Csanda Gábor – Közlekedőedény / Egy margó vallomásai

(ANTIKVÁRIUM 4., Illyés Gyula: Puszták népe., Nyugat, Budapest, 1936, 288 oldal)
A Puszták népe apámtól maradt rám, antikváriumban vette, 11 koronáért, amint ezt a szokásos antikváriumi számjegy törtvonal alatti része, a nevező mutatja.

Hogy apámé volt, s hogy olvasta, az a hátsó fedél előtti utolsó két üres oldal bejegyzéseiből látszik – így olvasott, zsebében vagy keze ügyében íróeszközzel: ceruzával, kék meg fekete meg piros örökíróval, s amit fontosnak vélt, azt az oldalszámok sorrendjében ide följegyezte. Minden könyve így nézett ki. (Olvasom, hogy mint a gyerek Illyésnek, neki is el kellett bújnia, hogy olvashasson, az olvasást az ő szülei is munkakerülésnek vették. Különös, hogy ugyane célból nekem is el kellett bújnom, ugyancsak emiatt.)

Megvolt az Illyés-mű más kiadásban is, de ezt emeltem le a polcról, mikor kötelező olvasmány volt, s most is ezt, már a magam polcáról. Ami nincs meg, az a hajdan volt szomszédja, apám könyvtárában ugyanis e mellett az első kiadású Puszták népe mellett a szintén első kiadású Egy polgár vallomásai állt, azt 1934-ben adták ki, ezt két évvel később. Az is antikváriumi könyv volt, apám nyilván hasznosnak látta megvenni, mert egyébként nem volt gyűjtő, az első kiadások sem érdekelték. Együtt olvastam őket, nem mintha az Egy polgár vallomásai is kötelező lett volna, ellenkezőleg, említésre sem került az iskolában. De hogy összetartoznak, mint ugyanannak a jelenségnek – az osztály- és a világnézetnek – a körüljárása, kitapogatása és érzékletes bemutatása, azt már első olvasásukkor is megtapasztaltam. Mint a hold és a nap, mint a homokóra két edénye – nekem meg, első olvasatban, két ösztönszerűen ismerősnek tűnő, mégis nagyon idegen világ. Mindkettő másért, de egyformán volt távoli.

Megmosolyogtató (mosolygok magamon), hogy amikor a Puszták népét most újra kezembe vettem, abból az előfeltevésből indultam ki, hogy az eltelt évtizedek alatt bizonyára kimozdultam a homokóra nyakából, valamerre, más szemekkel együtt, vagy immár egykori önmagamhoz képest más homokszemként másutt vagyok elhelyezhető a pusztai cseléd és a városi polgár nevű edények közt. S persze a mosoly annak a képzetnek szólt, hogy bizonnyal inkább vagyok már polgár-szem, mint cselédszem, elvégre városi vagyok, itt, Pozsonyban születtem és élek, kávét iszom és olvasok, lapot járatok és szerkesztek; vagy, kevésbé együgyűen, de a másik végletbe esve, Máraival szólva: értéket teremtek és őrzök.

Így közeledtem a Puszták népéhez, s az első oldalakról készült feljegyzéseim is ennek mentén íródtak. Kés: jegyeztem föl felkiáltójellel, járomszög: írtam három felkiáltójellel – ezek azok a tárgyak, melyektől akkor is irtóznék, ha magát a verekedést mint létformát vagy hagyományt történetesen hozzám vagy őseimhez közel állónak tarthatnám. A bennem lakozó gyerek rémítésére idézem a sajátos verekedési módok leírásából: „A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, mihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanuskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni…” Illyés Gyula e fejezet végén az etnográfusok figyelmébe ajánl két közmondást: „Az egyik szerint a »bicska a templomban is jó«; a másik szerint »magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki«.” És itt kezd fölsejleni a könyv egyik nagyszerűsége: úgy tesz, mintha a szavakat a jelentésükért használná, pontosabban mintha csak használná a szavakat, ahogyan a tömegközlekedési eszközt szokás, de nem, mert itt például eleve idéz: figyelembe ajánl és szó szerint átemel. Kés-, kiskapu- és templomügyben nem vagyok kompetens, de 2012-ből nézve a „magyar ember”-ről elmondhatjuk, hogy maradt, és őrzi a szókapcsolat archaikus, felütés- és definíciókezdet-szerű, a magát másoktól megkülönböztető szándék jellegét is. Más kérdés, s ezt épp az etnológia válaszolta meg, hogy az emberek tájegységenként különböznek egymástól, másként fogalmazva: a kultúrkörökön belüli közösség vagy e körök közvetlen érintkezése esetenként fontosabb megkülönböztető jegy, mint a nyelvi vagy identitásbeli.

Előítéleteim, tévhiteim nagyjából a harmadik fejezettel hagytak el végleg. Mondjuk, lényegesebb revelációk már korábbi oldalakról is származtak: világos, hogy a pusztaiak is értéket hoznak létre, mégpedig úgy, hogy ami korábban is az volt, azt az újabbért nem hagyják el. De például maga a reveláció kifejezés is a lényeghez sorolható, a 9. oldalról.
A harmadik fejezetben egyrészt tágul a puszta népeinek világa, mélyül és szerkezetében tagolódik: az Illyés-ősök például olvasnak, könyvet és lapokat egyaránt, ez utóbbiakat évfolyamonként bekötve őrzik, de másban is mások, például nem káromkodnak. Apróságok, hétköznapi dolgok különböztetik meg az embert az osztályán belül, s aztán ezek együttesen, egy emberöltőn gyűlve emelik ki, emelik – ezt már embere válogatja – többé-kevésbé meg. A homokóra edényében egyformának tűnő szemek sem egyformák, nyilvánvaló. S ez aligha durvaság–finomság kérdése, de azé is.
Másrészt már a 31. oldalnál tartva elő kell vennem a francia–magyar szótárt, hogy ne csak sejtsem, értsem is; igen: a penchant itt hajlamot jelent (hajlamosak lopni). Ahogy a család emelkedését érzékelteti, abban már nehéz különválasztani a témát a stílustól. „Asztalnál ebédezett” – mármint a nagyapa, s ez már szó szerint és vizuálisan is a kultúra magasabb szintjét jelzi, ugyanakkor ez szerzői közlés, nem a nagyapa szóhasználata. (A mondat megállná helyét bármelyik Esterházy-szövegben is, mármint Esterházy Péter bármelyik írásában.) Illyés apai apja adott magára, mellesleg minden oka megvolt rá: herceg Esterházynak volt számadó juhásza. S ha ő mondja fia családjának: „Úgy éltek, akár a gróf!”, érzékelhető a nemzedékenkénti látványos (kézzelfogható) emelkedés: ők már terített asztalnál esznek. „Nálunk mindenkinek volt nemcsak külön kanala, hanem kése és villája, sőt pohara is.” A nagyszülők gyerekeinek megkülönböztető jegye, koturnusa: „…a lányok faluba mentek férjhez, a fiúk kivétel nélkül cipőt hordtak.” Ennek a foknak a környezet általi tudatosítása tovább is fokozható: „…akik közül egynek már tömött foga is volt s ezzel egy életre szóló önbizalma és finom mondanivalója.” Ezeknek a finom meg-oldásoknak örülgetek napokig, pontosabban az alatt a négy nap alatt, míg a könyvet olvasom, egyre nagyobb s hiábavalóbb beosztó-aprózó igyekezettel. A 169. oldalon egy kifejezés („maznaságom feloldódik”) az etimológia szintjén egyetlen szóba oltja bele azt a világot, amit másutt, a Felvidékről az uradalomba részes aratókként érkezők életét ecsetelve hosszasan taglal.

„Mikor a kastélyba francia nevelőkisasszony érkezett, megalkudott vele [értsd: nagyanyám], hogy már nem tudom milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estente nekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha középiskolába kerülök. Nyolcéves koromban franciául társalogtam, az ököristálló mögött.” Van egy mondás, nem közmondás, nem emlékszem arra sem, kitől hallottam, mely szerint nem mindegy, mi esik a gyerek fejére: a vájdling, vagy a Révai Nagy Lexikona. Ezzel szemben bizonyosnak vélem, hogy mint mindenhez, a koturnushoz is fel kell nőni, nem elég a szerencsés szereposztás: munka kell hozzá, ragaszkodás. Minden alkalom megragadása. Alkat kérdése is, abban az értelemben, hogy a nyitott alkatnak, aki kellő számú öngerjesztő génnel vagy szabad atommal rendelkezik, nagyobb az esélye, mint a befejezett – számítógépes szóval: tovább már nem bővíthető alaplapú – embernek. Illyés apja például, a kiválasztódás kacskaringós útján végül visszatér a pusztába, oda, ahonnan ősei minden porcikájukkal elvágyódtak – ezt a Puszták népe már nem tartalmazza, a könyv Illyés kisgyerekkorával ér véget. Innen nézve marad távol (igazolatlan) Illyés későbbi – a Puszták népe szerzőjének ajánlott – disztichonja is: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, azzal, ecsém: hova mész!” Mármint úgy, hogy – szerintem – az ember csak önmagának lehet igazolása, mindenkori önmagának, a mindenkori jelenben. S ha önmagának nem igazolása, akkor mindegy, hogyan nem, miért nem, s különösen hogy honnan nézve nem, hová nézve nem.

Káprázatosan jellemzi az embert. Fordítva: káprázatos, ahogy meglátja az ember jellemét. A fölöttes – a parancsoló, akitől az ember munkája, családjának élete függ – gorombasága és gőgössége mint kényszerű viselet. Ha például az ilyen segíti a rászorulót, amikor tehát lehajol hozzá, csakis káromkodva és villogó szemmel teheti – a fönt és lent keretei közt a jóság sem veheti magára a jó formáját. A munka sem csak a rendért vagy a haszonért van: „Mózeséknak már házuk volt Szokolyban, mikor még mindig úgy éltek, mint a cigányok. Úgy éltek, mint a kivándorlók, akik a távoli földrészeken minden munkát elvállalnak, mert csak otthon számítják embernek magukat.” A munka mint önmagán túl nem mutató létforma. S itt az sem esik latba, hogy a társadalmi ranglétra mely fokán áll az illető; a 91–92. oldalon elénk lépő gazdáról sem tudni, kinek-minek dolgozik: „Egy rögeszmének? Egy szellemi örökségnek?” – kérdi Illyés, mert a gazdában ez a kérdés nem merül föl. Tizennyolc ívnyi terjedelmű munkáját a szerző a rövidke kis 20. fejezettel nyitott könyvként zárja: átadja a szót az olvasónak, találjon az megoldást (a puszták népének, a népnek a jövőjét illetően). Különös, hogy a Puszták népének mai olvasója magára nézve sem találja a megoldást: az Illyés-regény puszták és korok fölötti szociológiájától ugyan nem azt várta, hogy eligazítsa őt, de azzal sem számolt, hogy ennyire fölkavarja. Jobbkor, mint ma, nem is olvashattam volna.

A konkrét könyvtárgy is bejárta a maga kacskaringós útját: előttem s apám előtt a lapszéli és lapalji bejegyzések írásképe és színe alapján legalább négyen olvasták. Eredeti tulajdonosának nevét, lakhelyét és a könyv beszerzésének idejét a kötetcím és a szerző neve fölötti szép, fekete tintás írás rögzíti: Esterházy Lujza. Ujlak, 1937. február.
Ugyanez a tinta felkiáltó- és kérdőjelekkel, több bekezdés mellett pedig higgadt és okos megjegyzésekben rögzíti, mit tartott a grófnő érdekesnek, felháborítónak, figyelemre méltónak. Néha csak néhány sor vagy rövidebb szakasz mellé húz vonalat, másutt bekezdéseket, oldalakat jelöl meg így. Velem szemben nem a bicska és a vér rémiszti, hanem az elképzelhetetlen nyomor, a fokozhatatlan, s még-is fokozható kiszolgáltatottság, a nincsnél is nincsebb. Láthatóan magával ragadta a könyv, s egyetért a szerzővel. A másik kéz halványszürke ceruza, erősen balra dőlő zsinórírás, talán Mária húgáé, talán Jánosé: ő az oldalak aljára rója azt, amiben saját tapasztalatai ellentmondanak a könyvbelieknek. Kiderül, hogy náluk (így írja: „nálunk”) ez vagy az nem így volt, például nem volt ennyire érzéketlen a cselédség az állatok iránt vagy hogy ennél náluk azért több pénzt kerestek. Újlakon fontos lehetett, és körbejárt a könyv: a három testvér mindegyike olvashatta, és még egyvalaki. Minden bizonnyal épp a legkisebb, a nyitraújlakiak emlékezetében ma is Mariskaként emlegetett Mária grófnő őrizte meg a példányt, aki csak bátyja halála után hagyta el az országot. Érdekes lehetett az Esterházyaknak arról olvasniuk, milyenek voltak a legalsó réteg mindennapjai a nagybirtokokon, köztük az Esterházyakén is (a Puszták népe szerint még ezekén volt a legemberségesebb, sőt, itt a jóléti intézmények a falusinál is emberségesebb életet biztosítottak). A homokóra egyik edénye úgy szemléli a másikat, hogy annak tartalmában magát, a róla való képet is látja. Különös látvány, hogy a négy különböző újlaki olvasó gyakran ugyanazt tartja fontosnak megjelölni: némely szakasz mellett a margó négy különböző íróeszköz jelét őrzi. Tragikus, hogy János grófnak végül olyan sors jutott, amilyen. Kegyetlenebb, mint a pusztai cselédek bármelyikének. A pusztán ugyanis, mint a jobbágyfelszabadítás után mindenütt, az ember fölött a közmegegyezésen alapuló szabályok szerint ítélkezhettek. Életébe a felette állók is csak így szólhattak bele; bizonyos kor fölött például kézzel már nem üthették meg, a legnagyobb büntetésnek pedig az számított, ha kiutasították a pusztáról, s mehetett isten hírével.