Szalay Zoltán: A konstrukciók kikezdhetőségéről (könyvkritika)

A Hagyománytör(tén)és című kötetről – Alighanem felettébb terméketlen lenne még csak belegondolni is, milyen metakategóriába lenne sorolható az a kritikai írás, amely egy (kritikai) tanulmányt és az ahhoz fűződő kritikai hozzászólásokat összefoglaló kötetre kíván reagálni. Ráadásul, valószínűleg nehezen kerülhető el annak a gyanúja, hogy az illető kritika – tehát a kötet kritikája – szervesen kapcsolódik a kötetbe gyűjtött írásokhoz, és mint-egy továbbviszi azok szellemét s az azok által kibontakoztatott vitát.

Már ezekből a kérdésekből is látszik, a tárgyalt könyvhöz, amelynek címe Hagyománytör(tén)és, alcíme pedig Vita a „szlovákiai magyar” líra értelmezhetőségéről (szerkesztette: Csanda Gábor és H. Nagy Péter), nem könnyű a recenzensnek a bevett eszközökkel hozzányúlnia.
Hat évet kellett várni, hogy a 2006-ban kezdődött ún. líravita – ezt a „becenevet” kapta a Szőrös Kő című, H. Nagy Péter főszerkesztő jegyezte folyóiratban kibontakozott vita – szövegei egy kötetben kerüljenek újra elénk, felidézve a ko-rábban lezajlottakat. A hatéves csúszásról több ok miatt érdemes megemlékezni. Először, bárki kapásból megkérdőjelezheti a kötet időszerűségét: sehol a kötetben nincs megindokolva, miért kellett ennyi ideig várni a kötetbeli közléssel, mialatt a vitának helyet adó folyóirat egyszer már meg is szűnt, majd újra is éledt, és azóta jelentős mozgások mentek végbe az irodalomban (irodalmainkban). Mivel a vita egy 2006-ig tartó korszak „értelmezhetőségére” vonatkozik, a kötetet 2012-ben kézbe vevő olvasó okkal teheti fel a kérdést: az elmúlt hat évhez kapcsolódó meg-látásokat merre kellene keresnie? Még ha a kötet nem is pótolhatta volna ezt a hiányosságot, szerkesztői szolgálhattak volna néhány támponttal az olvasó eligazítására a hatéves csúszást illetően. Másodszor, bár ez a felvetés kényszerű módon némileg rosszindulatú hozzáállást feltételez, e kiadói késlekedést akár a peremvidék irodalmának és irodalomértésének állandó, még saját magához képest is érzékelhető elmaradottságának a számlájára is írhatjuk (amiről, mármint erről a megkésettségről, több helyen maguk a szerzők is beszélnek).

Ha azonban ezt a rosszindulatú hozzáállást elvetjük, arra következtethetünk, a kötet szerkesztői valamilyen oknál fogva abból indultak ki, a 2006–2007-es vita és annak eredményei máig bírnak annyi aktualitással, hogy az olvasót a szövegek továbbgondolására ösztönözzék. Mindez talán annak is betudható, hogy a „szlovákiai magyar” irodalom létezéséről szóló kérdés közismerten kedvelt, már-már kimeríthetetlennek tűnő témája – némi zsurnalisztikai jellegű rosszindulattal: gumicsontja – a szlovákiai magyar bázisú irodalomelméletnek (már ha, ugye, ilyesmiről is beszélhetünk egyáltalán). S a Hagyománytör(tén)és című kötet több pontján azt a benyomást kelti, ennek a témának egy újabb, meglehetősen heterogén, helyenként határozottan publicisztikai jellegű körüljárásával van dolgunk.

Az ún. líravita kiindulópontját H. Nagy Péter Hagyománytörténés. A kortárs magyar líra paradigmái Szlovákiában 1989–2006 című tanulmánya jelentette, amely először a Szőrös Kő 2006. 6. számában, majd a Fórum Kisebbségkutató Intézet Magyarok Szlovákiában III., Kultúra (1989–2006) című kiadványában, harmadszor pedig az AB-ART Kiadó köteteként jelent meg, eredetileg pedig 2006 októberében, a Somorjai disputára íródott (e recenzióban nincs tér arra, hogy az egyes címmódosításokra külön kitérjünk). A vita másik központi szövege Németh Zoltán Kilépés egy szűk „hagyomány” teréből című, deklaráltan vitaindító írása. A további szövegek, talán az egy L. Varga Péterét kivéve, általában inkább a Németh Zoltán-féle „oldottabb” hangnemben reagálnak H. Nagy Péter tanulmányára, amely szigorúan leíró jellegű, precíz munka (ezt egyik vitázó sem cáfolja), s javarészt erősítik azt a H. Nagy és Németh közötti – L. Varga szerint látszólagos – „szembenállást”, amely a vita alapját képezi.

A H. Nagy Péter főszerkesztette Opus folyóirat 2011. 1. számában H. Nagy Péter bevezetőjével megjelent a nem sokkal korábban elhunyt Bodor Béla egyik régi magánlevele, amelyet a még egyetemista H. Nagynak címzett. Bodor a rendkívül izgalmas levélben a kritikaírás mikéntjéről elmélkedik; amikor a levél legelején felkéri H. Nagyot, véleményezze az ő egyik írását, így folytatja: „Persze irodalomtudományi követelményekkel ne közelíts hozzá, hiszen véleményem szerint ilyen tudomány nincs, és nem is lehet, mert potenciális tárgya, az irodalom, nemcsak külső jegyeiben, de tartalmaiban, motivációiban, tárgyában, társadalmi szerepében stb. is folyamatos átalakulásban van. Így persze azt is a legteljesebb mértékig alaptalan feltételezésnek tartom, hogy magában az irodalomban valamifajta paradigma lenne kimutatható.” H. Nagy Péter tanulmányának újraolvasása, s a vita „furcsa botrányossága” bennem ezt a – némiképp nyilván ironikusan értelmezendő – Bodor Béla-tézist idézte fel s erősítette meg egyúttal. Irodalmi szövegekről beszélve sosem lesznek lehetségesek matematikai pontosságú bizonyítások, ezért az erre való igény könnyen önmaga paródiájává válhat. Kérdéses, hogy a H. Nagy-szövegre nézve mi a veszélyesebb: maga a tény, hogy a szöveg bizonyos szempontból tudományos igényűnek állítja be magát, vagy az, ha az olvasó támaszt efféle elvárást vele szemben? A tanulmány elején, az Előfeltevések című részben a szerző meglehetős pontossággal jelöli ki a munka céljait és határait – a vita egyes résztvevői később épp ennek a résznek a megállapításait segítségül híva igyekeznek cáfolni Németh Zoltán bizonyos kritikus megjegyzéseit (s tulajdonképpen magát a Németh-féle álláspontot). Ami számomra mégis zavaróan hatott, az leginkább a H. Nagy-tanulmány belső tagolása, különös tekintettel az egyes részek címére: Kánonképződés; Kánonváltozat; Kánonalakítás; Kánonmódosítás. Bár ezek a címek egyeznek azzal a célkitűzéssel, hogy folytonos mozgásainak figyelembevételével próbáljunk „pillanatfelvételt” készíteni a kortárs szlovákiai magyar költészetről, egyúttal könnyen félreértésekre is okot adhatnak. Ebből származik az a valószínűleg feloldhatatlan konfliktus, amely például Németh Zoltán és Vida Gergely között kelt értelmezési feszültséget: Németh szerint „a nem érdemtelenül ismeretlen költők most újra felszínre bukkantak, sőt egy összefoglaló tanulmány keretein belülre kerültek” (61.), amire Vida így reagál: „…e tekintetben sem tudok Németh Zoltánnak igazat adni, miszerint – akárhányszor olvasom is a szöveghelyet – H. Nagy Péter fontosnak tartaná Krausz Tivadar, Fellinger Károly, M. Csepécz Szilvia, Ravasz József, Hodossy Gyula költé-szetét. Ja, hogy meg vannak említve?” (114.). A megoldást valószínűleg szintén Vida szolgáltatja, aki H. Nagy tanulmánya kapcsán rámutat: „Tagadhatatlan, helyenként véleményem szerint is indokoltabb lett volna kritikusabb hozzáállás, utalás bizonyos tendenciákra” (114.) – Vida itt elsősorban a Start Könyvek és az Új Főnix Füzetek szerepének H. Nagy általi eltúlzottságára utal. Vidával e tekintetben egyet lehet érteni: a túlzott „kánonozás” vegyítése a kissé elragadtatott névsorolvasással elengedhetetlenül az efféle értelmezhetetlenségekhez vezet – egy olyan olvasathoz tehát, amely minden felsorolt szerzőt a kánon részének tekint. Ugyanakkor a vita másik gyújtópontja, hogy Németh Zoltán meglehetősen hevesen reagálva üti le a H. Nagy-szövegben számára „magas labdaként” kínálkozó lehetőséget – s itt már az egyes vitázók saját személyes kritikaírói stílusa kerül előtérbe, különösen a Rácz I. Péter kontra Németh Zoltán csörte esetében.

H. Nagy Péter szintén az Előfeltevésekben tulajdonképpen maga is eljátszik munkája – azaz annak koncepciója – védhetőségével, rámutatva, hogy amennyiben a szlovákiai magyar lírát nem tartjuk önmagában értelmezhetőnek, felvetődik a kérdés, a magyar nyelvű költészet „kiszakítható-e európai, ez pedig tágabb kulturális környezetéből. Ha a válaszunk igenlő, ebben az esetben az intertextualitás nyelvi határokon átívelő jelenségének mondunk ellent. Ha válaszunk nemleges, akkor a kontextus végtelenségével való szembesítés alapján kikezdhető lesz minden történeti konstrukció” (10.). A kérdést a vitázók közül a legalaposabban Tőzsér Árpád járja körbe, kibontva az „irodalomtörténeti vizsgálódás körüli bizonytalanságok” (93.) kérdéskörét, s tulajdonképpen más megvilágításba helyezve mind Németh Zoltán, mind Polgár Anikó hozzászólását, ők ugyanis nem annyira a szlovákiai magyar líra értelmezhetőségét vonják kétségbe, sokkal inkább a H. Nagy által alkalmazott módszert, amely afféle regionális toleranciát tükröz. Ebből a szempontból jelen kiadvány alcíme is félrevezető: a vita lényege nem a szlovákiai magyar líra értelmezhetősége (hisz például Polgár Anikó maga is rámutat a területi alapú irodalomtörténet-írás hagyományára, még ha ugyanakkor hangsúlyozza is annak elsősorban helytörténeti irányultságát), hanem ennek az értelmezésnek a módszerei. Ebből a szempontból tekinthető különösen értékesnek Bárczi Zsófiának az irodalomtörténet-írások többszólamúságára felhívó megjegyzése, amelynek megfogadásával ki is olthatnánk az adott irodalomtörténeti megközelítésben megjelenő két véglet, a „megrendelők által sugallt” ideologikusság – erre szintén Bárczi Zsófia tér ki – és az ideológiaellenesség ideológiájának szembenállását (bár hogy ennek a gyakorlatban és szlovákiai magyar szinten hogy kellene megvalósulnia, arra már Bárczi Zsófia sem tesz közelebbi javaslatot).

Érdemes még megjegyezni, hogy bár több vitázó kitér az intézményesség szerepére az irodalomtörténet-írásban, nem igazán reagálnak arra a felvetésre, amelyet – igaz, szintén csak felszínesen érintve a kérdést – Ardamica Zorán tesz, s amely az intézményi rendszerből, a kiadói és a támogatói struktúrából vezeti le, hogy olyan nagyszámú színvonalon aluli mű jelenik meg a piacon. „Ezt az irodalomtudomány, az oktatásügy, a kritika, a kiadók és a szakmai szervezetek sem akadályozzák meg. (Álszentek vagy tehetetlenek?)” (74.). Bár ez a kérdés már inkább csak áttételesen kapcsolódik a „líravitához”, s inkább a kisebbségbeli identitás-meg-őrzési stratégiák fenntarthatóságára vezethető vissza, van annyira fontos, hogy még vissza kelljen térni rá egyszer.

Valószínűbb tehát, hogy a téma (témák) egyelőre nincs(enek) teljesen kibeszélve: a Hagyománytör(tén)és című kiadvány alkalmas lehet továbbgondolási kísérletekre. Ami kifejezetten hiányzik belőle (a már érintett bővebb szerkesztői eligazítás mellett), a vita szövegei eredeti megjelenési helyének és idejének feltüntetése – így az olvasó kissé elveszettnek érezheti magát a szövegáramban. Sorozatindító kötetről van szó, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Opus Könyvek című szériájának első darabjáról, így abban legalább bízhatunk, a következő darab esetében ezek az apró hiányosságok sem kell, hogy mérsékeljék az olvasók élvezetét.

(Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Pozsony, 2011)