Bedecs László: Magad vagy

A felvidéki költőké között Tőzsér Árpád verseiben látni leginkább a tudatos hagyománykeresés nyomait és eredményeit, azt tehát, hogy a „földi” költőelődökre a többieknél nagyobb figyelem esik. Nála Madách drámai költeménye kerül a központba és lesz világirodalmi rangú szövegesemény, hogy aztán a nyolcadik, prágai szín tovább is íródjon a köteteiben.

Szászi Zoltán verseit olvasva érzek valami hasonlót: az érsekújvári születésű Kassák tűnik fel újra és újra a szövegek mögött, sőt, a Kassák után című vers nyíltan is vállalja ezt a hatást. Igazából nincs ezen mit csodálkozni, inkább az a csodálkoznivaló, hogy Kassák gazdag és kísérletezésekkel teli, ráadásul nem is csupán a nevéhez tapadt avantgárd poétikákat mozgató, hanem a harmincas évektől már a „visszaklasszicizálódott” költői nyelvet is felajánló költészete nem kelti fel gyakrabban a kortárs líra és azon belül a felvidéki költők figyelmét.
Szászi azonban természetes módon talált rá erre a versnyelvre, hiszen maga is a szabad vers felé tájékozódik, és elsősorban a hosszabb, akár száz vagy még több soros szövegekben tudja tudásának és tehetségének legjavát megmutatni. És bár láthatóan nagy adósságai vannak a versmondatok képzésekor és a képi világ kialakításakor Kassák felé, de közben szorosan fogja a klasszikus modernség költőinek is a kezét: a József Attila-versek létszemlélete gyakran hallatszik Szászi soraiban, de például Juhász Gyulát és az ő komorságát is megidézi egy emlékezetes versben. Egyáltalán: Szászi legfontosabb témája az elmúlás, a betegség, az öregedés és általában az idő előrehaladása, és ezek a témák szinte vonzzák a huszadik század első felében oly elterjedt elégikus hangot, ami nála nem a lázadó, „csak azért is”-attitűddel kapcsolódik össze, hanem a belenyugvó, lemondó magatartásmintákkal, a szomorúsággal és egy csöppnyi öniróniával, melyhez szintén a Nyugat mesterei szolgáltatnak mintákat.

De igazságtalanok lennénk, ha Szászit a nagy elődök egyszerű követőjének, valamiféle epigonnak tartanánk, merthogy a kötetében a hangfekvés, a motívumvilág és a versszerkezet is mutat kifejezetten eredeti, ötletes és előremutató, kortárs elemeket. Kezdve a technika mai szavaival, melyeket szívesen használ szlengesen, lazán: „ímél”, „mikró”, „reklámcédula” – ezzel közelebb hozva a verset olvasóihoz és közelebb a beszélőt a hétköznapi problémákhoz.  Tudjuk, a posztmodernitás egyik legfontosabb eredménye, hogy a művésztől elvette a kitüntetettség terhét és dicsőségét, hogy a költőt nem vátesznek és zászlóvivőnek tekinti, hanem egynek közülünk, aki éppúgy próbálja elrendezni az életét, befizetni a csekket, bekapcsolni a mikrót vagy időben megválaszolni az e-mailjeit, mint bármelyikünk, és nagyon jó, hogy Szászi nemcsak tudatában van ennek a tapasztalatnak, hanem verseivel erősíteni is kívánja. Azaz nem tetszeleg a költő pózaiban, hanem inkább a mindennapi élet feladatairól és kellékeiről beszél: mosogatás, krumplihéj, rozsda, sárga neon – ezek határozzák meg a versek világát.

Nagyon tetszik, ahogy mindezzel játszanak a szövegek. Például amikor próbálnak valami nagyot mondani, de aztán a következő sorban gyorsan vissza is vonják az ünnep vagy bármilyen rendkívüli esemény lehetőségét: „egy hét múlva eljön a húsvét / aztán elmegy a húsvét / és nincsen” (E kor); „int egy lány gyere / de mégse” (Hát nem megy…); de a legszebb megoldás az olyan című versben található, mely úgy kezdődik, mintha egy szerelmes vers lenne, aztán kiderül, hogy nem egy lányhoz, hanem egy régen halott férfihoz beszél, bizonyára épp a szlovák anyanyelvű Petőfihez: „kislányosan vékonyka a csípőd / jobban mondva / ami maradt belőle / ha egyáltalán te vagy az a pár csont”. Vagyis nincs kiút a költői tekintet számára a pusztuló, lefelé tartó közegből. Hiába próbál az élet fényesebb, vidámabb felére nézni, ez nem sikerül, mert a sötét színek erősebbek, és azonnal rátolódnak a szebb képekre is. Viszont a próbálkozás, a keresgélés azt eredményezi, hogy a versek nem vesznek bele a tragizáló, kesergő hang kiszámítható üzeneteibe, hanem valamiféle vitahelyzetet szülnek, gondolkodást követelnek. Gondolkodást arról, miért van inkább a rossz, miért van inkább az elmúlás, mint az örök jó, az állandó boldogság. A Ma már ennyi csak melankolikus első sora: „holnap már ennyit se látsz”, pontosan összefoglalja ezt a világlátást: nem jó, ahogy most élünk, de ennél már csak rosszabb lesz. És miért? Talán az élet logikáját próbálják ezzel feltárni a versek. Hiszen ha az élet a halál felé tart, és mindebből senkinek sincs menekülés, ha tehát az élet maga eleve és lényegileg tragikus történetet ír, akkor minden más is, ami az élethez kapcsolódik (a szerelem, a gyerekek, az evés-ivás és minden más) hasonlóan tragikussá kell, hogy legyen. Ráadásul a kötet mindehhez következetesen tartja magát, azaz a szerző érett, megélt és teljességében felvállalt álláspontjának látszik. Ritka az ennyire zárt, jól szerkesztett kötet – jó az ilyesmit látni.

Az elmúlás egy másik kihívó kérdése is ott feszül a versekben: tudunk-e bármilyen hatással lenni a világra, jelent-e bármit is, hogy itt vagyunk? Szászi nem fut el az efféle, végső soron etikai problémák elől sem, pedig néha ezekre is csak fájdalmas, keserű válaszokat talál. Merthogy minden próbálkozás ellenére is oda fut ki a kötet, hogy egyedül vagyunk, mindent magunk kell megoldanunk, és az legfeljebb egy illúzió, hogy bárkire vagy bármire hatással lehetünk. „magamnak küldök ímélt” – olvashatjuk ebben a bizonyos utolsó versben, majd az említett „illúziók”-ról is szó van, és végül arról, hogy a magány már csak így, önmagunk társaságában és önmagunkban híve kerülhető el – ha ugyan nem épp az irónia az erősebb itt is, és nem épp arról van szó, hogy a magány teljességgel elkerülhetetlen. Hasonlóan kegyetlen és őszinte kép a hátlapra is kitett versből a haza és egy lyukas bádoglavór azonosítása. De nem is ez a legfájdalmasabb ebben, a Ki mit jelent rólad című, címében a besúgásra utaló, de a szövegben ezt meg nem erősítő versben, hanem a szűkülő tér élménye, a „szülőföld” emlékének halványulása, az egyre kényelmetlenebbé váló hely látványa. Szépen fogalmazódik ez itt: „a kert évente össze / s összébb megy / nem tudok nekifutni / nem lehet kitárni a karom”.

Majd minden versben találhatunk hasonlóan eltalált, jól végiggondolt és előkészített képet, de csak ritkán érzem úgy, hogy az egész vers egyben van, hogy nincsenek kilógó sorok, hogy a szöveg egésze egyfelé mutat. A koncentráltság hiánya Szászi kötetének legfőbb problémája. Mindig maradt egy kis káosz, egy kis zavar a szövegben, amit a szabad vers tempója csak még jobban felerősít. Érdekes, hogy a hosszabb, három-négy, vagy épp hét-nyolc oldalas versekben a legkevésbé zavaró mindez, ezért ezek a kötet legjobb szövegei. A Hát ez mi címűt emelném ki ezek közül, mely épp a már emlegetett kassáki, a Ló meghal…-ból ismerős versmondatokkal halad előre, szépen összegyűjtve a kötet legfontosabb motívumait: a korai, betegség okozta kórházi halált, a súlyos magányt, az idő pusztító múlását, az érzelmek nélküli szexualitást és az egymásra figyelés teljes hiányát. Nagy műgonddal szövi ezeket egybe. Látszik, hogy a hosszú vers megengedi, hogy az itt is széttartó részek végül összeérjenek, sőt, van hely ismétlésekre, hangsúlyváltásokra, lassú építkezésre. Ahogy az is látszik ebben a szövegben, hogy Szászi milyen magabiztosan kezeli a választott ritmust, prozódiát. Mert látszólag egyszerű a szabad vers, látszólag automatizált a beszédmód, de ez csak a látszat: nagyon kell figyelni minden egyes szóra, hiszen akár egy rosszkor jövő hosszú magánhangzó is megtörheti a szöveg dallamát. Szászi ezt pontosan tudja, és ha más versekben nem is mindig, itt magabiztosan kezeli a nyelvet. Hogy csak egy félmondatot emeljek ki ennek illusztrálására, egyben e tragizáló költészet mélyén is mindig ott lévő humort is bemutatva: „a magát doktor úrnak szólító fiatal segédorvos éppen a platina / vagy inkább hirtelenszőke de a hajszálak tövében már megkopott festésű / bubifrizurát viselő főnővér / kerek és lassan már minden rugalmasságát elvesztő / de legkevesebb három méterről még mindig egészen tűrhetőnek látszó / érett fügét formázó seggét simogatta” – hogy aztán a vers végére kiderüljön, miközben ezek egymást simogatják, egy beteg meghal, de az a bizonyos, rugalmasságát elvesztő fenék is csak azt jelzi, velük is múlik az idő, számukra is közeleg a vég.

Miért Kilátó a kötet címe? Sajnos, Szászi Zoltán rossz címadó, ez a verseknél még inkább látszik, de itt talán még van megoldás: nem a költészet magasságaira utal ezzel, ahonnan bármi is jobban látható, vagy ahonnan messzebbre lehetne látni, hanem a sötét kilátásokra, melyekről bőven volt már szó. És még egyszer mondom: mindezt mélyen átélve, ha tetszik, bölcsen adja elő, kimérten, következetesen, biztos kézzel. Hatodik kötete ez – megérdemelné a nagyobb figyelmet.

(Szászi Zoltán: Kilátó. Pozsony, 2012, Kalligram Kiadó, 98 oldal, 1600 Ft)