Kiss Gy. Csaba – Budapest–Zágráb: oda-vissza

Túrmező: egy táj kultuszából
„Túrmezőre, mint tudjuk, a legszebb fiákerrel utazni” – kezdi esszéjét erről a kultikus tájról Matko Peić. Úgy ötven évvel ezelőtt. Vajon mikor járhatott utoljára fiáker arra? A zágrábi nagyállomás túloldaláról kell most indulni, ott állnak a helyiérdekű autóbuszok. Nagygoricáig vagy félóráig tart az utazás.

Kalauzul mégis a horvát művészettörténészt (költőt, útirajzírót) választanám. Ennek a különös, történelmi emlékektől patinás vidéknek a színéről-szagáról, hangulatáról, hajdani valójának elmúlásáról tőle tudhatjuk meg a legtöbbet Kódorgások Túrmezőn című írásából. A horvát parasztnemesek hazája ez, közvetlenül Zágráb szomszédságában. A Száva és a Kulpa között, vízjárta, részben szálas erdők borította tájon. A mai utazók közül talán többen Velika Goricaként jegyzik meg a mondott helységet, hiszen mellette van a főváros repülőtere. Valaha itt volt a Túrmezei Nemesi Közösség székháza, ahol a gyűléseket tartották. A modern elővárosi utcákból kifordulva előttünk a tiszteletet parancsoló árkádos, emeletes épület, ma múzeum. Régen itt választottak elöljárót maguknak nemzetes uraimék, döntöttek fontos politikai kérdésekről. Több mint hétszáz esztendőn keresztül. IV. Béla még kisebbik királyként adott a zágrábi vár e jobbágyainak kollektív nemességet, utána rendre megerősítették az uralkodók a privilégiumokat. A régiónak még saját  himnusza is van (Franjo Lučić zeneszerző a szöveg és a dallam szerzője), büszke kezdő sorait idézem csak: „Csendüljön föl énekünk, erősen, ahogy a menny szava szól, hétszáz évet köszönt a dicső túrmezei hon.” 1947-ben a kommunista rendszer azonban véget vetett a közösségnek. A független Horvátországban civil társadalmi egyesületként született újjá.

A horvát–magyar kapcsolatok egyik titokzatos csomójához érkeztünk. Mert a túrmezeiek úgynevezett magyarbarátok voltak (ami egyáltalán nem pozitív jelző), a modern horvát nemzet önmagát ugyanis részben a magyarokhoz képest, velük szemben fogalmazta meg. 1837-ben azt az Antun Danijel Josipovićot (alias Josipovich Antalt) választották meg Túrmező ispánjának (comesének), aki meggyőződéses híve volt a magyar–horvát államközösségnek. Keményen szembeszállt a nemzeti mozgalom meghatározó szárnyával, az ún. illír törekvésekkel. Tekintélyt parancsoló szálas alakját a nagygoricai múzeumban láthatjuk korabeli festményen. Bírálta az „illíreket”, mivelhogy elhagyják a horvát nevezetet, az ún. što nyelvjárásra alapozott – szerbekéhez közel álló – új irodalmi nyelvet kívánják behozni, lehúzzák így a Balkánra Horvátországot, továbbá, mert Béccsel szövetkeznek és az orosz birodalommal kacérkodnak. Élharcosa volt az 1841-ben alakított Magyar–Horvát Pártnak, híveik 1842-ben a zágrábi megyegyűlésen tüntetően atillában jelentek meg. Josipović 1848-ban arra buzdította közösségét, ne hallgassanak Jelačićra. A túrmezeik közül nem is tudott a bán akkora tábort mozgósítani, mint amekkorát szeretett volna. Azután Josipović Magyarorzágra távozott, ahol Zágráb megye főispánjaként vett részt az országgyűlés munkájában. A szabadságharc leverése után őt is eléri a császári ház bosszúja, halálbüntetést kér rá az ügyész, végül tíz évre ítélik. Élete, politikája merő tagadása annak, amit hosszú időn keresztül a horvát történeti narratíva fősodra képviselt. A magyarón megnevezés súlyos bélyeg volt rajta és a hozzá hasonló politikusokon, gondolkodókon. Már-már kiátkozottnak tekintették őket. Úgy látszott jó ideig, maradéktalanul érvényes ez a fölfogás a horvát kollektív tudatban. Egyszerűsítő modellben került szembe egymással az úgymond haladó nemzeti (illír) mozgalom és a reakciós, feudális túrmezeiek. Akik amúgy a magyar liberálisokkal árultak egy gyékényen. A kitűnő lengyel kroatista, Joanna Rapacka egyszerűen horvát Vendée-nak nevezte a vidéket. De újabban sokkal árnyaltabb a fogalmazás, Túrmező neves személyiségeinek életrajzi lexikonában (1996) sorra ott vannak a magyarónok, és egyáltalán nem negatív hangsúllyal. Itt olvasható többek között egy idézet Nikola Tomašićnak – a 20. század elején a magyar kormány horvát–szlavón minisztere, később pedig horvát bán volt – egyik beszédéből: „A túrmezeiek Horvátország és Magyarország elválaszthatatlanságára emlékeztettek. Tévedhettek is egy pillanatra, de ők jelentik a garanciát arra, hogy lehet mindig normális kapcsolatokat teremteni.”

Kivételesen gazdag ennek a tájnak a horvát irodalmi hagyománya. Íróké, akik itt születtek, itt éltek vagy idekerültek. Különösen a barokk kortól a 20. századig. Mintha ez a viszonylag kis terület sajátos mágnese lett volna a horvát művelődésnek. Juraj Habdelićtől, a vallásos próza 17. századi mesterétől, August Šenoán, a regény 19. századi klasszikusán át egészen Antun Gustav Matošig, a modern líra első számú csillagáig. Fából készült falusi udvarházak és barokk templomok között járunk, kisebb-nagyobb falvakon keresztül egészen a történelem által várvédő dicsőséggel fölkent Sziszek váráig (Erdődy bán híres győzelme 1593-ból a horvát emlékezet fényes eseménye).

A szlavóniai Matko Peić művészettörténészként horvát festőkkel foglalkozott, útirajzában érzékletes, néhol barokkos-szecessziós képekben elevenítette meg Túrmezőt. Érdemes idézni irodalmi vedutáiból (Aleksander Flaker terminusát használva). A régi nemesi kúriába belépve rögzíti: „Az előszobában váratlanul kardok közé csöppenünk. Római, török, Napóleon-kori pengék a télire eltett káposztafejek fölött. Rájuk, de még inkább a süldő őzek agancsának gyűjteményére bámulnak a szőlőornamensek kovácsoltvas rácsán át a Kuševićok portréi, közöttük a törökor-szági konzulnak és himnuszunk, a Szép hazánk költőjének, Antun Mihanovićnak a portréja.” Majd a kertbe kilépve: „A parkban a kúria oldalfalai és a sövény között naphosszat egyfajta rózsaszín félhomály játszik. Itt sajátos hűvösséggel bújik meg a nedvesség a sárban, a mohákban és a gombákban, ezért sok vendég hölgy hűtötte itt elefantiázisát, s közben azzal szórakoztak, hogy a kis gyertyánnak vérvörös levelét helyezték Šenoa regényeibe. Fölöttük hízott túrmezei harkályok ültek, jóllakottan a paraszti cölöpházakból kivájt férgektől, az apró vörös és fekete hangyáktól.”

A vidék másik jellegzetes eleme a paplak és a templom. „Az ócsicsei paplak a legtisztább plébánia, amit valaha láttam. Egy szép bútordarab, szépen faragott, precízen összeállított éjjeliszekrény, komód, szökröny – könyvek, fehérnemű és gyümölcs tárolására. […] Sehonnan nem árad a túrmezei paplakok folyosóinak ismerős konyhaszaga, amelyből a sülő nyúl illatát vagy az ecetes bor páráját érezni.” A következő faluban egy kápolna az igazi látványosság. „A kápolnában található Túrmező egyik legszebb barokk oltára: angyalok repülnek a pusztuló aranyból a pusztuló aranyba: könnyedek, mosolygósak minden féreg után is. Körös-körül oszlopos tornácokat emeltek, vékonyak, mint a gólyák, fonottak, mint egy hagymafűzér. Alighanem lovakat szenteltek alattuk Szent Antal és Szent Bálint napján.” Valóságos csoda a kódorgás utolsó állomása, Sela falu és kéttornyú temploma: „Hagymából, paprikából és tormából nőtt ki, íme, a mi csöpp túrmezei Urbinónk! Valami gyümölcsös fény ragyog körülöttem. Ha e pillanatban leszállna az éj, a templom talán Túrmező fölé emelkednék, mint a telihold.” És fönt a templomtoronyban rémlik föl a 20. századi utazóban a horvát történelem dicső és véres öröksége. Mintha barokk író ősétől kapta volna az ihletet: „Biztosan ide húzódtak vissza a sebesültek a sziszeki csata után 1593-ban. Fáklyák mellett fektették őket éjjel a mohára, gombák és nyálka közé. A sárga török selyemzászlókból, a legyilkoltakról való aranyból, a fezekből vidáman kihajtó vöröshagymából, a fekete retekből, mely sötét, mint a mi falusi vérünk – keletkezett Sela.”