Demény Péter: A melankólia haikui (Markó Béla: Boldog Sziszüphosz)
Amikor a Kolozsvári Magyar Napokon bemutattam Markó Béla új haikukötetét, egy Faludy-idézettel vezettem fel a kérdéseimet. A passzus a Jegyzetek az esőerdőből című kötetből való: „Azt hiszem: mindhalálig kitartok már amellett, hogy a vers, a nyelv más kifejezési formáitól elütően, zeneileg hatásos, mágikus szavak összjátéka; szavaké, melyek szótári jelentésüknél jóval többet tudnak felidézni.
Mindegy, hogy érzelmeket, víziókat, hangulatokat fejeznek ki, vagy még ezt sem. Varázslatuk lényege, hogy elbűvölik az embert, és nem hagyják magukat elfeledtetni … Például Kááj Sigecu asszony három soros verse: »Néhány hete, hogy meghalt a férjem. / Hideg párnámról egy hím-szúnyog / sírását hallom minden éjjel.« A tanka pillanatfelvétel; amit Kááj aszszony mond, látható és érzékelhető; de a vers lényege az, ami a három sor mö-gött van.” Markó vitatkozott Faludyval, ha pontosan emlékszem, a „pillanatfelvétel” szó miatt. A haiku nemcsak pillanatot tud érzékeltetni, hanem folyamatot is; a három sor nemcsak az élet egy szakaszát, hanem az életet magát is felvillanthatja.
Ez az érv két okra vezethető vissza. Az egyik azzal függ össze, amit a Kételyt cirpelő szonettek című recenzióm
ban is megírtam (Új Magyar Szó, 2010. szeptember 10.): Markó azt a Szabó Lőrincet emeli ki a szonettírók közül, aki magához hajlította a műfajt; ebből következik, hogy a haikut is próbálja minél személyesebbé tenni. A másik az, hogy köteteit mindig egészekként képzeli el és szerkeszti meg; az egyes verseket, melyek természetesen az ihlet hatása alatt születnek, beilleszti a maga „idővonalába” (hogy egy facebookos kifejezéssel éljek), szükségszerűvé téve a véletlen szülöttjeit.
De ez az értelmezés is árnyalásra szorul. Hiszen Markó egész életművén látszik, hogy építkező és munkás költő, olyan költő, aki nemcsak használja, gerjeszti is az ihletet – ha talán az első haiku a „puszta ihlet” terméke volt is, a második és mind a következők már leg-alább annyira a szándék gyümölcsei is.
Látszik ez azon is, hogy ez a második haikukötete a két évvel ezelőtti Út a hegyek közt után (az is a Bookart-nál jelent meg). Látszik továbbá azon, hogy abban is, ebben is, és mindkettőnek már a címében is ott a hegy: az Út…-éban expressis verbis, a Boldog Sziszüphoszban az utalás szintjén, hiszen közismert, milyen küzdelmet vívott Sziszüphosz a heggyel, mint ahogy közismert az is, Albert Camus ezt az alakot és ezt a küzdelmet választotta a kortárs ember egzisztenciális szimbólumául, s bár Tarján Tamásnak igaza van, amikor azt állítja, „A hősalak modern filozófiai lekötöttsége (Albert Camus-től a Sziszüphosz mítosza) csak rejtetten van jelen a műveltségkincseit a versekben tartózkodóan, szemérmesen szétosztó Markónál” (Telt lebegés. Revizor, 2012. augusztus 5.), ez a rejtettség mégiscsak hallható felhívás az olvasóhoz: egy küzdelmes utat járj végig velem.
Arra gondolhatnánk, ez a jelleg azóta költözött be Markó költészetébe s vált mintegy védjegyévé, amióta politikus lett, én azonban inkább a fordított folyamatra szavaznék, arra tehát, hogy azért lehetett politikus, mert világszemlélete mindig is a polgáré volt, azé a polgáré, aki a Máraiéra emlékeztet, s aki elvégzendő feladatokat tűz ki maga elé, és ebből az életmódból, bár gyakran ő maga gyötrődik tőle a legjobban, és szeretne a leginkább megszabadulni, mégsem tud kilépni, hiszen akkor önmagát semmisítené meg. Így, ennek az életmódnak a jegyében írta meg a Költők koszorúját 1987-ben és a Szerelmes szonett-koszorút 1988–1989-ben, még a fordulat előtt, ennek jegyében ír szonetteket azóta is, és ezért nem éri be egyetlen haikukötettel. A követ, mely legördült, és tudjuk, mindig le fog gördülni a völgybe, mégis vissza kell görgetni a csúcsra, különben semmi értelme életünknek.
A fentiek talán rossz szájízt hagynak maguk után, hiszen mintha azt mondanám, kevés az ihlet, sok a munka; ez azonban nem így van. Mindössze azt állítom, Markó a költőknek abba a sorába tartozik, amelyet Babits neve fémjelez a magyar irodalomban: ihlet feltétlenül szükséges, nélküle nincs vers, munka nélkül viszont ihlet sincs, az ihletért, mint mindenért egyébként, meg kell küzdeni. Szabó Lőrinc, a nagy Babits-tanítvány, szintén nem „puszta ihletből” alkotta A huszonhatodik év csodálatos verseit.
Ez tehát a kód, amelynek alapján olvasom a Boldog Sziszüphoszt: nem választom külön az életmű korábbi köteteitől, még kevésbé az Út…-tól. Ez utóbbitól nehéz is lenne, hiszen abban is négy ciklusba rendeződnek a versek (Kívánság; Együtt; Készenlét; Megváltás), mint ebben (Feladat; Ámulat; Lassítás; Megérkezés). Úgy gondolom, olvasatomat már az elemzett kötet első cik-lusának címe is támogatja, s maga a cím-adó vers is: „tavasztól őszig / egy látha-tatlan formát / teletölteni” (9.). Lehetne úgy élni, mint Faludy, aki nem keresi az élet értelmét, pontosabban azt állítja, mindent el kell fogadni, mert minden – élet, s megkeresi a maga formáját. A Markó-haikuk beszélője kutatja ezt a formát, nem tud belenyugodni abba, hogy láthatatlan; nem kalandként: feladatként tekint mindenre, ami történik és történhet. Ezért érződik foszlányos melankólia a kötet több versén: „nem a tavalyi / a békabrekegés sem / miért is lenne?” (Megújulás – 14.); „zöld kinövések / már a kemény ágakon / vajon mi jön még?” (Tavaszi fák – 15.); „ha le-szakítom / szirmai elperegnek / nem kell a rabság” (Pipacs – 61.); „ritkul a lomb már / s nem fogom soha látni / mit rejt a testem?” (Versenyfutás – 101.); „szitáló eső / fogadj be ezután is / gyérülő tenger” (Hűség – 131.). Ez a melankólia egyrészt a reflektáló, önmaga elé feladatokat kitűző költő alkatából, másrészt a 21. századból, harmadrészt Markó személyes habitusából fakad. Nyilvánvaló, hogy aki töpreng, elemez, visszanéz, az nem tudja belevetni magát; az is nyilvánvaló, hogy ebben a mai korban, a költészet megannyi változása után, nehéz úgy verset írni, mintha velünk kezdődne a boldogság; és ha a markói életművet végiglapozzuk, kevés olyan művet találunk, amely felhőtlen lenne, mint a szintén feladat-költő, Vörösmarty Fóti dala, Faludy Franciaország megadja magát című verse vagy a Boldog Sziszüphosz fülszövegét – egy hét egységből álló haikut – jegyző Kovács András Ferenc Cantio pulchra de Amore-ja.
Melankólia tehát minden „évszakban” (a haikukötetek négyes tagolása az esztendő struktúráját juttatja az ember eszébe), s közben gyönyörű szerelmes versek, amelyek csak még jobban elmélyítik a szomorúságot: „boldog kiáltás / alszik benned mint menta- / levélben illat” (Veled – 70.); „mindegy hogy sírok / vagy esik az eső kint / nem látlak úgysem” (Búcsúzás); „érintelek csak / mint az eső a lombot / de hó leszek majd” (Készülődés – 111.). Mert minden boldogság ebben a melankolikus közegben van; mert sok az „úgysem”, a „majd” és társaik; mert az olvasó nem hagyhatja figyelmen kívül a cím nagyon erős oximoronját; és mert Részegh Botond barna illusztrációi szintén nem a boldogság hangulatát árasztják.
Ha szeretnénk megtudni, mi a boldogság, elolvashatjuk a 126. oldalon levő haikut: „madár repül fent / s nem próbál nyomot hagyni / a levegőben”. Az ember azonban – gondolja hozzá az olvasó – mindenképpen nyomot szeretne hagyni, s bár természetesen vannak kivételek, még azok sem igaziak (Marcus Aurelius, a csodálatos Elmélkedések szerzője, aki többek között ezt írta: „Már most élhetsz úgy, ahogy akkor akarsz, amikor majd távoznod kell. Ha pedig a körülmények nem engedik ezt meg, akkor távozz az életből, de ne úgy, mintha méltánytalanság ért volna. Itt füst van, távozom… miért hiszed ezt olyan nagy dolognak?”, maga is hagyott nyomot: az Elmélkedéseket).
A Boldog Sziszüphosz jobb, érettebb kötet, mint az Út…, ám anélkül nem készülhetett volna el. Ami megint csak igazolja a markói világnézet jogosságát: ha nem volna az a kő, nem volna az a pillanat sem, amelyben felérünk a csúcsra, s az a kötetlen séta sem, amely az ismét a völgybe gurult kőhöz vezet: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké” (Boldog Sziszüphosz – 47.).
(Bookart, Csíkszereda, 2012)
Demény Péter