Gaucsík István: Főhatalomváltás Pozsonyban

Filep Tamás Gusztáv új könyvéről
Mielőtt Filep Tamás Gusztáv legújabb, Pozsony viharos korszakával foglalkozó, Főhatalomváltás Pozsonyban 1918–1920 című, Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében alcímet viselő kötetét bemutatnám és szerzői-kutatói habitusát elemezném, a mondanivalómat egy bővebb bevezetővel kezdem.

A Filep-féle eszmetörténet-írás alkotóelemei nem léteznek egy elvont térben, nem dekódolhatatlanok, hanem társadalmi beágyazottságuk van. Az általa használt módszertani elemek a társadalomtörténet-írásba ágyazódnak vagy ott is fellelhetők: a forrásrevízió, a múlt mentális képeinek kritikus elemzése, a tényközpontúság (amely azonban nem jelent misztifikálást és mítoszteremtést), illetve a differenciált látásmód.
Konkrét példaként említem az 1995-ben Tóth Lászlóval közösen jegyzett, az addigi csehszlovákiai/szlovákiai magyar irodalmi kánont döntögető, új kutatási irányokat kicövekelő, Próbafel-vételek a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról című kötet általa írt, s a két világháború közti elfelejtett, homályba hullott tudományos teljesítményeket lajstromba szedő fejezetét.

Ami régebben megragadott, az a tartalom mellett Filep stílusa volt. A mondatfűzés igényessége és az árnyaltság. Hiszen aki Filep-szöveget olvasott, az jól tudja, hogy egy-egy összetett, de nem barokkos mondata és sallangmentes körmondata az értelmezések új mélységeit nyithatja meg. Szerzőnk felső-magyarországi, felvidéki, szlovákiai témákkal foglalkozó tanulmányaiban és könyveiben nemcsak kutatási eredményeket értékel, mintákat keres, magatartásokat rekonstruál, oknyomozást folytat, vitázik, évtizedek alatt rögzült és újraírt téveszméket cáfol vagy az ideologikus olvasatokat igazítja ki, hanem tabuizált vagy alig ismert témákhoz is nyúl, mint a szabadkőműves hagyomány, a felvidéki zsidóság és a magyarság kapcsolattörténete, vagy a két világháború közti csehszlovákiai magyar politikai elit 1918 előtti „közéletisége”. Legjobb példái ennek a kutatói stratégiának A hagyomány felemelt tőre című, 2003-as kötetében szereplő tanulmányok.

Filep Tamás Gusztáv az említett kötetben hívta fel a figyelmet az önreflexió szükségességére: „…fehér foltokat emlegettem; voltaképpen nem ezek léte okozza a legnagyobb gondot – e hiányok módszeres, aprólékos munkával betölthetők volnának, ha föl lehetne kelteni a fiatalabb kutatók érdeklődését e kérdések iránt –, hanem az, hogy a meglévő ismeretek felduzzadnak, kitöltik az üres tereket, és ezzel hamis értelmezési lehetőséget kínálnak föl.” Egyébként tájainkon, ahogy Jiří Štaif cseh történész egy helyen fogalmazott, a konceptuális önreflexió, ha úgy tetszik, a társadalomtörténet újragondolása, igencsak késik.
Nos, az üres tereknek ez a Filep által megfogalmazott, már-már kozmológiai képe nemcsak a magyar (kisebbség)történetírásra, hanem a szlovákra is igaz. (A magyar történetírás kifejezést tudatosan használtam, mert a már szórványosan előforduló szlovákiai magyar történettudománnyal kapcsolatban megjelenő szirénhangokat nem tartom reálisaknak.) A diffúz üres terekben, hasonlóan a kozmikus gáz- és porködökhöz, melyek szétszórtak és szabálytalanok, a kanonizált értelmezések is kiegyensúlyozatlanok. A szlovák történeti kánonban két ilyen területet látok. Az 1918-as hatalomváltás előtti magyarországi, egyes szlovák történészek igyekezetét méltányolva, mégiscsak elhanyagolt kontextust, és a marginálisan kezelt (cseh)szlo-vákiai magyar kisebbségi témákat. Ez az állapot az 1989-et követő és szinte újra-ismétlődő paradigmaváltások ellenére továbbra is fennmaradt, hiszen a szlovák történeti munkákban – legfő-képpen 1993 után – a szlovák nemzeti tematikák előtérbe kerülése és a marxista kánonnal való kiegyezés szintén kimutat-ható (vö. Kováč, Dušan: Zamyslenie sa nad slo-venskou historiografiou deväťde-siatych rokov. Československá historická ročen-ka, 2003, 230).
Ezenkívül a korlátozott recepcióra, a kánonra és annak rögzült határaira is gon-dolok, és sajnos, tapasztalható az egymás melletti elírás és az olvasottság hiánya is. Ezek a kánon fundámentumait csak to-vább erősítik. Ez a sarkítottnak tűnő meg-fogalmazás azonban nem jelenti azt, hogy számos szlovák és közös szlovák–magyar projekt eredményeit nem tudatosítom, gondoljunk csak az Agentura Pacis Po-sonium folyamatosan építkező kuta-tásaira és az örvendetesen gyarapodó Pozsony város történetei sorozatra   (lásd
http://www.agenturapacisposonium.sk/web/kiadvanyok.html).

Az üres terek létezésére éppen Pozsony története lehetne a legjobb példa, főképpen a 19. és a 20. századot illetően. Ezzel kapcsolatban jelenleg, és már több éve, egy komoly technikai-kutatási akadályról kell szólni, Pozsony Főváros Levéltárának áldatlan helyzetéről, amely gyakorlatilag mind a rövid, mind a hosszú távú várostörténeti kutatásokat ellehetetleníti.
Azonban essék szó a kötet szerkezeti felépítéséről és a súlypontokról.
A szerző a 2007-es A humanista voksa című tanulmányfüzérének Pozsony-nyal foglalkozó írásai után a pozsonyi hatalomváltás és politikai átrendeződés 1918 és 1920 közötti mélystruktúráinak szenteli figyelmét. Fő forrását az Arkauer István szerkesztésében 1919-től Hiradó néven megjelent városi lap jelenti. A városlakókat közelről érintő jelenségekkel – szinte kizárólag csak erre a hírlapra támaszkodva – részletesen foglalkozik (mindenesetre a szlovák és német nyelvű kortárs publikációk, a hozzáférhető pozsonyi és megyei vonatkozású levéltári anyag és az újabb szakirodalom árnyaltabbá tette volna a szerzői narratívát).
A háború társadalmi és szociális következményei, a hadigazdálkodás destruktív hatásai, a hadifogolykérdés, az egzisztenciális talajvesztés egyéni tragédiái, a középosztályból való kihullás folyamata, az elszegényesedés, a súlyosbodó infláció, a korábbi társadalmi keretek felbomlása és az internálások jelennek meg a könyv oldalain. A szerző egy mozgásban lévő, a politikai és társadalomlélektani változások következtében átalakuló közösségi képletet közvetít.
Filep régi, úgy is fogalmazhatok, hogy egyik legkedvesebb témaválasztása a magyar, magyarosodott, többnyelvű, kulturálisan igényes felvidéki polgárság sorsának feltérképezése. Ebben a könyvben ez a tézise egyrészt az őslakos („törzsökös”) polgárságban, másrészt, szinte jelképként, „a hagyományos, klasszikus típusú polgár” személyében, Arkauer Istvánéban jelenik meg. Úgy gondolom, hogy a szerző részéről ez a magatartás az 1945 utáni polgárnélküliség dogmájára adott válasznak tekinthető. Kár, hogy Filep az őslakos fogalom genézisét és a pressburgi-pozsonyi-prešporki identitás változásait (változatait) részletesebben nem járta körül.
A másik filepi ösvényt a politikai táborok közti átjárhatóság lehetőségeinek vizsgálata képezi. Ha jól értelmezem, akkor a szerző olvasatában nemzeti konzervatívok, szabadelvűek, keresztényszocialisták és szociáldemokraták a rivalizálás színtereit feladva, történeti kataklizmák, földcsuszamlások esetén, rövid időre, egymáshoz közeledhetnek vagy átmenetileg együttműködhetnek. Emellett éles szemmel azonosítja a politikai táborok tagjainak mentális állapotát.
A kötet lapjain a város utolsó háborús hónapjai, az őszirózsás forradalom helyi eseményei, a társadalmi felbomlás és zavar jelenségei, az antiszemita hangulat, Pozsony csehszlovák katonai megszállása és az ún. átmenetnek, a cseh-szlovák államhatalom kiépítésének az állomásai, a közigazgatás, a köztér és az oktatásügy nacionalizálása jelennek meg. Külön értékelendők azok a hézagpótló fejezetek, melyek a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásával, ugyan rövid, de fontos tevékenységével, a városi közélet magyar és német személyiségeinek programalkotásával foglalkoznak. Árnyaltan elemzi továbbá Filep az eddigi történeti munkákban szinte alig tudatosított, 1919 márciusa és augusztusa közti pozsony-ligetfalui megosztottság következményeit és a szociáldemokrata szervezettség jelentőségét is. Tény, hogy ezek az évek nem a masaryki demokrácia évei voltak. Az átmeneti időszak a katonai diktatúrát jelentette, hogy egy cseh történészt aposztrofáljak: a nemzeti diktatúrát.
Filep könyve lapjain adatokat pontosít, revideál. Úgy gondolom, hogy a legjobb példát erre a pozsonyi elitnek a városi műemlékek, szobrok megrongálására-megcsonkítására adott reakciója, megjelenítése szolgáltatja: „…a több nyelven olvasó polgári patrióták nem ismerhették még a városi terek uralmára, birtoklásuk fontosságára vonatkozó, évtizedekkel később megszülető és máig továbbcizellált elméleteket, és nem tudták, hogy a monumentumok eltávolítását a nép akaratát kifejező forradalmi aktusoknak kellene tekinteniük. Ezért aztán a kezdetben még titokban, az éj leple alatt elkövetett akciókat renitens, anarchista, elszigetelten működő barbárok tetteinek tulajdonították.” A szerző kifejti, hogy a pozsonyiak a közrend érdekében, a rombolások felderítéséhez a hatalom erélyes fellépését követelték. Tehát a törvényesség betartatását kérték számon. Nem gondoltak arra, hogy ez az újkori képrombolás szervezetten zajlik és politikai-ideológiai indíttatású.
A szerző, ha lehet így fogalmazni, legfontosabb vezérfonalát a központi hatalom és a lokális urbánus univerzum közti kapcsolat és kölcsönhatás vizsgálata alkotja. Ez tehát egy léptékváltás lehetőségét jelenti egy mikrotörténeti nézőpont kialakítása felé.
Az 1918 és 1920 közötti pozsonyi történések Filep-féle értelmezése bár számos új ismerettel gazdagítja tudásun-kat a város történetére vonatkozóan, de tudatosan csak a magyar diskurzuson belül marad.
(Kalligram, Pozsony, 2010)

Gaucsík István