Kránicz Gábor: Saulfordulás

Mészöly Miklós Saulusa az újszövetségi példázatok és egy ószövetségi típus tükrében
A kortárs magyar prózáról való tudományos gondolkodás egyik legmeghatározóbb problémája, hogy miként képes definiálni az irodalomtudósok által prózafordulatnak nevezett eseményt.

Az említett terminus egy olyan forradalmi változást jelöl a magyar szépprózában, amely egyben korszakküszöbként is felfogható, és ennek megfelelően tette lehetővé az irodalomkritika számára, hogy a kortárs prózairodalmat a fordulat előtti és utáni szövegekre ossza fel. A prózafordulatról alkotott értelmezésekben különösen nagy hangsúlyt kap, hogy a magyar irodalmi hagyomány mely részétől fordulnak el a prózafordulat ma már kanonikusnak nevezett írói és mihez fordulnak ugyanekkor.

A fordulat igazolására irányuló törekvést szolgálja a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történeteiben a Mészöly-hagyomány és ennek különösen egy darabja, a Saulus, ami számunkra abból kifolyólag is érdekes, mert ez a szöveg Saul megtérésének leírásával önmagában is egy fordulatot beszél el.

Thomka Beáta többek között abban látja a Saulus újdonságát, ahogy ez elfordul az 1960-as években uralkodóvá vált didaktikus, moralizáló, szociografikus regényparaboláktól, mint amilyen például Fejes Endre Rozsdatemetője, vagy Sánta Ferenc Ötödik pecsét című műve.[1] Mészöly regénye az említett művekkel szemben egy olyan irodalmi parabola, melyet már nem a tanulság megértése, „hanem a megértés folyamatára irányuló, hermeneutikai vonás”[2] jellemez. Hasonló értelemben emeli ki – méghozzá a szöveg megjelenésekor uralkodó kortárs parabolaregényekkel szemben – a szöveg parabolisztikuságát Olasz Sándor is, de ugyanekkor arra is felhívja a figyelmet, hogy Mészöly parabolája teljes mértékben nélkülözi a didaxist.[3] Radnóti Sándor véleményének megfelelően ezért tényleg arra kell rámutatnunk, hogy a regényben maga az elbeszélőt körülvevő világ válik egy parabolisztikus motívumrendszerré,[4] ami egyaránt megjelenik egy táj, egy épület, egy esemény, egy bírósági eset, vagy egy álom leírásában.

Ha figyelmesebben áttekintjük azonban azokat a parabolaregényeket, amelyektől Mészöly a Saulus írásakor elfordul, akkor láthatóvá válik, hogy a példaként felhozott szövegek nem alkotnak egy homogén korpuszt. Mindez a parabola műfajának értelmezésekor felmerülő bizonytalanságokból fakadhat. Mivel a Saulus az újszövetségi tradícióhoz kötődik, ezért a benne található parabolák is a bibliai példázat műfajához kapcsolhatóak, amelyen belül szintén különböző változatokat különíthetünk el, mint amilyen a szűk értelemben vett példázat, a parabola, a példaelbeszélés és az allegória. Hasonló módon értelmezhetőek, de nem tartoznak a szűkebb értelemben vett példázatokhoz Jézus egyéb képes beszédei, mint például „könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni” (Lk 18,25), valamint az olyan metaforikus fordulatok, mint „ti vagytok a föld sója”, vagy „ti vagytok a világ világossága”.[5]

Az újszövetségi példázat egy elvont gondolatot egy ismert kép segítségével világít meg. A példázat tehát egy képi és egy fogalmi síkra osztható fel, melyek között a megfeleltetés általában egy közös pontra vonatkozik (tertium comparationis), ami lehetővé teszi a műfaj megkülönböztetését egyik speciális esetétől, az allegóriától.[6] A példázat klasszikus esete, amikor egy a hétköznapi életből vett kép segítségével szemléltet egy elvont igazságot, mint amilyenek például Jézusnak az Isten országáról szóló elbeszélései. A példázat didaxisa itt abban jelenik meg, hogy a hallgató belássa a kép és az általa megvilágítani akart igazság közötti megfelelést. Leginkább ennek a kategóriának felelnek meg például az olyan regényparabolák, mint Fejes Endre Rozsdatemetője, vagy Bálint Tibor regénye, a Zokogó majom, melyek a címükben is szereplő metaforák segítségével írják le koruk társadalmát. Sánta Ferenc műve, Az ötödik pecsét, melynek centrumát a Gyurica Miklós által elmondott történet képezi, azonban a példázatokon belül egy másik műfaji kategóriába, a példaelbeszélések közé tartozik, ahol a didaxis célja, hogy a hallgató eldöntse a példázatban felkínáltak közül, melyik magatartási mintát kívánja követni (mint például a farizeus és a vámszedő története esetében Lk 18, 9–14-ben).[7]

Külön csoportot alkotnak a példázatokon belül a parabolák, amelyek szemben az egyszerű példázattal nem egy megszokott, hanem a hétköznapi élethez képest különleges esetet mondanak el, amellyel kapcsolatban a bevett értelmezési normák csődöt mondanak.  A parabolában mindig van egy váratlan fordulat, ami vitahelyzetet provokál, mint például a tékozló fiú esetében, akit – a hallgatóság várakozásával szemben – visszafogad az apja (Lk 15,11-32).[8] Mészöly Saulusában ennek a kategóriának felel meg az anyajuh keresése közben megvakuló pásztor története, amely az elveszett juh (Lk 15,1-7) parabolájára vezethető vissza. A parabola didaxisa tehát arra irányul, hogy a hallgató képes legyen a történetben bekövetkező váratlan fordulatot megérteni, ami egyben azt is jelenti, hogy át tudja értékelni a saját értelmezői horizontját meghatározó normákat.

Végül a példázatokon belül az utolsó kategóriát képviseli az allegória, melyben a példázat képi és fogalmi síkja között folyamatos megfelelés figyelhető meg, ahogy ezt a magvető példázatának magyarázata mutatja be. Jézus a következőképpen beszél e típusról: „Nektek megadatott az Isten országának titka, de a kívülállóknak minden példázatokban[9] adatik, hogy akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek, hogy meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsátassanak” (Mk 4,10–12). Az allegória tehát alapvetően arra szolgál, hogy kijelölje a „nominális” és a „figuratív” olvasót.[10] Mindennek következtében csak a kiválasztottak érthetik meg e példázattípus értelmét. A parabolaregényekkel kapcsolatos elemzések általában ezt a műfaji kategóriát teszik értelmezésük alapjává.

Jézus példázatait, ahogy erre Joachim Jeremias is felhívta a figyelmet, hosszú évszázadokon keresztül olvasták az allegorizálás módszerével.[11] A példázatok didaxisa így arra irányult, hogy képes-e az olvasó feltárni a szöveg rejtett üzenetét. Valójában például az irgalmas samaritánus (Lk 10,25-37) parabolájának kézenfekvő allegorikus olvasata, mely a samáriai helyére Jézust cseréli, olvashatatlanná teszi az eredeti parabolát, mivel eltörli a segítő személy idegenségét, melynek következtében a történet elmondását megelőző vitaszituáció is értelmét veszti. Az irgalmas samaritánusról szóló történet esetében tehát az allegorizáló olvasat csak meghatározott korlátok között működhet, melyek meghagyják a szöveg eredeti didakszisát.

János evangéliumában a példázatok szerepét a szémeionok[12] és az Én-mondások veszik át, amelyek olyan jelölőként funkcionálnak, melyek arra kényszerítik a befogadót, hogy állást foglaljon azzal szemben, akit jelölnek. A szémeionok azonban Jézust úgy jelölik, mint a Fiút, aki az Atyáról tanúskodik, és akiről az Atya tanúskodik. A János evangéliumában található szémeionok és Én-mondások alapját gyakran ószövetségi típusok képezik, mint például a kánai menyegző esetében a Sínai hegyen bekövetkezett kinyilatkoztatás,[13] vagy a jó pásztorról szóló kijelentésnél a 23. zsoltár. Az ószövetségi típusok itt arra szolgálnak, hogy keretet szabjanak az értelmezésnek azáltal, hogy lehetővé teszik a jelölt azonosítását. János evangéliuma így egy az Atyáról és a Fiúról, és kettejük kapcsolatáról elmondott parabola, mely tökéletesen ellentmond az evangéliumban színre vitt hallgatóság („a zsidók”) normarendszerének.

Saulus önvallomásaiban úgy rögzíti az őt körülvevő világot, mint ami folyamatosan parabolákban beszél hozzá, de ő sem ezek értelmét, sem pedig a beszélő személyét nem képes megérteni. A regény szövegében megfigyelhető parabolisztikus hálózat ennek megfelelően úgy jelenik meg, mint ami csak akkor fedi fel jelöltjét, ha értelmezője feladja a velük szemben működésképtelenné vált normarendszerét, ami nem az azonosságon, hanem az önigazoláson alapult. Saulusnak tehát meg kell értenie azt a váratlan fordulatot, amely felfejthetővé teszi számára az őt körülvevő parabolisztikus világot. A Saulus témája egy személyiség transzformációjának bemutatása, mely azonban elsődlegesen úgy értelmezhető, mint egy parabola megértése, ami éppen egy fordulatra – egy megtérésre – vonatkozik. Az Ószövetségben ezt a héber súb, az Újszövetségben a metanoeo és ennek szinonimája az episztrefo ige fejezi ki, amelyek jelentése elsősorban úgy határozható meg, mint a valamivel szembeni érzületváltozás, vagy a gondolkodás irányának megváltozása. A regény szövegében megjelenő parabolisztikus világ a megtérés előtt álló Saulus tökéletes állapotrajza, aki még a körülötte lévő világot és benne saját magát csak megfejthetetlen parabolaként tudja érzékelni.

Az Apostolok cselekedeteiben az egyházat üldöző Saul alakja a Dávidot üldöző Saul király ószövetségi típusa által ragadható meg. A példázattal szemben a tipológia nem a hétköznapi életből vett szituáció segítségével szemléltet egy elvont fogalmat, hanem kapcsolatot létesít a történelem különböző időszakaiban élő személyek, valamint lezajlott események között. A típus például egy adott személy előképe, másolata, formája, mintája, modellje, amin keresztül ez saját maga és környezete számára is értelmezhetővé válik.[14] Az Újszövetségben példaszerűen használt típusok és antitípusok azonban egymásnak csak bizonyos tekintetben feleltethetőek meg, mint ahogy Jézus is csak így értelmezhető Ádám típusa felől.[15] A típus ennek következtében mintegy behatárolja a példázat értelmezési lehetőségeinek kereteit. Az Apostolok cselekedeteit író Lukács leginkább abban volt érdekelt, hogy analógiát teremtsen az ószövetségi történetírással és ennek üdvtörténeti koncepciójával. Kitűnő lehetőségként kínálkozott tehát számára, hogy az Ószövetség üdvtörténeti célját, mely egyet jelentett a dávidi dinasztia helyreállításával, Pál alakján keresztül saját történeti koncepciójára alkalmazza. Lukácsnál azonban a Krisztust üldöző Saul nem csupán kegyelmet nyer, hanem az üldözött személy eszközévé válik.

Az ószövetségi Saul-tradícióról elmondható, hogy kevés olyan történetet tartalmaz, amelyeknek kifejezetten csak Saul lenne a középpontjában. A Dávidról és Saulról szóló elbeszélések centrumában már egyértelműen Dávid áll.[16] Gerhard von Rad értelmezésében Saul úgy jelenik meg, mint akinek végzetévé vált, hogy Isten kiválasztott eszközéből az Úr által elhagyott ember legyen: „Arra volt hívatva, hogy Jahve történelemre irányuló akaratának sajátos eszköze legyen, mivel Jahve rajta keresztül akarta megvalósítani Izráel megmentésére vonatkozó tervét” (1Sám 9,10).[17] Saul történetének kidolgozottsága, mely folyamatosan nyomon követhetővé teszi a király Istentől való elhagyattatásának egyes stációit, éles ellentétben áll a deuteronomista történetíró által később más királyokra használt sematikus elbeszélésekkel.

Mészöly Miklós regényének több pontján is szóba kerül az ószövetségi király figurája. Első esetben az őrség szállásán lezajlott beszélgetésben, amikor Saulus samáriai élményeiről beszél:

„Aztán le délre, a Gilboa hegy gerincén… egész odáig elláttam. Mint valami kapu visszafelé… Vagy mégse? Nincs visszafelé. A föld nem öregszik. A nap ugyanaz, az árnyékok, az utakon a kőmorzsalék, a marhacsapások, az állatok bőgése… Tudjátok ki halt meg ott? Melyik nagy király?[18] Kóré, ne nyeld le!

– Saul.

– Kicsoda, Résin?

– Saul.

– Mond te is, Disán!

– Saul.

– És?

– Nem tudom, mit akarsz, uram…

– Csak azt, hogy egy király, egy Saul sem teheti meg… Ha parancsot kap az Égtől, hogy verje meg Amáleket, és ölje meg a férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, csecsszopókat, ökröket, juhokat, tevéket, szamarakat[19] – nem kegyelmezhet meg a prédának! Még egy király se… És Saul megkegyelmezett![20] Az Úr meg végzett vele. Azt hiszitek, nem hasogatta fülét a barmok bőgése,[21] akiket engedetlenségből életben hagyott? Azt hiszitek, el tudott bújni az üvöltésük elől? A parancs sem öregszik Kóré (82.).”[22]

Saulus számára az ószövetségi Saul úgy jelenik meg, mint saját lehetséges típusa, aki az Amálek ellen vívott háború alkalmával a hérem törvényével szembehelyezkedve (5Móz 20,16–18), mely az iszlámból ismert dzsihád ószövetségi párja, megkegyelmezett a préda egy részének, amit a törvény értelmében (5Móz 25,17–19) el kellett volna pusztítania. Ugyanezen a helyen említi Saulus az ószövetségi király halálának helyszínét, a Gilboa hegyét, ahol Saul azért nyerte el Istentől büntetését, mert megszegte az említett törvényt. Mészöly regényében Saulus úgy tekint az ószövetségi királyra, mint saját árnyképére, akivel azonban nem azonosulni akar, hanem igazolni magát vele szemben. A tipológiai megfeleltethetőség, amit egyaránt motivál a vallomástevő neve és származása (mindketten Benjámin törzséből származnak), nem csak Saulusnak nyújt egy lehetséges értelmezési lehetőséget, hanem környezetének is. Saulus így egyszerre kényszerül igazolni magát önmagával és környezetével szemben. Amíg tehát a parabolisztikus látványelemekre alig történik értelmező utalás Saulus vallomásaiban, addig az ószövetségi típussal szembeni viszony kezdetektől fogva az értelmezés középpontjába kerül.

Az ószövetségi király története további pontokon is érintkezik Sauluséval. Istefános és Saulus találkozása (84–89.), azt a szituációt másolja, amikor Dávid megkegyelmez az őt üldöző Saul királynak. A 1Sámuel 26-ban Dávid Saul táborába lopózik és ott ahelyett, hogy megölné az alvó királyt, csak a fegyverét veszi el, hogy tudomást szerezzenek az ottlétéről. Mészöly regényében Istefános azért szólítja meg az őt üldöző Saulust, mert attól tart, hogy az lebucskázott a kút lépcsőjén. Saulus így emlékszik vissza Istefános mondatának benne keltett hatására: „A közvetlen hang egyszerre megütött. Vagy a szó inkább, amit használt? Gyermekkoromban hallottam utoljára, s most akaratlanul is lefegyverzett” (85.).

Az Istefános által használt szó tehát lefegyverzőleg hat Saulusra, ahogy Dávid is csak Saul fegyverét vette el. Hasonló értelemben hozható összefüggésbe az anyajuhot kereső vak koldusról mondott történet az apja szamarai után járó Saulról szóló ószövetségi elbeszéléssel. Istefános a letört tamariszkuszág parabolájával a típus értelmezését nyújtja Saulus számára. A letört tamariszkuszág úgy egyesül árnyékával, ahogy a keresztényeket üldöző Saulus is egyesül ószövetségi árnyképével. Ez az Istefános által Saulusnak mondott parabola üzenete, amit a fiatal törvénymagyarázó azzal tetéz be, hogy beszélgetőtársát Saulnak nevezi.[23]

Thomka Beáta szerint a Mészöly által használt névváltozat arra vezethető vissza, hogy az író a Károli-fordítást vette alapul, ahol a Saulus név szerepel.[24] A Görög Újszövetségben szintén ez a névváltozat van jelen, ami abból a szempontból válik igazán érdekessé, hogy az LXX az ószövetségi király nevét a héber szöveget követve Saulnak írja át. Az eltérő formák így akár úgy is felfoghatóak, mint amelyek nyilvánvalóvá teszik a két személy közötti tipológiai megfeleltethetőség lehetséges kereteit. Az Apostolok cselekedetei 9,4-ben Krisztus szájából a Saulus név vocativus alakja hangzik el,[25] ami megegyezik az ószövetségi király nevével. Mészöly regényében Istefános megszólítása Jézus kijelentésének feleltethető meg („Saul, Saul, miért üldözöl engem?” ApCsel 9,4). Az ószövetségi Saul király és az újszövetségi Saulus azonosságát az Apostolok cselekedeteiben és Mészölynél is egyaránt utóbbi megszólítása leplezi le, mivel ebben az esetben a két név formailag azonossá válik. A regényben tehát a letört tamariszkuszág példázata és a név megszólítása ugyanazt fejezi ki: az azonosság és azonosítás aktusát. Az ószövetségi Saul alakja árnyékként vetül Saulusra, aki éppen azáltal azonosul vele, hogy megpróbálja magát vele szemben igazolni.

Az ószövetségi Saul konfliktusa a törvénnyel és az ennek képviselőjeként megjelenő Sámuel prófétával úgy is felfogható, mint Saulus hasonló természetű konfliktusának lehetséges típusa. Sámuel Saullal szemben azt a spirituális diktatórikus hatalmat képviseli, melyet Saulus számára közvetetettebb módon A. (Annás) jelenít meg. A típussal szembeni önigazolás lehetséges kereteit Saulus a Törvényben találja meg. Saulusnak a Törvénnyel szembeni feltétlen engedelmessége ugyanis szintén értelmezhető ószövetségi árnyképe felől, akit Sámuel próféta a következőképpen fegyelmez meg, miután az megszegte a szent háború törvényét: „Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!”(1Sám 15,22). Mészöly Saulusa úgy olvassa ezt a bibliai történetet, mintha a király cselekedetét nem a haszonszerzés, ahogy ezt az Ószövetség mutatja be, hanem a szeretet motiválta volna. Saulust szintén a szeretet motiválja, amikor meg akar bocsátani a vétkező Jojádának (43.), de a számára egyedüli normaként adott Törvény következtében képtelen szándékát igazolni. A keresztényeket üldöző Saulus éppen a törvény megtartása következtében lép arra az útra, amit árnyképe az engedetlensége által képvisel.

Saulus számára a Törvény és Isten cselekvése azonos, melynek következtében a Törvény úgy jelenik meg, mint Isten akaratának kinyilatkoztatása. A Törvény ebben az értelmében – minden emberi szándéktól függetlenül és ennek ellenére – érvényt kell szerezzen önmagának. Isten és ember – aki ezáltal Isten céljait akarja szolgálni a földi végrehajtó hatalom részeként – büntető cselekvésének azonossági problémája kerül színre a regény két megkövezés-történetében. Istefánost a földi, míg a kultusz előírásait megszegő Jojádát a mennyei végrehajtó hatalom kövezi meg (ezt támasztja alá az utóbbi esemény szemtanújának, Kedmáhnak a beszámolója [46.], aki látja, amint egy kéz megmozdítja az első követ, amelyet – ahogy ezt a János evangéliumából ismert történet is bemutatja [Jn 8,1–11] – az a személy kell eldobjon, aki a vétkest vádolja). Saulus a törvény által megalkotott istenképe alapján tényként kezeli, hogy a vétkező Jojádát halálra zúzta a torony. Jojádá azonban megmenekül, ami egyértelműen arra utal, hogy Isten akarata nem esik egybe a Törvény akaratával, s így az azt képviselni hívatott földi végrehajtó hatalommal sem.

Az anyajuh keresése közben megvakuló pásztorról szóló parabola szintén összefüggésbe hozható az ószövetségi Saul-tradíció egyik történetével: amikor a leendő király apja szamarait keresi (1Sám 9,1–27 és 10,1–16). Az állatok keresése közben Saulnak egészen addig fogalma sincsen arról, hogy egy példázat főszereplőjévé vált, amíg el nem megy a látó házába, aki elmagyarázza neki ennek értelmét, miszerint a szamarak megkerültek, mert már az egész ország az övé lett (1Sám 9,20). A látó azonban a szamarak helyének fellelési helyére is utal: „…két emberrel fogsz találkozni Ráhel sírjánál Benjámin határában, Celcah mellett, akik ezt mondják nektek: Megkerültek a szamarak” (1Sám 10,2). Az anyajuh szó azonban átkódolja a kínálkozó bibliai pretextusokat, mivel a Ráchel néven keresztül Jákób egyik – általa legjobban szeretett – feleségét idézi fel, aki Benjámin születésekor halt meg. Miután Saulus Benjámin törzséből származik, különösen hangsúlyosan jelenik meg a szövegben a vak koldus mondata: „Anyajuh nélkül te nem lennél árva?” (87.). Az ószövetségi történet végállomása Ráhel sírja, akinek neve azt jelenti, hogy anyajuh, amit ezt követően Saul prófétai révülete követ, amelyben „más emberré” válik (1Sám 10,9–10). Útjának végén az ószövetségi Saul szintén megvakul. Ezen a ponton találkozik Saul és Saulus története Mészölynél, melyek között az anyajuhot kereső pásztor parabolája közvetít.

Saulusnak az Istefánossal folytatott beszélgetéskor elmondott története a szeretet parabolája. Így jelenik meg ez Jézusnak az elveszett juhról szóló példázatában, valamint a jó pásztorról szóló kijelentésében (Jn 10,14), és ezek ószövetségi előképében, a 23. zsoltárban. Istefános értelmezésében a pásztor csak akkor találja meg az anyajuhot, amikor megvakul. A parabolának éppen ez az a váratlan eleme, amit Saulus képtelen saját vonatkoztatási rendszerében megérteni. Mészöly regényében ezért a fordulatot nem Saul Pállá válása jelenti, hanem vakságának felismerése és elfogadása, ami abban fejeződik ki, hogy a regény végén azonosulni tud az anyajuh keresése közben megvakuló pásztorral. A vakság, amiről azonban mindhárom esetben szó van, sokkal inkább tekinthető a kereséssel és a keresés céljával való eksztatikus azonosulásnak, mint tényleges vakságnak.

A kereső személy kutatásnak tárgyával, míg az üldöző azzal azonosul, aminek következtében cselekvését végrehajtja. A keresztényeket üldöző Saulus magatartása a Törvény által igazolhatóvá válik önmagával, a világgal és mindenekelőtt saját ószövetségi típusával szemben. A vak pásztor viszont keresésének tárgyával azonosul, amely már nem igazolja, hanem azonosítja őt. Ebbe a kontextusba illenek be Jézus parabolái az elveszettekről, melyek célja, hogy bemutassák, hogy az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet (Lk 19,10). A parabola megértése tehát Saulus számára szükségszerűvé teszi az őt igazolni hivatott normarendszer feladását, valamint ezt követően a keresés tárgyával való eksztatikus azonosulást, mivel a parabola csak akkor válik érthetővé, ha a befogadó felismeri a benne megjelenő valószerűtlen cselekvés mögött rejlő motivációt.[26] Erről az azonosulásról beszél Istefános, amikor értelmezi a Saulus által elmondott parabolát:

„– És az öreg? – kérdezte – Utolérte?

– Mit?

– Hát az anyajuhot.

– Hiszen mondom. A nap kimarta a szemét.

– Akkor biztos. (88.)”

Mészöly regényében a pálfordulás alapját Saulusnak az ószövetségi típusával szembeni konfliktusa képezi. Saulus számára Pálhoz Saulon keresztül vezet az út. Saulusnak azonosulnia kell a vak pásztorral, hogy megértse azt az Istent, aki képes „vak” lenni a törvényre egy bűnös megmentése érdekében. A vak koldussal való azonosulás teszi lehetővé Saulus számára, hogy saját árnyékán túllépve Pállá váljon, mivel cselekvése ekkor kerül összhangba Isten akaratával. Az Istefános által a letört tamariszkuszággal mutatott parabola ezért egyszerre jelenti az előképpel és az utóképpel való azonosulás szükségszerűségét.

Saulus fordulata tehát csak előképével és utóképével való azonosulása által válik értelmezhetővé, ami arra mutat rá, hogy a valamitől bekövetkező elfordulás és a valamihez való fordulás csak a velük történő bizonyos mértékű azonosulás által valósítható meg. Mindennek fényében válhat értelmezhetővé Mészöly Saulusának az 1960-as évek regényparaboláival szembeni fordulata is, amely egyszerre érthető e hagyománnyal való azonosulásként és ennek meghaladásaként.