi. Az sem érdekelne, ha csak húsa lenne, sőt, az lenne az ideális. Ó, hol a lélek, árva madár, messze száll. Árva, Euridice után legalább lementek, még ha rosszul is sült el. Ő nem jött. Várva volt, nem jött, nem tett, nem szólt. Már semmit sem jelent – hazudja magának egy ideje. Az – igen. Az, aki az aranykorban Ő volt – meg mondja a magáét, vagyis írja mélben, cseten a faszbukon, de ki hiszi el. Mondás és tevés nem ugyanaz. Ha tenne, akkor jönne, vagy kérne bocsánatot, vagy legalább adna magyarázatot. Szavak, szavak, szavak. Még csak ki sem mondva, de leírva. Rizsa, rizsa, rizsa. Mi végre? Kevesek már.
Tenni kell, menni kell, vele, látom, ahogy a farka hozzám nyomódik, érzem, ahogy duzzad, miért is ne, naná hogy de. Nagyvad kéne, álljon csak utamba, akarjon csak, de mégis hagyjon békén. Diana elővette szemsugarának élét, szemöldök-nyilát kifeszítette. Acteon találva volt. De Acteon nem hanyatlott le, nem alélt, sőt dőrén ellenállt, majd bőszen visszatámadt. Nem lehetett állni a tekintetét, a nőt elgyöngítette a kiváltódott gerjedelem. A villamos lassított, a pulzus gyorsított.
Kata pirulna alighanem, és másik fogódzkodóhoz fordulna. Kata a tiszta, tán Diána, vagy valami Vesta inkább, serényen rendezi a rőzsét a tűzhely előtt.
Vegyétek és egyétek, ez itt Pentheus porhanyós húsa. Ha egyszer el lehetne énekelni a kéjt. És táncolnak a nimphák, vagy bacchánsnők, már nem is tudni, mezítláb a pázsiton, verik a dobot, éjjel üdvrivalognak, nappal csintalankodnak.
Mert nem egyedül Persephoné és Euridice járja az alsó világot az istenasszonyok közül, de Diána is. Hecatévá válik, amint átlépi az Acheront.

Vessük hát ki szívünkből a szerelemnek írmagját is – szólt a lány szíve helyéhez –, hagyjuk el Cythére szigetét, mert utóbb gyilkos az, ki új életet serkent. Cyp-ris oltára, a szeretett férj, a lélek nászának földi valója nem érdemli a szívet egé-szen elégő áldozatul. S ha füstjét orrontja, megmutatja papnőjének, hogy jár az, ki mást ennen magánál jobban szeret. Akkor a hold elfordítja fénylő arcát, s a lankákat sötétség borítja el.
A Körút szinte izzott a verőfényben. Nyugati, az utolsó előtti megálló. Azután vége van az útnak, révbe érkezik a Jászain, megtér honába. Izgatottsága idegességbe csapott át, vajon mi lesz kiszálláskor. A pasi nem nézett rá, csak úgy erre-arra. A Já-szaiig nem is nézett rá. A megálló előtt megnyomta a gombot, megfordult, mintha már jó előre várná, hogy nyíljon az ajtó. Erre odalépett a srác mögé, és ő is megnyomta a gombot, csak a másik oldalon – a fickó meg mintha mosolygott volna.
Leszálláskor elindultak, mindketten ugyanabba az irányba, mintha csak utána ment volna, valami titkos egyezség okán. De nem, csak erre lakott. Persze örült, hogy ő is arra megy. Meggyorsította a lépteit, kihívóan megelőzte a srácot. Csak a megálló végén állt meg a zebránál. De a pasi nem és nem érkezett meg mellé. Óva-tag körbekémlelt, naná hogy az ellentétes irányba megy. A csávó lassan mozdította a fejét, mire ő elkapta, úgyis őt nézi, meg hát ne lássa, hogy ő is. Majd idejön, és megszólít, ha akar valamit, ha meg nem, akkor ott egye a fene a nyavalyás selyemfiúját. Túl el vannak kényeztetve így is. Soká volt piros, a srác cigit kapart elő valamelyik zsebéből, rágyújtott, mélyre szívta a füstöt, fejét felemelve fújta ki hányaveti eleganciával. Még ez is. Megcsapta a szaga. A cigisdoboz újra mocorogni kezdett a táskájában. Zöld lett, mire visszafordult, elindultak mind a ketten, vissza nem nézve – kvittek voltak.
Ha nem, hát nem – gondolta, ahogy átért az úton, még ellenőrizte: tényleg nem. De minek is lőttek – a semminek? Pedig most a szavak, szavak, rizsa, rizsa is elég lett volna – az léptet a tettek zsenge mezejére. A test, a test, a test, elég lett volna – szálljon a szellem, mint éjjeli lepke, ahová és amire jólesik, az ág a lényeg. Avagy a vessző.

Most, hogy befordult a sarkon, már a kívánás kéjes-kénes lángjában égett, egy diszkréten rendetlen legénylakásban – a mosogatóban a borospohár aljába száradt vörheny, újságok, állott kávé, hamutál, ruhák, de koszos gatyák nélkül – járt, le lett teperve egy széttúrt ágyon, majd jött az elsötétülés, a test saját nyelvét kezdte használni, s a szellem felszabadulva bolyong, míg az automatizmus vadul törekszik célja felé.
Leült a fák alá a korlátra, zavarodottan matatott a retiküljében. Nem lenne szabad, árt a hangodnak.
Még nem lehet messze. Ment volna rögvest, de persze nem mozdult. Mit van mit tenni, ha már így felspanolták. Ki kell takarítani – és mosni is kell. Rágyújtott, szívta a cigit, egyre egykedvűbben, nézett a Duna felé meg a munkásokat a hídon, a nap kifáradva, komótosan készülődött a lemenéshez. Kaparta a torkát, végül már nem is esett jól. Csak félig szívta el. Ledobta a földre, eltaposta, majd elindult a kulcsait keresgélve.  
Útközben újra szólt szíve helyéhez a lány: Ha valaki lejönne ide hozzám, valaki, kinek énekét a kövek is könnyezik, ki Cerberost altat, kőszívet hat meg, tán lecsendesítené a marcona fúriákat is. A bősz bacchánsnők szelíd nimphákká változnának. S ki tudja, tán nem nézne rám, nem követelném, hogy nézzen rám, tán nem kellene csak szellemét éreznem, s keze helyett a szerelmét nyújtaná. De annak hiányában mitvanmitteni.