Szalay Zoltán: „Nekem ezekkel a kis történetekkel kell bíbelődnöm”

Beszélgetés Darvasi Ferenccel
Budapesten találkozunk, a Keleti pályaudvar vendéglőjében, amely lehetne akár a Retúr nevű kocsma is, az Elválik című novelláskötet visszatérő helyszíne. Darvasi Ferenc azonban felvilágosít: a vendéglátóhely, amelyről a Retúrt mintázta, a pályaudvar mellett állt, a nevére már nem emlékszik (elég valószínű, hogy Barossról kapta), s időközben bezárták.

Behúzódunk egy sarokba, ahol nem hallani sem a kinti hangosbemondót, sem az olimpiai közvetítést a nagyképernyős televízióból, jól rálátni azonban az étterem belső terére. Mintha az Elválik hősei, antihősei vennének bennünket körül, akik épp úton vannak egyik hajótörésből a másikba. Mi is útközben találkozunk: én épp most érkeztem a városba, beszélgetőtársam pedig hamarosan indul, eredeti otthonába, a békési végekre.

– Kritikusként kezdted a pályádat, 2010-ben debütáltál Határjárás című tanulmány- és kritikaköteteddel, majd prózaíróként folytattad. Létezik-e magyarázat rá, miért alakult így a sorrend, s kit érzel magadban erősebbnek: a kritikust vagy a prózaírót?
– Hamarabb írtam „versszerű dolgokat”, illetve prózai szövegeket, ám kifelé valóban fordítottnak tűnhet a sorrend, hiszen korábban kezdtem el publikálni kritikákat, mint novellákat, úgy is mondhatnám, hogy hamarabb értem meg kritikusként, mint szépíróként. A fiatalkori verseim nem voltak vállalható és publikálásra alkalmas szövegek. Főiskolásként fogtam prózaírásba, elég rendszertelenül, aztán volt egy időszak, hogy ez egy kicsit meghalt bennem, s pár évig szinte kizárólag kritikáim születtek, meg néhány tanulmány. Ebben az időszakban, úgy három évig tényleg ez volt a fő vonal, s a recenzeálásban egy idő után volt már némi magabiztosságom is. Bár eléggé önkritikus alkat vagyok, de az adott némi megerősítést, hogy jó helyeken pub-likálhattam, és felkéréseket is kaptam. Amikor pedig prózát kezdtem írni, ezt a magabiztosságot bizonytalanság váltotta fel. Eleinte volt bennem némi félelem, hogy érdemes-e nekem egyáltalán novellákat írnom, hiszen egy prózát író kritikusnak mindig a fejére lehet olvasni, amiket korábban publikált, emiatt aztán volt egy időszak, amikor próbáltam magamban elnyomni a prózaírót, és  úgy tenni, mintha nekem fontosabb lenne az irodalmi és a színikritika, de ez inkább valamiféle önbizalomhiányból fakadt, s szép lassan rájöttem, hogy igenis fontosabb nekem a próza. Kritikát írni is nagyon jó – főleg jó könyvről, az sokkal inspirálóbb –, de sokkal mélyebb dolgokat hoz fel az emberből a szépírás.

– Mi hozta ezt az áttörést, váltást, hogy végül a felszínre tört benned a prózaíró?
– Elég rendszertelenül kezdtem el írni, a kötet anyaga, ez a huszonkét szöveg körülbelül öt év termése, tehát négy-öt szöveg született évente. Majdnem minden benne van, amit írtam, összesen két novellát hagytunk ki Háy Jánossal egyetértésben az általam leadott anyagból [Háy János az Elválik című kötet szerkesztője – a szerk. megj.]. Nagyon rendszertelenül születtek tehát a szövegek, nem is tudom, hogy lehet-e áttörésről beszélni, mert én tulajdonképpen nem vagyok alkalmas a folyamatos írásra, amire például egy regénynél van szükség, tehát hogy minden nap le kell ülni – én így nem tudok dolgozni. Sohasem ment, reménykedtem, hogy ez majd megváltozik, de ez a mai napig nem következett be. Általában nem is nagyon látok előre. Lehet, hogy a kötet így utólag tudatosan megszerkesztettnek tűnik, amikor készen állt az anyag, próbáltuk is úgy elrendezni, hogy egy ív kirajzolódjon, de a szövegek egyenként születtek: ha volt egy ötletem, arra felhúztam egy novellát, de sokszor, miután elkészült, hetek, hónapok teltek el bármiféle folytatás nélkül: ez az a rettenet, hogy le tudsz-e még bármit írni. Ilyenfajta áttörésről tehát nem tudok beszámolni. Mostanra viszont már eldőlt bennem, hogy ezt érzem a legfontosabbnak azok közül a dolgok közül, amikkel foglalkozom.

– Kritikusi és prózaírói pályád mellett a Bárka szerkesztőjeként dolgoztál az utóbbi években. Mennyiben befolyásolta nálad a szerkesztői tevékenység a prózaírói munkát, mennyiben hatott ki rá?
– A Bárkaonline szerkesztőjeként természetesen prózai anyagokkal is találkoztam: főleg tárcákkal, de a nyomtatott lapszámból novellákkal is, amelyeket én szerkesztettem. Teljesen más, amikor az ember olvas egy könyvet, amelyet már valaki remélhetőleg „gatyába rázott”, illetve amikor neked kell megcsinálnod egy szöveget, amelyben még vannak változtatnivalók, s ezt tényleg tudja az ember kamatoztatni a saját írásainál: mi sok egy írásban, mi kevés, mi patetikus, hol kell visszavenni. Ilyesmiket a szerkesztés folyamán meg lehet figyelni mások szövegeiben, s aztán a sajátjaimban hasznosítani. Egyébként pedig a Bárkánál elég sok prózaíró megfordult már: Grecsó Krisztián, Kiss László, Szabó Tibor Benjámin, Kiss Ottó, akik mind jó szerzők, bár azt nem érzem, hogy épp ők nagyon erősen hatottak volna rám prózaíróként. Az ugye más, hogy az ember szeret valakit olvasni, meg amikor ez meg is lát-szik a saját írásain. Ami még érdekes, hogy tulajdonképpen a főszerkesztőnk, Elek Tibor indított el a recenzensi pályán, ő fedezett fel, ő publikálta a Bárkában az első kritikáimat és tanulmányaimat, gyakorlatilag ő épített fel. Épp most, az Elválik kapcsán beszélgettünk viszont arról, hogy prózaíróként az indulásom egyáltalán nem tőle és a Bárkától eredeztethető.

– Prózaíróként kik voltak azok, akik nagy befolyással voltak rád?
– Fiatalon egyértelműen Krasznahorkai László, az ő korai könyvei nélkül talán nem is olvasnék kortárs irodalmat. A hosszúmondatai, az érzékenysége, az empátiája – és sorolhatnám napestig, mi minden volt rám elementáris hatással, amikor tizenhat évesen a kezembe vettem a gyomai könyvtárban Az ellenállás melankóliáját. Aztán felzárkózott mellé Tar Sándor, ő az az alkotó, aki a leginkább közel tudta hozni irodalmilag azt a világot, melyben mi otthon éltünk. A legújabb kori szerelem pedig Mándy Iván: őt annyira a sajátomnak érzem, hogy nem is nagyon merem már olvasni, nehogy az epigonjává váljak. Említhetnék másokat is, Darvasi Lászlót vagy Háy Jánost, de azt hiszem, hogy Mándy, Tar és Krasznahorkai a legfontosabbak, így, ebben a sorrendben. És azokat sem hagynám ki, akik szerkesztőként gondozták a szövegeimet: Grecsó Krisztiánt, akinek egyetlen e-mailjéből többet tanultam arról, milyennek kell lennie egy szövegnek, mint szinte bármi másból. Egyszer teljesen szétcincálta egy nekik, az Élet és Irodalomba küldött novellámat, részletesen megmagyarázva, hogy ez és ez a rész miért nehézkes, túlírt vagy modoros – minden kezdő szerzőnek ilyen szerkesztőt kívánok. De Antal Balázs is sokat segített a figyelmével, támogatásával és a felkéréseivel, azokban az időszakokban is, amikor rajta kívül szerintem senki nem hitte volna, hogy valaha is lehet prózakötetem; valamint Háy János is, aki rutinos szerzőként és szerkesztőként rendkívül praktikus tanácsokkal látott el a kötet összeállításánál. És hogy a kezdetekről se feledkezzem meg, tanáraim közül Karádi Zsoltot és Gerliczki Andrást említeném, akik a Nyíregyházán, a főiskolás évek alatt írott novelláimmal foglalkoztak.

– Legújabban a Magvető Kiadónál álltál munkába szerkesztőként. Mit vársz ettől a váltástól, és milyenek az eddigi benyomásaid?
– Ez számomra egy nagyon nagy váltás, a folyóirat-szerkesztéstől jócskán különbözik a kiadói munka, a Magvető ráadásul az egyik csúcsa a szakmának. Őszintén szólva először el sem akartam hinni, hogy szóba kerülhet ott a nevem, azt gondoltam, ez valami tréfa, de nem volt április elseje. Számomra mindig ez a kiadó volt az etalon, a legtöbb szerző, akit szerettem, magvetős volt. Úgyhogy először egy nagy rettenet volt bennem, hogy ez mit is fog jelenteni, hogy meg tudok-e én ennek felelni, de persze nagyon várom már a napi szintű munkát. Az első könyv, amelyet szerkesztek, Ljudmila Ulickaja októberben megjelenő A mi Urunk népe című tárca- és novellagyűjteménye, amely eredetiben 2008-ban jelent meg. Mindenképp nagy kihívás lesz ez a munka, és elsősorban szeretnék megfelelni. Nagy út ez: egy Békés megyei kisvárosból, Gyomáról felkeveredni a Magvetőhöz, ilyenkor az emberből előtörnek bizonyos kisebbrendűségi érzések is az itteni hiperintelligens emberekkel szemben. Szóval, nagy várakozás van bennem, kis félelem, de biztos, hogy nagyon élvezni fogom. A szerkesztőket ismerem már régebb óta, talán mondhatom, hogy barátaim, végül is tudom tehát, hogy hova megyek.

– Visszatérve a kötetedhez, ki lehet-e mondani, hogy ezek a szövegek valamiféle minimalista beszédmódot céloznak meg, esetleg abban az összefüggésben is, hogy egyesek szerint a minimalizmusban rejlenek még olyan lehetőségek a kortárs magyar irodalomban, amelyek a posztmodern kifulladása után akár meghatározók lehetnek. Lehetséges-e, hogy a te köteted éppen ennek a folyamatnak a része?
– Bajban szoktam lenni ezekkel a kategóriákkal, mert amikor írok, abszolút nem gondolkodom ilyesmiken, sokkal inkább zsigeriek ezek a dolgok. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: egyfajta nyelvi minimalizmusra, redukcióra való törekvés biztosan van a kötet rövidmondatos szövegeiben, valamint a többségében teljességgel hétköznapi és/vagy perifériára szorult emberek gondolkodásának a megjelenítésében.

– Ezek a szövegek a szociális érzékenység és az egyén problémáinak a vizsgálata között ingadoznak. Egyrészt mindig jelen van bennük bizonyos szociális figyelem, másrészt ez az egyének szintjén jelenik meg, nem szélesebb társadalmi összefüggésekben. Nagyobb képletek nem rajzolódnak ki, inkább mindig magával az egyénnel szembesülünk. Eközben érdekes önironikus motívum, amikor az utolsó novella, a Hungária elbeszélője azt mondja: „A művészet erejével gyógyítani a szociális sebeket, még mit nem…” Te hogy látod, melyik irányba mozdulnak el inkább ezek a szövegek: a szociális érzékenység vagy az egyén vizsgálata felé?
– Szerintem mindkettő benne van. Eleinte inkább a szocio felé hajló szövegeket írtam, később inkább egyénközpontúakat, de szerintem a kötetben ez a kettő nagyjából egyensúlyba kerül. Próbáltam arra törekedni, hogy ha szociotörténeteket írok is, azok ne csak társadalmi látleletek legyenek, mert arra ott van egy tudomány, a szociológia. Érdekelnek a szociális vonatkozások, érdekel a periféria, a nyomor, de mindig az egyénen keresztül. Nem nagyon hiszem, hogy el tudnám mesélni egy nagyobb közösség történetét, az sem biztos, hogy az ilyesmi egyáltalán érdekelne.

– Ami mindenesetre nagyon szembetűnő, hogy nem riadsz vissza azoktól a komoly társadalmi kérdésektől, amelyek nyilván mindannyiunkat foglalkoztatnak a hétköznapokban is. Ezek nagyon erős kontúrokkal rajzolódnak ki a kötetben, például a Meg-lepetés című novellában a rasszizmus vagy a Fordított nap címűben a romakérdés tematizálása. Fontosnak tartod-e, hogy ezek a jelenségek felbukkanjanak a kortárs prózában, ki kell-e vonulni szerinted abból a bizonyos elefántcsonttoronyból?
– Mindenkinek más a módszere, olyat semmiképp se mondanék, hogy ez egy kötelező feladat lenne az összes író számára. Ez alkati kérdés. Nekem fontos volt ezekről beszélni, talán fogok is még, de például kifejezetten politikailag korrekt módon írni szerintem nagyon kínos. Létezik ilyen irodalom is, vannak ilyen szerzők, de ezek a témák akkor tudnak igazán érdekesek lenni, ha a nem politikailag korrekt nézőpontokat mutatjuk meg. Fontos ezekről a problémákról beszélni, de nem szabad elfelejteni, hogy az irodalom nem tudja őket megoldani, az irodalomnak ez nem feladata. Az jó, ha egy ilyen szöveg nagyon felkavaró tud lenni, persze ezt a hatást csak akkor éri el, ha a mélyben rejtőző indulatokat felszínre hozza. Sok olyan novella van a kötetben, amelyekben gyomorforgató gondolkodású emberek beszélnek, a mélyből, indulatokkal. Fontosnak tartottam ezeket megmutatni, ezekről beszélni. Bár régóta vagyok kritikus, nincs annyira rálátásom, ez most mennyire van a magyar irodalomban vagy mennyire nincs, valószínűleg nem olyan erős ez a vonal, de én nem egyfajta hiánypótlásként kezdtem el ilyesmiket írni, hanem mert valamilyen módon megérintettek ezek a problémák.

– Találkoztál-e már olyan olvasói reakciókkal, amelyekből láthattad, hogyan fogadják mások ezeket a nem mindig a politikai korrektség mentén megszólaló írásokat?
– Nagyon nehéz egy irodalmi szövegnek, azon túl, hogy egy-két ember elmondja, számára milyen felkavaró volt, indulatokat kiváltania. A könyvvel kapcsolatban jönnek a reakciók, a kritikák, és szokták mondani, hogy kemény és kérlelhetetlen szövegek ezek. Van, aki azt mondja, egy nap egy novellánál többet nem bírt elolvasni, mivelhogy ezt látja a valóságban is, és nincs rá szüksége, hogy még esténként is erről olvasson, s még rosszat is álmodjon. Meg tudom érteni, ha valaki ezt már nem bírja el. Nekem viszont valahogy ez a természetes, azok az írók is, akiket olvastam és szerettem, ilyen jellegű dolgokat írtak. Tar Sándoron nőttem fel, már tizen-nyolc éves koromtól olvastam, és nagyon meg tudtak ütni a szövegei. Én nem egy nagyvárosi, elit közegből származom, hanem egy kisvárosból, ahol szinte nincs is értelmiség. Van pár orvos, ügyvéd, tanár, de ennyi. Az apám révén is, aki egy kazán-gyárban dolgozott-dolgozik már vagy negyven éve, inkább ezt a közeget ismertem, a munkásokat, ha létezik még ilyen kategória egyáltalán. Nekem ez a közeg volt a sajátom, ezt ismerem, bár ismerhetném sokkal mélyebben is. A periféria iránti vonzódásom valószínűleg onnan jön, otthonról.

– Kitűnik a kötetből, hogy a kisprózai forma nagyon kézhezálló neked, nagyon otthonosan mozogsz ebben a formában. Száz Pál is megjegyezte a könyvedről írt kritikájában [Száz Pál Ismerős arcok című kritikáját lásd 2012. 9. számunkban – a szerk. megj.], hogy olvasásakor nem érezzük a szokásos regénykomplexusunkat. Kivívhat-e magának egy szerző kisprózákkal tartós figyelmet a kortárs magyar irodalomban?
– Nehéz, mert az olvasók és a kiadók részéről is a regény iránt van igény. Látok szerzőket, akiket ez nagyon tud befolyásolni: kiváló kisprózaírók, tényleg a legjobbak közé tartoznak, és évek óta regényeket írnak, mert a kiadó azt mondja nekik,  a regényt többen megveszik, meg, mert egy idő után maguk is elhiszik, hogy nekik regényt kell írniuk. Olyan korlátolt felfogások is vannak, hogy addig nem számítasz, amíg nem írtál regényt. Minden korszakban volt viszont egy-két kisprózaíró is – igaz, hogy nagyon kevés –, aki be tudott kerülni a kánonba-kánonokba. Én alkatilag szerintem novellistatípus vagyok. Megpróbálhatnék regényt írni, néha eszembe is jut, és van egy-két téma, amiről talán-talán tudnék, de jelenleg még nem vagyok arra képes – lehet, tíz év múlva képes leszek –, hogy évekig ugyanazon a szövegen dolgozzak, minden nap leülni, és akkor – mint egy meló. Mintha elmennél a gyárba, napi három-négy órát írod azt a szöveget. Én nagyon ritkán tudok leülni írni, ritkán kap el a hév, hogy írjak, sokkal jobban szeretem a kis munkákat, azokra jobban rááll a kezem. Nem is értem, hogy lehet átlátni egy regényszöveget, hogy minden szálat jól el tudj varrni, minden szereplőt ki tudj bontani, az egy külön tudomány. A novella sokkal kisebb világ. Olvasni regényt is ugyanannyira szeretek, mint kisprózát, de valamiért úgy érzem, nekem ezekkel a kis történetekkel kell bíbelődnöm.

– Az egész kötetet áthatja egy szerelem, mely a vonatok felé irányul. Honnan ered ez? Ez is Tar Sándorhoz köthető, akit egyik példaképedként emlegetsz, s akinél ez az elem szintén hangsúlyosan jelenik meg?
– Ennek az egy dolognak nincs köze Tar Sándorhoz. A 6714-es személy című elbeszélését például nem szeretem, az életmű nagy átlagához képest kevésbé érzem erősnek. Nálam ez nem irodalmi, hanem saját, gyerekkori vonzalom. Lakótelepen laktunk, ahol, ha kinéztem az ablakon, ott voltak a sínek, a háztól körülbelül száz-száz-ötven méterre, így a vonatok teljesen beépültek a hétköznapjaimba. Már gyerekkoromban is ugyanaz a két mániám volt, mint most: a foci meg a vonatok. De amikor a lakótelepen jött a vonat, még a focizást is abba kellett hagyni, ez volt a fő mánia. Ez tehát gyerekkoromtól megvolt, hol kevésbé, hol erőteljesebben. Tudnék még filmeket is mondani, mint Lars von Triernek az Európája vagy a Szigorúan ellenőrzött vonatok, amelyekben elég erős ez a szál, és nagyon szeretem őket, de ezek később jöttek számomra, mint a gyerekkori szenvedély. Egyébként pedig ez az őrület Pesten teljesedett ki a rendező- és teherpályaudvarok, a járműjavító műhelyek, a vasúttörténeti park és a restik világának feltérképezésével. Kezd ez a mánia most már elhatalmasodni rajtam, s erősen beépülni a szövegeimbe is. Azért törekszem rá, hogy a vasút jelenléte sohase legyen öncélú a kisprózáimban, mint ahogy a futballé se. Volt, hogy egy beszélgetésen felhozták, különféle irodalmi művekben milyen metaforaként jelenik meg a vonat – én így nem tudok gondolkodni a vonatokról, nekem ez nagyon primer, zsigeri élmény.

– Építhetőek-e még szerinted erre a nyelvre, amelyet az Elválikban működtetsz, további világok, akár kisprózában, akár nagyobb elbeszélésekben gondolkodva? Min dolgozol tehát most, mi várható tőled a közeljövőben?
– Nehéz kérdés számomra, tudom-e, akarom-e ezt továbbvinni. Ahogy lezártuk a kötet anyagát, belevágtam egy munkába, amelyből egy novellafüzér állhatott volna össze. Azok kicsit másfajta szövegek voltak, mint amelyek a kötetbe kerültek, nagyon személyes írások, anya-történetek. Úgy éreztem azonban, hogy ilyen-olyan okokból nem tudom továbbcsinálni, abbahagytam. Így most kicsit leálltam – ezt a nyelvet, amelyet a kötetben használtam, kissé nagyképűen fogalmazva, problémamentesen tudnám tovább működtetni, de nem biztos, hogy van értelme húsz ugyanolyan novellát megírni. Nem akarom újra és újra ugyanazt megfogalmazni. Lehet, hogy valami mást kellene csinálni, de egyelőre nem nagyon találom. Adtam magamnak most egy kis szabadságot. Mindig jár az agyam, és gondolkodom, mit tudnék kihozni bizonyos témákból, és hogy tudnék-e az Elválikban közölteknél szorosabban összefüggő szövegeket írni. Nem regényt, de egy olyan novellafüzért, ahol nagyon erősen egybefonódnak a történetek. Átmeneti időszak ez, egyelőre nem dőlt el, milyen úton haladok tovább.