Varga Imre: Reggelnapló III.*

7
Egy költőnő, akit többarcú barátom hozott az asztalunkhoz, gratulál valamiért, valamihez. Az öröm belülről fakad. Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá; viszszaidézi a melled. Arcon csókol, megsimogatom a haját. Vérszemet kap, hozzám bújik, majd a számra tapad, s veszettül csókolózunk. Nagyon jó vagy, nagyon édes. Várj, levetem a parókámat, és vele az egész tizennyolcadik századot is.

Hubarama hétó, Rimini – mondja barátom.

Szabad vagyok, meditálok. Micsoda napkezdés! Miután kibontakozok a költőnő karjai közül, napüdvözlet a reggeli Duna-parton.  Szúnyogok között. Este meg fölballagunk a Hamvast kiadó D. Antal nyaralójába, cseresznyézünk kertjében a hatalmas fán, majd a napnyugtával szembetelepedve szemlélődünk. Ellenpontként a városka öbléből cirkusz-diszkó hangjai, bele-beleböfögnek az alkonyt fogadó madarak énekébe. Később tüzet rakunk a kert közepén, iszunk egy kis fehérbort a tegnapi maradékból, megcsodáljuk az égre felkúszó eperszín teliholdat, beszélgetünk. A dombról visszatérve a városkába folytatjuk a társalgást éjszakába nyúlóan.
Az ébresztő előtt kelek jó háromnegyed órával. Öt óra múlt. Kicsit álmos vagyok, de jobb így, mintha ébresztenének, s a muskátlivirágok pirosától jókedvem lesz. Visszamosolygok. A szépség folyton teremtődik – alvásban, ébren, éberen még inkább. Vasárnap, ünnepelek. Távoli duruzsolásként a húsáruház hűtőberendezése, az autóforgalom zajai és a zendóból H. Attila szuszogása.
A bor okozta mámor, oldottság nem volt jobb az alája szoruló boldogságnál. Nem válok újra borisszává. De az élet, a mindennapok mámorát föl kell fednem. S ehhez jó eszköz a tisztaság, egyszerűség, nyugalom és az összeszedettség.
(A túlzott, művi édesség is megzavarhat. A rómaiak a nádcukrot egy ideig indiai sónak nevezték.)
Most elhagyom a rögzítés hiúságát, a reggeli fürdőzésért, jógagyakorlatokért cserébe’; napközben, szabad időmben, talán majd még visszatérek ide.
Önbiztatásként is: nyugodtabban, megértőbben, mélyebbről. Elfogadva, szeretve. Magamhoz ölelve.
Összeszedem darabjaimat, hogy lássam, mi a fölöslegem.
Rövidke jóga, tekerés a szobakerékpáron. A nyitott ajtón át legyek röpködnek be ide az előtérbe. (A kép címe: télikert, gyakorlóval – nyáron.)
Most ennyi; folytassuk holnap.

8
A naplóm sorai közt haladok (pedig fekszem), nézelődök (pedig csukva a szemem): sárga menóravirág; még nincsen az út, ahol járok; ezért aztán össze-vissza, a látványok megkeresnek vagy fölmerülnek, csivitelés; esőfelhők a fejembe gyűlnek, jegenyefa imbolyog testemből ki s be a feltámadt szélben, lélegzem, suhog a zápor, s átcsorog hátam alatt; a sorok között álmomból mákvirágok; de ők már a sor: világítanak az eső pászmáiban.

Olvasás, kerti munka – az öröm formái.
A reggeli jegyzetek meg-megakadnak (mint most is), mert a testen egy érzés átnyilallik s lesz gondolattá: nem iszom bort, egy gyűszűnyit sem, mert nincs rám jó hatással, beszéltet, ha nincs is mit mondanom; s a másnapi bűntudat, a kábulat miatt sem jó. (A testem még nyilván emlékszik múltamra, a függésre, szolgaságra. Jelzi, hogy nem, nem szeretne oda visszatérni.) Ez a sötétpiros meggy, a zamata viszont eltölt egészen.
Gyurgyalag száll két sor fölött – odakint.
Csak olyan mámort, te madár, amelyik után szédülés, bűntudat, kábaság nem marad. Amelyik vélt énem határait lerontja. Én nem én vagyok, hanem a tűnő vi-szonylatok nagy színtere, nevem már rég lemarta a kőről az idő, a testem ez a föld, s mindegyik történetem káprázat csupán. S mi van a kimondott mögött?
Szavakkal a csendemet adom tovább.
Minden sor ajándék; elvesszük s tovább is adjuk azoknak, akiket megillet.
Aki nem olvassa verseimet, nem tudhat rólam, neki nyilván nem is létezem. Ha csak a könyvek maradnának meg hallgatásom éveiből, senki sem emlékezne rám?

Gitárhúrok után érdeklődöm, mert zenélgetnék megint.

Töltelék. Zavarodottság. Elhallgatok, míg nem jönnek ismét az érzőbb szavak.
Idejében abbahagyni is elég bátorság. (Az eső is elállt. Abba-abbahagyjuk. Bátrak vagyunk a csendre.)

Elmerülni ebben is éberséggel, tudatossággal. Ha figyelmetlen vagy, könnyen válhat belőle lesüllyedés, rabság, elsötétedés, magad alá kerülés, szórakozottság. Az ész és az érzékek az osztatlan lét csodája előtt.
Ki írja ezt? Ki vagyok én?
Eins, zwei, drei, vier, fünf, sechs, sieben, acht, neun, zehn. Zen. Zazen.
Számolom a belégzéseket. A kilégzésre bele az alhasba, bele az egybe, ahol már nincsenek számok.

9
Először az alvilág felé elcsörömpölő acél zsarnokgyíkok. A sárkánygyíkpár addig döng, csörömpöl, robajlik, porol a fejemben, sőt a két hónaljam között is, míg ki nem írom őket a napvilágra.
A melegfront szaporábbá teszi a légzésem. Fölébredek egy rövidke alvás után, s hajnali fél háromtól virrasztok. A kakasok érces spirálja a lélek mélyéről, kutyacsaholás, vadgalamb-burukkolás, rigók. Ki virraszt, kiért? S mindez sötétbe zárul vissza hajnali elalvásommal (míg odakint egyre lebegőbb, fényesebb). A zárójelből csak akkor derül ki, amikor már én is kilépek a bogárdöngicsélésbe, rózsaillatba, izgató szamócaszagba.
A tegnapi telefonok hívása: szerda délután meg csütörtökön németóra Szent-endrén. Ági, jógás ismerősöm, szeretne velem találkozni mindenféleképp, mert rettenetesen unja az egyedüllétet. Te hogy bírod? – kérdi tőlem. Várakozással. A nyári jógatábor e nyáron nélkülem boldogul, mert nincs rá költenivalóm. Bár csábít az idill: Ági bízik benne, hogy újra összerázódunk. Vele még csak-csak, de a két kamasz fiával már nehezebb lenne. Bár arra az időre rokonokhoz adja őket nyaralni. De ez a jógatábor nekem már túl formális. Tavaly is zavart a sok rítus, a túlsúlyos guru imádata. Ehhez nincs kedvem. A háttérbe pedig képtelen vagyok visszahúzódni, a langyosság nem az én lélekhőfokom.

Tegnap délután a kertben kapálgattam. Miután két helyen is megrepedt a vén őszibarackfám, ágas botokkal föltámogatom. Megéri-e vajon a termés idejét? Ki kell vágnom majd alighanem, vagy a törzs közepén elfűrészelni, de kétlem, hogy megújul.
Mit jelez ennek a dúsan termő öreg fának a hirtelen pusztulása? Kicsoda halni, veszni készül, akinek ez a fa őrizte eddig hűséggel életét?
Húsz-huszonöt percre csökkentem a reggeli jegyzetelést, nehogy elburjánozva afféle alkotás-pótlékká váljon.
Az időm pazarlódik. Ahogy ilyenkor a kert is, zöldjeivel és virágaival a rét. Leveleket gyűjtök, le is préselem néhányukat, ahogy csikókoromban. Baracklevelet, körtét, diót meg naspolyát. A virágokat illatuk, színeik terében csodálom. Ilyen tág térben a szavak is szemgyönyörködtetően szépek. A teremtő nem hivatalnok, s nem állami támogatásra ácsingózó kiadóféle, hanem az állandó megújulás, az önzetlen bőség, a folytonos kiáradás.
Cinegék, sötét diófalomb, kakasok dicsérik.
A cseresznyét aszaló áldott nap.
Az ágat himbáló szellő, s az órából ketyegve kihulló haszontalan idő.

Lányom anyja, M., a Börzsönybe csalogat. Ott nyaralnak ismerősöknél egy csodálatos tanyán. Lovak, szauna, fürdőmedence, és csuda tág látóhatár. Menjek pihenni, várnak a tisztások, erdei ösvények melletti gyógynövények.
Még töprengek rajta, de nem sokáig.

Maradt-e még a tegnapomból bevallatlan? Az érzelmek, a vágy tüze, amiről a viszszafogott mondataim nem szólnak. S hogy a rágódás a kiszáradt időn megviseli fogaimat, s a savanyú gyümölcsöktől a fájdalmas érzékenység.
Az ágybeli jegyzetelés nyomai, a paplanhuzaton is vékony golyóstollnyomok – a jegyzetelés közben el-elszabaduló szavak garázdálkodása. Bár ezek itt nem lát-szódhatnak, velük, általuk tejes a reggeli firkálás.

10.
Du, Imre, arbeitest du?, kérdezi bennem a Hajnali Manó. Nem, Manókám, csak képzelődöm a munkáról. Én egy (ein/e) lusta értelmiségi vagyok. S halogatom a felkelést.
Negyed hat, odakint János bácsi kaszálja a házam előtt a füvet. Tegnap kukoricát kapáltam nekik a falu mellett, megelőlegezve ezzel a korai kaszálást.

Aki szól, meg aki hallja. Egyben vagyok.
A szentendrei ház most akár egy kiürült kolostor, a múltból most csak én, mint viszszajáró lélek, s a meditáció maradt. (Mintha. Ez nem a meditációra vonatkozik, nem azt minősíti, hanem inkább a helyzetemet.)
Aki hallgat, és aki hallja. (Ez leszek én hamarosan az ülőpárnán.)
Köröttem a fölriasztózott ház. (Ahhoz képest szinte ízlelhető a csendje.) Nem riasztó ez így sem, hogy bár benne vagyok, nincsen riasztanivaló.
Ha beszökne az udvarra egy koala, attól nyilván működni kezd.
De nem szökik. Mi szökünk föl a Bubánba. (Most hallom. Telefon odakint.) Ott meditálunk majd. Jó társasága leszünk magunknak alighanem.
Harangoznak. A ház asszonya dübörögve jár a szobák közt, s föl-alá csattog az előtérben.
Tegnap németóra. Előtte a város (illetve a pereme): úszás, szauna, meg az Írószövetség könyvtára. (Laci, a jógázgató alkalmazott haláltörténetei. Láthatóan rossz napja van.) Kenyérvásárlás (piszkei, kovászolt); kevés utcai séta, majd Szent-endre felé.
Tanulom az értést. Most németül is, de ez visszavisz a szavakon, nyelveken túli kapcsolatokhoz.
Jól megnézem a lányokat. Tudom őket. Benne lennék mindegyikben.
Málnaszedés, cseresznyeszüret (vessző) meditáció. Antal nyaralójában megint.
Zöld tágasság. A légzés, létezés mámora.
Üres madárfészket találok a cseresznyefán.
A gyümölcs zamata felderít. Fénylő magig hatol a nyelv. Az íz beleárad a nyelvbe. Egymásba ízesülünk.

Némán eszel. Észreveszed a gondolatokat két íz-lelés közt. Elveszted magad, s újra meglel az íz, a szín – tapintod. De semmi színlelés. Mert nemcsak szín-leg, hanem ízleg is vagy a teremtés ízében, beízelődsz, ízében, izében, kapaszkodásban, evésben; nem baj, ha nem találsz megfelelő szavakat, a szó megtalál, megfog.
Ha megszólalok befelé – azt is hallgatva teszem. Belső Színpad. Cseresznyeág. Ízpad. Hangszíne: piros-édes magas. A szandál nem famászásra való. Most még-is az van rajtam. Meg-megfordul benne a lábam, amikor följebb mászok, hágok.
Addig nyújtózz, ameddig a fűtakaród ér. Nekem innen a városkából a Bubán málnásáig, a nyaraló teraszáig.
Minden szervem óra. Vagyok hát karóra, hasóra, agyóra, orróra, arcóra. (Villog a szemóra, míg áttipeg a szenyóra.) Májóra, fogóra, bélóra, lépóra, hajóra – ilyesmik ketyegnek ki belőlem ebéd előtt.
Délután kettőtől pedig németóra.

11
Átalvódik a reggeli meditáció ideje. Hagyni kell csak. Elhagyom, az éberségem gazdátlan marad, nincsen őre, tanúja, visszaalszom. Az út, a korai ébredések, kevés alvás, a tegnapi késői lefekvés mind az elhagyott önigazolása.
Tegnap korrektúrát kaptam az egyik folyóirattól, azt olvasom. Bosszankodom, vagy derülök a szórakozott szedő leleményein. Például ez a szombathelyi koan: hogyan szól egy tányér, ha csattan? Nos, dolgozzunk együtt! Egy-két helyen meghagyom az elírásokat, megjegyzetelve.
Találkozás a naplóm révén régebbi önmagammal. Most máshogy írnám.
Nincs két egyforma forma.

Levél Debrecenből: Roppant érzékeny mély és szépen megírt prózaverseket küldtél. Öröm lesz közölni őket. Köszönöm.
A felajánlott regényrészlet viszont nem kell, tele vannak prózával.
Na ja. (Ez már Budapest vagy a németóra hatása.)
Örülök, hogy a koplalási időben leírtak másnak is tetszenek.
Rá vagy ítélve az örömszerzésre. Ne baszogasd el hát az idődet! Ezt a k. időt (K. pl. kurzív, kedves, kevés, kerek, kopasz, de kurva is lehet. Ilyenek is megfor-dulnak fejedben. Kísértenek az ágyék meg az asztalék, székék örömei, rávágyásai.)
Bár most, így reggel tájt, még nem annyira.

Az egyik pozsonyi kiadó gyermekvers-antológiát tervez.  Küldtek szerződést is. Egy cím – itt is – elírva, a kőbábú helyett, jaj: kőlábú.
Nem nagy dicsőség náluk megjelenni, de nem is a hírért, névért, pénzért. Túl kell lépni ezeken (is). Tartom szerencsémnek, veszem ajándéknak, mint minden újraközlést.
Rápillantok az órára, s máris hagyom ezt itt.
Imre, gyakorlás, meditáció.
Máris, csak a pontot

* Varga Imre Reggelnaplójának megelőző részeit a 2011. évi 2. és 7. számunkban közöltük. – A szerk.

Tags: varga_imre