Szalay Zoltán: Szöveg által, homályosan (Tőzsér Árpád: Faustus Pozsonyban)
Tőzsér Árpád szövegember – szövegen keresztül gondolkodik, cselekszik, lélegzik, létezik: ez egészen egyértelmű minden egyes megnyilvánulásából, hiszen minduntalan szövegekhez képest határoz meg mindent, saját magát is beleértve.
Tőzsér Árpád vágyember. A szöveg nála ugyanis mindig vágy – a határátlé-pés óhajtása. A világból való kilépés kulcsa, s egyúttal a valóságba való belépésé. Van ebben némi – csüggedőfélben lévő, de kitartó – romantika, ebben a vágyban: vissza kell kapnunk a bizonyosságokat, hogy újra élni tudjunk. Hogy újra – a magunkénak – érezhessük aőbbi kifejezésemet: a határátlépő képességeinkkel együtt visszatér majd a költészet tekintélye is” (A hiányzó karácsonyi angyalról. A 75 éves Tőzsér Árpáddal Molnár Judit beszélget, 165.).
A Faustus Pozsonyban Tőzsér Árpádja valahol a költő és a naplóíró között áll, s megkockáztatható, hogy még sokkal – vagy talán: másképp – bensőségesebb, mint amazok. A kudarc azonban, mint máshol is, itt is a szöveg homályában rejlik, ami nem tár fel semmilyen végérvényes igazságot. Ez a kudarc vezet el azonban a vershez, a művészethez magához. „Eről-tettem a szememet a hetvenötödik születésnapomon, hogy háromszor huszonöt évesen már csak meglátok valamit az igazságból, de nemigen láttam világosabban, mint fiatalkoromban. S talán nem is baj: a vers, azt hiszem, inkább homályból születik, mintsem igazságból” (Faustus Pozsony-ban. Tőzsér Árpáddal Bedecs László beszélget, 133.).
Tőzsér Árpád könyvember – ezt már saját maga mondja magáról, A Könyvem-ber. Öninterjú: fényképek által – színről színre című írásában. „A könyv maga is csak keret, tükör, amely által homályosan látjuk – a szerzőt. S a szerzőben homályosan tükröződő világot” (94.). Nem ez az egyetlen öninterjú a kötetben: A költő kérdez – a költő felel című szövegben a Knižná revue című szlovák irodalmi lap kérésére faggatja önmagát. „Az öninterjú műfaja nem ismeretlen az irodalomban. Így persze akarva, nem akarva egy kis önironikus felhangot kap a dolog. De azért megpróbálhatom, remélem, hogy közben nem kapok skizofréniát” – kezdi, némileg mentegetőzve, az öninterjúzást Tőzsér. Egyetérthetünk a megállapításával, mely szerint az öninterjú nem ismeretlen az irodalomban – s ugyanúgy nem ismeretlen a Tőzsér-életműben sem, olyannyira, hogy néha az egész oeuvre egy nagyszabású öninterjú-kompozíciónak tűnhet. A Faustus Pozsonyban című kötet már címében is utal rá: egy személy – és egy helység – áll a szöveg középpontjában, azt pedig, hogy ez a mostani Faustus könnyen azonosítható magával Tőzsér Árpáddal, a kötet egy pillanatig sem titkolja. Ezáltal is előtérbe kerül az a téma, amelyhez Tőzsér Árpád újra és újra visszatér: a szubjektum – és annak elveszésének – kérdése. Ez az az általános kulcskérdés, amely ebben a kötetben letisztultan, ha úgy tetszik: pucér valóságában jelenik meg: a hit a létező szubjektumban. Nietzsche, Fou-cault, Barthes leszámolási próbálkozásai tulajdonképpen csődöt mondottak, szétdurrantak, akár egy buborék, s most nem tudunk mit kezdeni a helyzettel: nem akarjuk meglátni a Szubjektumot, állítja Tőzsér. „Valószínűleg nem az isten, az ember vagy a szerző »halála« tehát itt a kulcskérdés, hanem annak az egyetemes Szubjektumnak a megrendülése, amely egyébként benne van az Égben, Földben, Emberben, s természetesen a Szerzőben is. S ezt az egyetemes Szubjektumot lehet versben közelíteni a szellem dolgai felől is, és a test felől is, a természet felől is, s a tárgyak felől is” (Működés vagyunk. A 75 éves Tőzsér Árpádot Keserű József kérdezi, 154.). Tőzsér költészetének nem annyira formai elemei kerülnek tehát ezúttal előtérbe, hanem az a filozófiai töltet, amely szervesen kapcsolódik az egyéni alaphoz, a személyeshez: a kapcsolat, amely a szubjektum keresését önkereséssé teszi, amely az általános tétet a személyes téttel elegyíti.
„Publicisztikai írások” – hirdeti a kötet alcíme, némileg csalóka módon, ennél ugyanis jóval sokrétűbb a könyv, még ha valóban akad is benne jócskán publicisztika. Tőzsér Árpád azonban még publicistaként is elsősorban – és végzetesen – szépíró. A kötet felépítése akár az 1979-ben megjelent Genezis című opust is az eszünkbe juttathatja: ott is öt „könyvben” épült fel egy „emberi és költői eszmélet” (ahogy Tőzsér egy Tóth László-interjúban mondja) alakulástörténete, a Mózes-féle Genezis mintájára. A Faustus Pozsonyban szintén öt részre tagolódik: mintha egy fordított Genezist olvasnánk, egy idős költő „hanyatlástörténetét”, ami alatt természetesen nem egy szellemi hanyatlás folyamatának leírását értjük, hanem me-gint inkább annak a filozófiai és nem ritkán morális alapú megközelítésnek a történetét, megragadását, ami a kötetet egybefoglalja: a hanyatlás itt általános jelenségként kerül a boncasztalra. Ezúttal legfőképp 2005 után született írások kaptak helyet a könyvben, bár akad régebbi, 2002-ből, sőt 1998-ból származó szöveg is. Az egyes részek címei is, azon túl, hogy szellemesek és találóak, a személyesség, vallomásosság érzetét fokozzák, erre kérdeznek rá: A könyv színe előtt; Hirtelen valami dél; Másban arcodat; Anda; A ≠ non A. A szerkezetből kiemelkedik a legterjedelmesebb, Másban arcodat című rész, amely öninterjúk, interjúk, párbeszédek sorozata, s ebből a részből is kiemelhető néhány különösen izgalmas darab, elsősorban A gobelin-effektus és az Agossini-rejtély című, Csehy Zoltán készítette beszélgetés és a Bedecs Lászlóval készült interjú, amely a kötet címét adta. Gyengéje azonban ennek a résznek, hogy a legtöbb besorolt beszélgetés a költő hetvenötödik születésnapja alkalmából készült, így óhatatlanul sok ismétlődéssel találkozunk, nemcsak a kérdezők, hanem a válaszadó részéről is, ami egy idő után meglehetősen fárasztóvá teszi az olvasást. Igazán kihagyhatta volna a kötet szerkesztője például a blokk utolsó előtti szövegét, amely szinte szóról szóra azonos egy korábbi Szepesi Dóra-interjúval. Mindazon-által ezekből az interjúkból szinte mindent (?) megtudhatunk róla, mi foglalkoztatta Tőzsér Árpádot a hetvenötödik születésnapja környékén; az egyik legmeghökkentőbb adat például arról szól, Tőzsér nagyregényt készül írni! „Szeretnék egy hosszú-hosszú regényt írni. És be is fejezni. De komolyan! Szeret-ném az érzelmeket, a szenvedélyeket az értelem, a gondolat távolságtartásával megírni. Azt hiszem, erre fiatal ember nem képes. Az idősebbek közül is csak az, aki későn ért be, későn lett szerelmes, későn nősült, későn alapított (vagy nem alapított) családot, de aztán hirtelen megöregedett, s következésképpen összeért benne az érzelem és az értelem. A világirodalomban ilyen író volt Stendhal. Se előtte, se utána nem tudok hasonlóról. Megérné a kísérletet: megírni a huszadik század Vörös és feketéjét. De Stendhal csak néhány évig írta a magáét, én legalább húsz évig szeretném írni az enyémet, kilencvenöt éves koromban akarom befejezni, teljes szellemi és fizikai fegyverzetben” (A hiányzó karácsonyi angyalról. A 75 éves Tőzsér Árpáddal Molnár Judit beszélget, 166.). Vajon tényleg komolyan gondolta ezt Tőzsér Árpád, vagy csak az iróniára való érzékünket tette próbára? Talán húsz év múlva kiderül.
Felvetődik mindenesetre a kérdés: milyen stílust használhatna a regényíró Tőzsér? Vajon korai esszéinek gördülékeny, finoman intellektuális hangját venné elő, vagy inkább időskori naplóinak, jegyzeteinek kulturális utalásoktól hemzsegő, tudós nyelvét? A Faustus Pozsonyban szövegeiben ez utóbbi dominál, csakúgy, mint az időskori Tőzsér-versek többségében. Míg a versekben azonban szigorú rendet tart a forma, ezekben a publicisztikai jellegű írásokban, esszékben, jegyzetekben gyakran valamiféle túlmagyarázásba süppedünk, ami olykor nehézkessé teszi a nyelvet, a modorosság szélére sodorva, és megszakítja a lendületet. Amikor azonban a lendület töretlen, azokat a sziporkázó Tőzsér-szövegeket kapjuk, amelyek igazi szellemi kihívást jelentenek.
Az első két rész – kritikák, könyvismertetők, illetve laudációk, köszöntők – nem annyira a filozófus, mint inkább az irodalomkritikus és -történész Tőzsér művei, amelyek rendkívül tágas horizontokat nyitnak meg előttünk: nemcsak a szlovákiai magyar irodalom egy-egy fejezetének kikezdhetetlenül pontos és érzékletes leírását kapjuk, illetve ismert és kevésbé ismert életekbe és életművekbe nyerhetünk betekintést, hanem Tőzsér a kortárs irodalom újdonságaira is lelkesen és érzékenyen hívja fel a figyelmünket. S persze elő-előbújik belőle a hamisítatlan szépíró is, a legizgalmasabb módon talán az Esterházy Pétert köszöntő kis remekében.
Az utolsó előtti blokk megint újfajta szemléletet ígér: itt elsősorban a nyelven keresztül vizsgálódunk, legyen szó épp szlovákiai magyar helységnevekről, Oravecz Imre prózájáról, összekevert szólásokról, Magyarország nevéről, a világszabadságról, a fogyasztói társadalom emberének erkölcsi elbizonytalanodásáról vagy éppen a Himnusz szórendjéről. Ezek a szövegek a kötet legizgalmasabbjai közé tartoznak: olyan apró, ám tudásanyaggal alaposan zsúfolt esszék, amelyek rendkívüli szellemességük mellett mindig komoly tétet mutatnak fel, hasonlóan a Tőzsér-versekhez. Az utolsó blokk szövegei ehhez képest némileg széttartóak, vegyesebb tematikájúak, s néha nehezebben követhetőek. Itt is találhatunk azonban olyan darabokat, amelyek a Tőzsér-életmű e prózai részének legjobbjai közé sorolandók: a Findzsák és meszelyek. Írók a pozsonyi kávéházakban című írás, tudósítás egy homályba veszett szlovákiai magyar irodalomról, már-már valószerűtlen hangulatú irodalomtörténeti „mese”, a Stílusvedlés. Műhelytanulmány: egy vers keletkezéstörténete és néhány lehetséges jelentése című szöveg pedig, amely a Sebastianus című, többször átírt Tőzsér-versről szól, olyan, akár egy irodalmi minikalandregény. Más és több ez tehát, mintsem puszta publicisztika: Tőzsér Árpád szeret fejbe kólintani bennünket lírában is, prózában is; megint megtette.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2012)
SZALAY ZOLTÁN