Kulcsár Ferenc – Simeon éneke

T. S. Eliotnak
„És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember
igaz és istenfélő vala, aki várta az Izrael vigasztalását.”                                         
Lukács 2, 25–26

Heródes lovai párát fújnak Ofel dombjain.
Sion hegyén a fagy elől róka menekül.
Körbevesznek hunyorgó, zúzmarás csillagok,
s a hideg csöndben egy hópihe öreg szememre ül.
Hosszan éltem Jeruzsálem városában, s láttam,
le vannak, mint szögek, verve a bölcsesség szavai:
az Istent féljed s megtartsad parancsolatit,
mert ezek az embernek legfőbb dolgai.
Elvetettem hát szívemből a haragot,
ne sötétüljenek el napjaim,
amikor majd megremegnek a háznak őrizői,
és megrogynak az erős férfiak.

Ó, ki emlékszik majd házamra,
amikor az ajtók bezáratnak kívül,
s amikor a malmok halkabbakká lesznek,
és csendesebbé az éneklő leányok?
A mandulafa megvirágzik akkor, és kipattan a kapor,
s a sáska is majd nehezebben vonszolja magát,
mert elmegy az ő örökös házába az ember.

Ha elszakad az ezüst kötél,
s megromlik az arany palackocska,
s eltörik a korsó a forrásnál, s beletörik a kerék a kútba,
ki emlékszik majd házamra,
hol gyermekeim gyermekei laknak,
s a bujdoklásnak kora eljövend,
s az utódok a zerge ösvényére bújnak,
s a róka otthonába lent,
s idegen arcoktól, idegen kardoktól menekülnek
a bánat és a halál szurdokaiba?
Mert jön kora a kötélnek, az ostornak, a könnynek,
jön ideje rothadásnak, tébolynak és sírásnak,
s átkozott lesz kosarunk és teknőnk,
átkozott lesz népünknek s földünknek gyümölcse,
teheneinknek fajzása s juhainknak ellése,
ó, seb borít majd bennünket talptól koponyáig –
add meg, Uram, a te békéd nékünk mindörökké.

Mostan pedig elbocsátod a te szolgád, Istenem,
békességben, beszédeid szerint,
mert ölelte a karom e kisdedet,
mert látták az én szemeim üdvösségedet:
íme, a te Szolgád, íme, a te Fiad, kit gyámolítasz, Uram,
ki nem kiált és nem lármáz az utcán,
s a repedt nádszálat nem töri el –
a te békéd add meg most és mindörökké.

A csüggedés hegyének stációi jönnek,
kiisszák a népek a harag poharát,
égről a földre hull le ékességük,
s kiszaggattatván szájukból a hűség,
kötéllé fonódnak vétkeik.
Ó, romlásuk nagy lesz, nagyobb, mint a tenger –
add meg, Uram, a te békéd most és mindörökké.

A romlás és a bűn stációi jönnek,
a nagy kígyó ott hever végig éberen
a világ vermének mélyén, összetekeredve magában,
s fel-felriad, hogy éhes, farka-feje jobbra-balra hajlik,
készülvén a falásra. Ám a bűn fertője mély verem,
halandó szem meg nem mérheti –
a te békéd, Uram, add meg mindörökké.

A halál és az ítélet stációi jönnek,
századokat szennyez majd lázas rémület,
ajtók alatt, kulcslyukon át: árad:
éhező varjú les gubbasztva a mezőn,
bagoly próbálgatja halálos hangját a fák közt,
bólogató majom tapsol, feszülten vár a hiéna,
s a föld mélysége, menny magasa felfakad,
hogy elmossa a szétszórt holtakat –
a te békéd add meg mindörökké, Uram.
A megváltás hegyének stációi jönnek.
Beteltek íme a régiek, s most újakat hirdetsz,
emeljétek szavatokat, kősziklák és puszták,
tengerek, erdők s benne mind a fák,
mossátok meg orcátokat, ti érkezők –
ó, a békéd add meg, Uram, most és mindörökké.

A Láthatatlan Fény stációi jönnek:
dicsőséged hirdeti majd az is, ki megtagad,
hisz nem bírnának megtagadni, ha Te nem léteznél.
Most hálát adok néked, Uram, szövétnekedért,
ki eljövendő vagy felhőkkel, felvillámló fénnyel,
s a földnek minden népe sirat majd akkor téged,
még akik egykoron általszegeztek is.

Heródes lovai párát fújnak Ofel dombjain.
Sion hegyén a fagy elől róka menekül.
Ó, add meg végre, Uram, az Izrael vigaszát
annak, aki távozik s akinek
tudtul adtad szabadításodat, beszédeid szerint.