Kiss Gy. Csaba: Budapest–Zágráb: oda-vissza – III. Enver Čolaković és antológiája (jegyzet)

A zöld könyv ott van a polcon a közös tanszéki szobában. Tekintélyes, és nélkülözhetetlen. Gyakran nyúlunk érte. A magyar költészet antológiája, horvátul. Tudok belőle olvasnivalót ajánlani a hallgatóknak, nézhetem, kitől mit fordítottak horvátra. Fordítottak? Nem többes, hanem egyes számot kell mondani. Hiszen egyetlen ember óriási munkája ez a terjedelmes kötet.

Enver Čolakovićé. 187 költő összesen 530 verse 742 lapon. A Szabács viadalából vett részlettel kezdődik és az 1970-es évek fiatal költői – Petri György és Várady Szabolcs – az utolsók. 1978-ban jelent meg Zágrábban A magyar költészet aranykönyve címmel. Használom magától értetődően, és sokáig szinte észre sem veszem, kit tisztelhetek a műfordítóban. Enver, gondolom, muzulmán keresztnév (hm, itt kivételesen talán jobb előnevet mondani), vagyis valószínűleg bosnyák az illető.

Olvasom az előszóban, hogy tulajdonképpen magyar volt az anyanyelve. Édesanyjától először a mi nyelvünket tanulta, akit – a Horvát életrajzi lexikonból (3. kötet, 1993) tudhatjuk – Mednyánszky Ilonának hívtak. Abból a híres famíliából, amely többek között Lászlót, a kitűnő festőt adta a magyar kultúrának. Édes-apja pedig tehetős szarajevói vállalkozó és gyáros volt. Szülei egymás között németül beszéltek, így Enver három nyelv vonzáskörében nevelkedett. A családnak volt lakása a magyar és a bosnyák fővárosban is. Enver Čolaković Budapesten született 1913-ban, hányatott gyerekkorában Szarajevóban és Budapesten járt iskolába, később Budapesten és Belgrádban folytatott műegyetemi tanulmányokat. Kiskamasz korától írt verseket – mégpedig eleinte magyarul. Később édesanyja – aki az iszlámra áttérve a Fatime nevet vette föl – tanácsára elkezdte fordítani ezeket a verseket „apanyelvére”, ekkor született meg benne a műfordító, bár valójában kezdettől fogva költői-írói elhivatottság működött benne. Jelentős – részben kiadatlan –  irodalmi életművet hagyott maga után. Az önkifejezés igazi lehetőségét Čolaković a költészetben látta. Olvasói erről csak jóval halála után vehettek igazán tudomást, amikor 1990-ben megjelent válogatott költeményeinek a kötete. Érdemes belekóstolni lírájába. Ízelítőként álljon itt miniatűrjei közül a Személynévmások című verse Csuka Zoltán tolmácsolásában:

ÉN
Mily nagy vagyok és sérthetetlen.
Nincs nálam szebb és nincsen bölcsebb.
Páratlan vagyok és mindenkié.
TE
Te vagy az oka, amit csak vétettem.
Öröm, siker, gyönyör – te lopsz el tőlem mindent.
Mindig előttem érsz a célba.

Ő
Szebb és ifjabb is. Igen, bölcsen hallgat.
Elérte, amit csak szerettem volna.
Elérhetetlen – miként a meghalt tegnap.

MI
Átgázolt rajtunk a háború és válság.
Lelkendezésünk kétség és félelem férgei rágják.
Valahol talán – már sírunkat ássák?

TI
Elloptátok hitünk és békességünk.
Remény szemetjén rothad az ígéret.
Távozzatok, futás utól nem érhet.

ŐK
Gépkocsin suhannak. Félelem s por mögöttük.
Sóvárgó szemre még ügyet sem vetnek.
Fölszegett fejük a vállukon trónol.

Egy közép-európai értelmiségi a 20. századról. Számvetés – nem minden keserűség nélkül.
1943-ban úgy érezhette, sikerült végleg meg- és beérkeznie az irodalomba, Ali pasa legendája című regényének már a kéziratára megkapta a Horvát Matica díját. Amikor a könyv a következő esztendőben nyomtatásban napvilágot látott, egyöntetű kritikai és olvasói elismerés fogadta. Varázslatos mese, mintha egy bosnyák Tamási Áron ezeregyéjszakai világában járnánk. Nehéz közelebbről meghatározni a kötet műfaját. A régi, a tegnapi és a századokkal korábbi Szarajevó mindennapjai elevenednek meg a teherhordó Alija történetében, aki tisztessége és állhatatossága által emelkedik magas méltóságra, és érdemli ki végül szerelmének is a kezét. Aki Ali pasaként sem feledkezik meg arról, hogy min kellett keresztül mennie, és honnan, kik közül indult. Különös értéke ennek a műnek az érzékletes, színes nyelv, horvátul olvasónak persze kissé egzotikus a sok törökös kifejezés miatt, külön szó-szedetre van szükség hozzá. „A Legendát azzal a határozott céllal kezdtem írni – mondta egy interjúban –, hogy megőrizzem a mi bosnyák nyelvünket.” A könyv a bosnyák szellem és emlékezet igazi irodalmi emlékműve. Nem véletlen, hogy napjaink Bosznia-Hercegovinájában a nemzeti irodalmi kánon egyik meghatározó művének számít, kötelező olvasmány az iskolákban.

1944 ugyanakkor tragikus esztendő volt a számára, hiszen novemberben egy bombatámadás kioltotta szülei életét Szarajevóban. Ekkor az ún. független Horvát Állam követségén volt kultúrattasé Budapesten. A magyar főváros ostroma után gyalog indult el Zágrábba, majd Szarajevóba, hiába üzenték otthonról barátai, hogy semmi jó nem várja. Örökségét a kommunista hatalom kisajátította, letartóztatták, először Szarajevóban, majd később Zágrábban is. Amikor kiengedték, a horvát fővárosban telepedett le. 1945 után gyakorlatilag kizárták az irodalmi életből, saját írásait nem jelentethette meg. Maradt számára a műfordítás. Megismerkedett a Zág-rábban letelepedett Sinkó Ervinnel, akinek fontos szerepe volt a második jugoszláv állam ideológiai életében. Az ő írásait kezdte horvátra fordítani Enver Čolaković a titóista diktatúra első szigorú éveiben. Nem lehet egészen pontosan tudni, mi az, amit ő fordított Sinkó műveiből. 1951-ig ez jelentette neki a túlélést, majd a Krleža alapította Lexikológiai Intézetben kapott szerkesztői munkát. Éveken keresztül tanított matematikát–fizikát zágrábi középiskolákban, amikor pedig enyhültek az idők, fölnőttként végezte el a Zágrábi Egyetemen a történelem szakot.

A magyar költészet gyerekkorától meghatározó élményt jelentett számára, különösen Ady Endre volt rá nagy hatással. Az 1960-as évek elejétől rendszeresen megjelentek írásai a magyar irodalomról a horvát folyóiratokban és napilapokban. Beszámolt az irodalmi élet eseményeiről, a magyar irodalom évfordulóiról, válogatásokat közölt versfordításaiból. Ekkoriban kezdett foglalkozni a magyar költői antológia tervével. 1970-ben jelenhetett meg ismét az Ali pasa legendája, ettől az időtől számítható teljes jogú visszatérése az irodalmi életbe. 1971-ben látott napvilágot fordításában Illyés Gyula, 1975-ben pedig Csuka Zoltán válogatott verseinek horvát nyelvű kötete. Többször járt Budapesten, személyesen is megismerkedett a költőkkel, akiket fordított. Az Írószövetségben Pro Litteris Hungaricis oklevéllel jutalmazták.

Az Arany könyvet már nem vehette kézbe, a kötet szerkesztőjének arról kellett tudósítania az előszó után az olvasókat, hogy a kötetet válogató és összeállító műfordító elhunyt a nyomdai előkészítés munkálatai idején. Enver Čolaković 1976. augusztus 18-án távozott az élők sorából. Károlyi Amy búcsúversében így emlékezett meg róla:
„nagy tétjét ő a versekben kereste
mint más a pezsgőt úgy itta a verset”