Vilcsek Béla – A költői mesterség

A költő, ha valóban az, nem szólhat másról, mint a mesterségről. Élete a szakmája, szakmája az élete. Számára minden tény, adat, eset és esemény, érzés vagy benyomás mesterségbeli kérdés. Minden addig és annyiban érdekes a számára, amíg és ahogyan az művészi formába önthető.

A költészet tétje: az élet, az életben maradás: maga a költészet. A kritikus-értelmező, ha valóban annak vallja magát, sem szólhat másról, mint e mesterség által költészetté formált és e költészet által megformált életről. A kritikus-értelmező élete, legyen bármily meglepő, szintén maga a költé-szet, a kritikusnak-értelmezőnek, hangozzék bármily hihetetlenül, hasonlóképpen a költészet az élete. Számára minden költői tény, adat, eset és esemény, érzés vagy benyomás ugyanúgy mindenekelőtt mesterségbeli kérdés. Minden addig és annyiban érdekes a számára, amíg és ahogyan az művészi formába önthető. Tudnunk kell azonban, hogy ami a költő számára végcél (a műalkotás létrehozása), az a kritikus-értelmező számára kiindulópont (a műalkotás szellemi birtokba vételének kezdete). Kettejük azonos szellemiségű, de ellentétes irányú törekvése szerencsés esetben akkor találkozik, találkozhat és vezet, vezethet kölcsönösen eredményre, ha egy-egy kötet vagy életpálya kivételesen telített pillanatát sikerül költőileg és szakmailag egyaránt hiteles és érvényes módon megragadni, s nem kevésbé fontos szempont: az olvasót-befogadót sikerül hasonlóképpen költőileg és szakmailag egyaránt hiteles és érvényes alkotói tevékenységre késztetni, a sokat emlegetett esztétikai élményben, hogy ne mondjuk: esztétikai élvezetben részesíteni.

Alkotó (alkotás), irodalmi mű(alkotás) és olvasó (olvasás) bonyolult viszonyrendszerét a (poszt)modern irodalomtudomány az elmúlt csaknem két évszázadban lényegében véve feltárta. Az irodalom vagy irodalmiság, a költő–mű–befogadó közötti kommunikációs vagy közlési, illetőleg hatás- vagy élményfolyamatnak minden lényeges elemét, szakaszát vagy jellemzőjét a lehetőségekhez és a felkészültségéhez mérten pontosan leírta, értelmezte és értékelte. Ezen időszak alatt olvashattunk számtalan költői vallomást, visszaemlékezést, önreflexiót is, melyeknek jellege a végletes szubjektivizmustól a költői alkotómunka misztifikálásán át egészen az önként és célzatosan vállalt deheroizálásig vagy demisztifikálásig terjedt. S ugyan-így, sok és egymástól nagyon különböző olvasói vélekedéssel is találkozhattunk, melyek a költői szándék és életút minél alaposabb megértésének és megértetésének igényétől egészen annak a kérdésnek a felvetéséig terjedtek, vajon van-e egyáltalán értelme az irodalomról, a költői műről vagy munkálkodásról való bármilyen beszédnek; miért nem olvashat mindenki kedvére, úgy, ahogyan azt jókedve, hangulata vagy felkészültsége megengedi. Azért érdemes mindezeket a gondolatokat és tapasztalatokat idejekorán felvetni, mert külön-külön és együttesen is arra figyelmeztetnek, hogy irodalomtudományunknak és azon belül irodalomtörténetünknek van egy mindezektől a megnyilatkozási módoktól némileg különböző és mindeddig talán kellő figyelemben nem részesített és kellőképpen nem hangsúlyozott vonulata. Ez a – nevezzük továbbra is így – vonulat alkotó (alkotás), irodalmi mű(alkotás) és olvasó (olvasás), költő–mű–befogadó kommunikációs vagy közlési, illetve hatás- vagy élményfolyamatát – helyzeténél vagy természeténél fogva – a maga köztességében s ilyetén formán a maga komplexitásában képes megragadni. A maga nemében sem nem költészet, sem nem kritika, nem irodalom és nem is tudomány, még csak nem is puszta szubjektivitás vagy objektivitás. Ugyanakkor mégis: egy-szerre költészet, kritika, irodalom, tudomány, szubjektivitás és objektivitás. Megismerésével és megértésével talán közelebb juthatunk a költői mesterség vagy szakma lényegiségéhez.

Ne legyenek kétségeink, s ne áltassuk magunkat! Verséről vagy költészetéről, versről vagy költészetről többet a költőnél senki nem tudhat. A költő legfeljebb – hihetetlenül érzékeny, egyszerre rejtőzködő és magamutogató, sebző és sebezhető lélekként, s mivel nem kevesebbről, mint az életéről, életének az értelméről van szó – gyakran hajlamos a túlzásokra, a ködösítésre, az önimádatra vagy a más(ik) törekvés vagy megoldás zsigeri elutasítására. S a legritkább esetben hajlandó teljes nyíltsággal beszélni versének vagy költészetének, vers vagy költészet mesterségbeli, szakmai kérdéseiről. Azokat igyekszik hétpecsétes titokként kezelni, mert úgy érzi, azok leleplezésével maga is könnyen lelepleződik, személyisége és költészete túlságosan is csupasz valójában mutatkozik meg, túlságosan is hétköznapinak, egyszerűnek találtatik, átláthatóvá válik. Költő ezért beszél szívesebben önmagáról, családjáról, neveltetéséről, tanárairól, barátairól és mestereiről, kedves tárgyairól, tájairól, olvasmányairól, még szerelmeiről is, csak el ne kelljen árulnia, szerinte és számára valójában mi is a költészet.
A költészet lényegéről a legtöbbet mégis maguktól a költőktől tudhatunk meg. Kiváltképp azoktól a költőktől, akik versben vagy prózában, kritikában vagy esszében minden köntörfalazás nélkül mégis beszélni mernek szakmájuk vagy mesterségük rejtett titkairól. A költészet ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel szemben, mindenekelőtt szakma, mesterség. Lényegében véve olyan, mint minden más szakma vagy mesterség! Minden kor költészetének vannak jól meghatározható előzményei és következményei, könnyen megnevezhető elődei és követői. Vannak egy adott időszakra jellemző irányai és stílusjegyei, divathullámai és kevésbé méltányolt törekvései. Vannak pontosan megtanulható vagy elleshető fogásai is, amelyeknek a megtanulását vagy elsajátítását a legtöbb fűzfapoéta legszívesebben megspórolná, hiszen a szakmának vagy mesterségnek ez a legidőigényesebb és legkevésbé látványos része, de ami nélkül valamiért a vers mégsem vers, mégsem lehet mestermű. S végezetül a költészetnek van – szerencsére van! – egy talán minden más szakmánál vagy mesterségnél nehezebben meghatározható vagy körülírható tartománya, amelynek megvalósítására csak a legkivételesebb képviselői képesek. Erről a megfoghatatlan vagy megfogalmazhatatlan tartományról pedig kik mások tudnának a legérvényesebben szólni, mint a leginkább érintettek: maguk a költők.
Álljon itt néhány példa mindennek igazolásául. Időnként megdöbbentő kapcsolódásokkal, s közel sem a teljesség igényével. Mindenesetre újabb példájaként a magyar líra sokféleségének és gazdagságának. (Egyszer azért talán érdemes volna a magyar költészet történetét ilyen szakmai-mesterségbeli szempontból is áttekinteni, netán legalább egy-egy ilyen, alapvetően szakmai-mesterségbeli szempontot érvényesítő antológiát összeállítani.)

„A művészet metafizikai ösztön megnyilatkozása, és transzcendens jelentőségű” – kezdi a 20. század elején írott, a modern művészet alapvetésének szánt Haláleszétikáját a költő-drámaíró-filmesztéta Balázs Béla. Megítélése szerint semmi értelme természeti szép és művészeti szép megkülönböztetésének, amellyel az esztétikák évszázadokon át fáradoztak. A művészetnek nem a valóság szépségeivel kell versenyre kelnie. A művészet a szépséget éppen azáltal éri el, amit a művész felfedez a természetben, és azáltal, hogy azt művész fedezi fel. A műalkotás „nem egy élet a sok közül, hanem az életet ábrázolja”. Ez a magyarázata annak, hogy a művész akkor fordul alkotás szándékával az élet jelenségeihez, amikor azok számára „szimbolikus jelenésekként”, „álomszerű víziókként” jelennek meg: „mikor álommá lesz az élet, akkor lesz életté az álom”. A műalkotás létrejöttének ez az álom-szerű életlátás vagy életszerű álomlátás a különleges pillanata: „A művészet az élet öntudata.” Egy évszázaddal később a tinnyei költő, Varga Imre a 2011-es Ünnepi Könyvhétre megjelentetett, egész addigi költői munkásságát összegező, Mielőtt kimondaná című kötetének legvégére két frissen keletkezett verset illeszt. Az egyik ezek közül egy haiku, mely 2010. január 8-i keltezésű. Álmodnak a címe: „Se idő, de tér. / A mozgás magát éli. / Álmodnak engem.” A másik egy bravúros, hangzó adóniszi kólonokból álló tízsoros, mely ugyanezen év augusztusában, valószínűleg a kötet formába öntésének legvégső időszakában készült. Címe mi más is lehetne, mint Verseket alszom? Így szól: „Hol a magasban, / hol meg a mélyben – / ezek csak álom- / képek a térben. / Verseket alszom, / s elhagynak ébren. / (Keresd meg őket! / írja barátom. // De hol a szó van, / ott a halálom.)” Halálesztétika és álomesztétika a vers megszületésének érdekében. Álommá lett élet és életté lett álom. Ez a lényeg. Költő számára mi más is lehetne ennél fontosabb?!

A kaposvári illetőségű költő-kritikusnak, Kelemen Lajosnak 2008-ban Olvasó címmel jelentek meg összegyűjtött esszéi. Könyvének egyetlen írása az a nyitó esszé, mely – nyilván nem véletlenül – nem valamely kortársi vagy közel kortársi alkotóval foglalkozik, hanem olyan hajdan-volt alkotót idéz (meg), aki egyszerre akart és tudott kiváló költő, kritikus és szerkesztő is lenni. A címe: Babits mint író olvasó. S hogy mik az esszé szerzője szerint a Nyugat legendás költőjének-esszéírójának-szerkesztőjének a legfontosabb ismérvei?  Például a következők: „Egyfelől a finom, érzékeny, sokárnyalatú líraiság, a formulázó mondatok iróniával történő lazítása, más oldalról a nyílt személyesség, a tág látókör, a gondolkodás, ami nem tűr semmifajta taplószáraz okoskodást; hozzávetőleg ez a babitsi esszéhang, amelynek csúcspontja egy csodálatos purizmus: a keveseknek kijutó nagy egyszerűség. Bármit ki tud fejezni anélkül, hogy nyelvezetét kiforgatná tömörségéből. Úgy van: a szellem ellenőrző erőit minduntalan kéznél tartó Babits látszólag mégis egyszerűen közöl.” Tessék csak számba venni ennek a jellemrajznak a főbb fogalmait: líraiság és irónia, személyesség és gondolkodás, az okoskodás kizárása és az egyszerűségre törekvés! Máris előttünk állnak a költő-kritikus-esszéíró Kelemen Lajos kulcsfogalmai! Tegyük hozzá rögtön, hogy az ugyancsak kaposvári illetőségű, egy évszázadnyi életutat magáénak vallható költő és prózaíró, Takáts Gyula egy 1983-ban készült nagyon személyes beszélgetésben és versben meg azt beszéli el, hogy 1937-es sikerületlen első találkozásukat követően milyen emberi és alkotói küzdelmet kellett megvívnia magában Babits jelentőségének valódi megértéséhez. Ezt mondja Albert Zsuzsának adott interjújában: „Igen, Babits Mihály volt az a költő, akinek költészetét a magyar költők közül talán a legnehezebben értettem meg. Nem a gondolati, hanem a lelki vonatkozásaiban. Én rendkívül sokat küzdöttem érte, azért, hogy az enyém lehessen ez a mű. Lassan jöttem rá csak költészetének igazi mélységeire és egész magatartásának lényegére. Mondhatnám azt is, hogy a kardos Mihály arkangyallal kellett nekem verekedni, hogy meg tudjam közelíteni a költőt. Talán az is érdekes itt, hogy miközben ezt éveken át vívtam magammal, a jegyzeteim közé annak idején spontán egypár verssort beírtam. Ha megengedi, felolvasom: »Reszket a kezem / olyan szép a versed. / Örülök, mint gyerek, / hogy soraidra leltem. / Mesterem, ki soha / mesterem nem voltál / íme e sorokkal magadhoz / újra szólítottál, / s olvasom szavaid / meglelt tündöklését. / Fényükben verseid / zenéjét, szárnyuk ütését.« – Ezek a sorok azt jelentik, hogy valóban meg- és elragadott…” Ezt a személyes és alkotói belső érési vagy eszmélkedési folyamatot Takáts Gyula a Kaposváron rendezett centenáriumi ünnepségen elmondott beszédében a „Babits Mihállyal való viaskodásának” nevezi, s egy, ugyancsak 1983-ban készített nagy Babits-esszében (Az arkangyal. Babits keresése) a folyamat leírására és elemzésére is vállalkozik. A nagy költő előddel folytatott több évtizedes emberi és költői viaskodásának mintegy végső eredményeként, már eleve abból indul ki, hogy „a nagy költészet vetekszik a legmagasabb filozófiával, mert a tökéletességet kereső szavak itt már mintha helyükön fénylenének. A lényegről és szépről a nagy versben az Egész sugárzik. Az, amelyet mindig keresünk. A filozófusnak induló Babits ennek fölismerésével és állandó kutatásával lett és marad mindig nagyobb költő. Költé-szete állandó keresés. Élete utolsó szakaszáig lírája olyan versek sorozata, melyekkel – mert maga is harcolt velük – mindenkinek meg kell küzdeni. Ma már tudom, ezért éreztem ifjú fejjel mindig nagyon távolinak e verseit. Őszintén szólva már-már a lírából kiállónak”. Mint önkritikusan bevallja, életének ebben az időszakában hajlamos volt mindent könnyedén elutasítani a magyar és a világlírából, ami nem egyezett a saját élet- és világlátásával, s ami számára ekkor nem mást jelentett, mint „a gyakorlatilag megvalósított életfilozófiát és az életet lélegző verset”. Az ő szemében ekkor Babits „nagyon is elméleti alapon indult az érzelem és valóság meg-ismerésére”. Mint mondja, „ezt a módszert és folyamatot éreztem mindig a versében. Én, aki persze ifjan úgy éreztem, egy csapásra értem és érzem is a világot! Mert a világ nem más, mint a kapott és érzett élet. Minden csak velem és általam él. Ami nem él velem és bennem, az nincs, tehát ki sem fejezhető. A líra csak így líra, és teljes is csak ezzel a közvetlenséggel lehet. Csak lassan érve éreztem rá a világ másik felére, és kezdtem keresni e holdi táj mindig és örökké láthatatlan, kísértő, másik oldalát. És lett ez a világ mindig érdekesebb, és így lett egyre közelibb költőm a korai, a fiatal Babits is. Itt a fiatal szót hangsúlyozni kell, azt a fiatalt, aki a szó szoros értelmében mindig először a tételt teremtette meg a vershez. Aztán a gondolatot, a filozófiát lelkiállapottá szűrte, és aztán verssé. Olyan, akár egy versformákat, zenét és képleteket és gondolatot alakító, szavakat szabó, mintákat kalapáló és ízeket pároló mester, akinek műhelyében ott vár a tágabb világanyag. És akinek meg-rendelői már nemcsak mi vagyunk, de nagy, messzi idegenek és népek és stílusok az időből. Akik ellenőrzik is Babits Mihályt, a mestert és a kezéből kikerült művet. Akiknek ízlése választékosabb, mint az Alföld lovasáé, fejlettebb a magyar ugar, a pannon szőlők értőinél.” Takáts Gyula e belső érési folyamatnak és egy másfajta költői és világlátással való alkotói küzdelmének köszönhetően jut el a költészet öszszetettségének jobb megértéséhez, s válik a gondtalan pannon derű kedves költőjéből fokozatosan egy egyéni hangú filozofikus költészet kiteljesítőjévé. A legutóbbi időszak költészetében egyébként – Kelemen Lajos és Takáts Gyula mellett – természetesen mások is kötődnek közvetve-közvetlenül a Nyugat vezéralakjához, s természetesen mást és mást tartanak a maguk számára hasznosíthatónak költészetfelfogásából. Balla Zsófia például, költői pályája egyik kulcsfontosságú kötetében (Egy pohár fű) az 1910-es évek második fele Babitsának élmény- és versvilágához kapcsolódik, mégpedig oly módon, hogy azt jelenbeli személyes sors- és költészettani problémájává avatja, mígnem a „formátlan létet”, a gyötrelmes létállapotot költői eszközökkel „fájdalmas műremekké”, emlékezetes művekké képes formálni. A szintén kivételesen hosszú és tevékeny életet megélő és szintén műveinek gondos megszerkesztettségéről és aprólékos kimunkáltságáról nevezetes költő és prózaíró, Takács Tibor pedig két kötetében is (101 szonett, ami megment az elmúlástól; Aranyhíd a nagyvilágba), mintha közvetlenül a Szonettek és a Messze… messze… Babitsát idézné. Számára a nyugatos hagyomány követése elsősorban a vers mívességének, személyességének és éltető erejének büszke vállalását és művelését jelenti. Az ő felfogásában a költészet egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, formafegyelem és szenvedélyesség, mindenekelőtt azonban enyhet és megnyugvást adó menedék. Fogódzó a világ, az élet kínjának és keservének elviseléséhez, hit és remény az életben maradáshoz.

Végezetül még egy nagyon intenzív kapcsolódás, alkotói egymásra találás a 20. század két feléből. Az 1930-as évek derekán az ifjú egyetemista és költő Weöres Sándor doktori értekezése témájául, saját költői tapasztalatainak felhasználásával, az alkotói tevékenység elemzését és természetének jellemzését választja. (Dolgozata 1939-ben A vers születése. Meditáció és vallomás címmel jelenik meg, a pécsi Pannonia kiadásában.) Weöres felfogásában, a közkeletű vélekedéssel ellentétben, a művészet (az alkotás) önmagában véve sem nem teremtés, sem nem anyaság. A művész valójában teremtő és szülő is egyben. Szabadon alkot, ám gátak között. Ezeket a gátakat alkata, a külső körülmények és az önként vállalt formai kötöttségek egyaránt és együttesen jelentik. A művészet szabad alkotás, melynek egyedüli célja, hogy a befogadóban különleges rezonanciát, gyönyörködést, szépségérzetet keltsen. A művészet: „szépséggé rögzített emberi megnyilvánulás”. Az alkotói folyamatnak négy, egymástól elválaszthatatlan mozzanata van: az ihlet, az élmény, a kialakulás és a kidolgozás. Az ihlet, minden ellenkező híreszteléssel szemben, egyszerűen „műalkotásra alkalmas kedélyállapot”, „különleges szellemi konstelláció”, „értelmi és idegi koncentráltság”. Nem több, és nem is kevesebb. Az élmény, az ihlettel ellentétben, elsősorban nem befelé, hanem kifelé irányul, s legyen bármily lehangoló is ez az olvasó számára, többnyire valamely korábbi irodalmi példához vagy olvasmányélményhez kapcsolódik. Műalkotás születéséhez az ihlet és az élmény ellentétes irányultságának összhangba kell kerülnie. Ugyanez a helyzet a másik két alkotási mozzanattal, a kialakulással és a kidolgozással. A kialakulás alapvetően ösztönös, öntudatlan tevékenység, s időben a legritkább esetben esik egybe az élmény mozzanatával. Egy vers formálódására nincsenek általános szabályok; a kiváltó élmény és a vers megszületése között akár évek is eltelhetnek. Míg a kialakulás főként passzív, egyszerre értelmi és érzelmi tevékenység, addig a kidolgozás csaknem kizárólagosan aktív és tudatos. Ez a megírás, a végső formába öntés, a rögzítés időszaka. Mikor a költő töröl, rövidít, a metrumot vagy a rímet csiszolja. Mai közkeletű kifejezéssel, amikor szöszöl, szöszmötöl a szöveggel. Ez az alkotói munka leginkább szakmai-mesterségbeli része. Csak a dilettáns vagy képzetlen költők gondolják, hogy az alkotásnak ez a fázisa megspórolható. Egyébként meg más szabály nincsen: „Minden a minőségen áll vagy bukik.” A minőséget pedig két alaptényező határozza meg: a képzelőerő és a mesterségbeli tudás. Van, aki hibátlanul versel, műve mégis menthetetlenül szürke marad. Van azonban, aki botladozva illeszti össze a verslábakat, mégis tagadhatatlanul művészi értéket teremt. Igaz: a legnagyobbaknál, a legkiválóbbaknál a két tényező, valamilyen rejtélyes oknál fogva, rendre összhangba kerül. Nem véletlen, hogy csaknem fél év-századdal később Orbán Ottó bevallottan elsősorban Weöres Sándor-i inspirációra és a saját műhelygondjai megoldása érdekében, évtizedeken át, szinte kihívó eltökéltséggel fordul számára fontos költőkhöz és művekhez, hogy bizonyítsa, számára a legfontosabb: a mesterség hite és e hit vállalása. El is éri nemegyszer, annak rendje és módja szerint, a kritikusi számonkérés. A vád az, amit történetesen Weöres Sándor-díja átvételekor adott nyilatkozatában az élettől kapott jókora pofonnak nevez, hogy nem is tekinthető igazi költőnek, mert úgymond, csak Weörest utánozza. A Psyché szerzőjét, Orbán ezt egy percig sem tagadta, pályakezdésétől fogva csodálattal szemlélte. Kivételes tehetségnek, a teremtés mozarti csodájának tartotta. Művét utánozhatatlan, párja nincs remekműnek nevezte, és többek között amerikai egyetemi előadásain is népszerűsítette. Az ő példája – Keresztury Dezső, Nemes Nagy Ágnes és Vas István példájával kiegészülten – tanította meg „a szakmai erkölcsre, hogy az élet egy nagy vérzivatar, de attól még adatnak, évszámnak utána kell nézni, az észrevételnek ülnie, a hasonlatnak működnie kell, és épp a legőrültebb szövegnek kell legjobban bírnia a tüzetes szövegkritikát. Más szavakkal azt, hogy lélek ide, sugallat oda: a vers a tehetség bankügylete – minden azon múlik, hogy van-e szavainknak aranyfedezete… A többiek, a legcsodálatosabbak is, csak költők voltak, kollégák, mondom szemtelenül, kifoszthatók s kifosztandók.” Ennek a több évtizedes „nagy fosztogatásnak”, a világ lírájával való szenvedélyes és elmélyült viszonynak a termését Orbán Ottó élete végén egy önálló kötetben nyújtja át, melynek címe természetesen: A költészet hatalma. A kötet utolsó verse nem szólhat másról – mi másról is szólhatna? –, mint a mesterségről. Immáron a címe is az:

A mesterségről
Sokat beszélek a mesterségről.
Egy szavam sincs a mesterségről.
Ha a mesterségről beszélek, nem a mesterséget értem rajta.
A mesterség kulcs a zárhoz.
Kinyitom az ajtót, beömlik a szobába az ég.
S határtalan világoskékjében, amilyennek az egyszer-élő látja, egy izgága madár csapong.
A mesterség kit érdekel?