Keserű József – A város és az emlékezet

„Vergődök Uram, bizony gyötrődök most magamban. Akadályok földje lettem magamnak is, és bőséges veríték kemény talaja. […] Magamat fürkészem, én, az emlékező lélek. Nem csoda, ha figyelmemtől messzire esik, ami nem én vagyok. Magamnál azonban ki van közelebb hozzám?”

Szzent Ágoston szavai egy olyan nehézségre utalnak, amellyel előbb vagy utóbb minden élettörténet-író szembesül.

Saját élettörténetünknek ugyan mi vagyunk a főszereplői és többnyire az elbeszélői is, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyúttal mi lennénk a legjobb értelmezői is. Noha az élettörténetünk „tárgyával” különleges viszonyban állunk – olyan viszonyban, amilyenben senki más, hiszen mi magunk vagyunk ez a „tárgy” –, ez az önmagunkhoz való közelség időnként mégis leküzdhetetlen akadályként tornyosul elénk, és paradox módon éppen azt akadályozza meg, hogy hozzáférjünk ahhoz, aminek végső soron mi lennénk a legautentikusabb birtokosai – a saját élettörténetünkhöz.

Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy újra és újra elmeséljük – magunknak és másoknak – az élettörténetünket. Minden mesélés űrt hagy maga után: egy bosszantó vagy nyugtalanító érzést, hogy ez így nem az „igazi”, hogy valami fontos kimaradt, vagy hogy a történetmesélés szabályainak engedelmeskedve már megint lekerekítettük a mondanivalót, ami talán – természetéből adódóan – nem is annyira kerek. Bosszankodásunkba azonban némi remény is vegyül: később bizonyára lesz még módunk korrigálni, pontosítani, újra nekifutni az egésznek. A holnap ígérete – amely, meglehet, a legcsalfább ígéret mind közül – még a kudarcot is sikerré változtatja. Szerencsére holnap is lesz nap, amikor megint elmondhatom – újra és másképp –, amit korábban már elmondtam, s így végre elnyerhetem azt, amit tegnap elveszítettem.

A narratív identitás elméletének képviselői úgy vélekednek, hogy önazonosságunkat annak a történetnek az időbeli egysége szavatolja, amit önmagunkról elmesélünk. Bizonyos értelemben nem vagyunk azonosak azzal a valakivel, aki húsz (harminc, negyven…) évvel ezelőtt voltunk; ha azonban elmondjuk ennek az idők folyamán oly sokféle alakot öltött énnek a történetét, talán áthidalhatóvá válnak azok a szakadékok, amelyek az egyes éneket (énünk különböző időkbeli megvalósulásait) elválasztják egymástól. Biztató gondolat.
De vajon nem lehetséges, hogy saját élettörténetem elmesélése lesz az akadálya önazonosságom újbóli megalkotásának? Nem lehet, hogy éppen azzal kettőzöm (háromszorozom, sokszorozom) meg az énemet, hogy mesélni kezdek róla? Ha valóban létezik egy prereflektív viszonyom a világhoz és önmagamhoz, ahogyan Merleau-Ponty gondolja, akkor hogyan viszonyul ehhez a nyelvi reflexió? Nem lehetséges, hogy a nyelv megjelenése egyúttal a reflexió születése is, és ezzel együtt a racionális gondolkodásé? Márpedig ha ez így van, akkor nincs választásunk: énjeink többszöröződnek, élettörténetünk újabb elmesélésre vár – mi pedig újra és újra akadályok földjévé válunk önmagunk számára.

A másik élet

Orhan Pamuk Isztambul című memoárkönyve – amely a beszédes A város és az emlékek alcímet viseli – már az első fejezetében szembesíti olvasóját az ágostoni problematikával, egyúttal pedig tovább is gondolja a kérdést. „Gyerekkoromtól kezdve hosszú éveken át ott motoszkált bennem egy gondolat, hogy valahol Isztambul utcáin, a miénkhez hasonló házban él egy másik Orhan, aki minden vonásában hasonlít hozzám, mintha csak az ikertestvérem lenne, sőt pontosan ugyanolyan, mint én” (9.). A könyv egy olyan gondolattal kezdődik, amely látszatra nem több gyerekes képzelődésnél: egy nagy házban (és gazdag családban) élő kisfiú barátok híján kitalál magának egy képzeletbeli alakot, akit saját tulajdonságaival ruház fel. E gondolat vigaszt nyújt számára – hiszen most már nincs egyedül –, ugyanakkor azonban félelemmel tölti el; mi lesz, ha a két Orhan véletlenül találkozik egymással?

Mégis, többről van itt szó, mint egyszerű gyermeki képzelődésről. A másik Orhanról szőtt ábrándok egy másik világba nyitnak utat az elbeszélő számára – a képzelet birodalmába. Az ide tett kiruccanások azonban korántsem veszélytelenek. A kis Orhan már korán felismeri, hogy minden ilyen képzeletbeli utazás nemcsak elrepít valahova, hanem kíméletlenül vissza is irányít a kiindulópontra, mintha csak azért történt volna meg az eltávolodás, hogy annál fájdalmasabb legyen a visszatérés. Az ártatlannak tűnő játék hirtelen komolyra fordul. Önmagunk felismerése a másikban olyan bizonytalanságot szül, amelytől nem könnyen szabadulunk. (Amikor a kisfiú megpillant egy fényképet a lakásban, a következő kérdések buknak ki belőle: Vajon a fényképen látható fiú én vagyok? Azt mondják, én vagyok. De mi van, ha mégsem? Nem én vagyok, de éppenséggel én is lehetnék? Ki vagyok én egyáltalán? És ki a másik?)
Az elbeszélő az önazonosság kérdését a könyv felütésében nem egyszerűen időbeli, hanem térbeli problémaként is láttatja, ez pedig némiképp módosítja az eredeti kérdésfeltevést. Innentől fogva ugyanis nem elegendő, hogy emlékeinkre támaszkodva elmeséljük életünk történetét. Ha valóban meg akarjuk találni a másik énünket, és kapcsolatot akarunk létesíteni vele, akkor többre van szükség. Fel kell adni az otthon biztonságát, amelyről már úgyis kiderült, hogy csak időlegesen szolgálhat menedékként. Annak tudata, hogy valahol él egy másik énje, tényleges lépések sorozatára ösztönzi az elbeszélőt; legelsőként arra, hogy elhagyja a házat, és nyakába vegye a várost.

Séta a városban

Amikor kilépünk a házból, nemcsak a fényviszonyok változnak meg, hanem az arányok is. Egyszeriben eltűnnek a megnyugtató támpontok; helyüket ugyan átveszik mások, ám idő kell hozzá, míg térérzékelésünk alkalmazkodik az új helyzethez. A lakásban minden ismerős volt, az unalomig ismerős. És noha az utca sem ismeretlen, mégis mindig tartogat meglepetéseket. Itt mindig történik valami. Valaki felkiált, egy kocsi fékez, a napfény váratlanul megtörik a szemközti ház ablakán és a szemünkbe világít.
Jóllehet a „bent” és a „kint” olyan ellentétek, amelyek csupán relatív meghatározottsággal bírnak, szembenállásukat a szöveg metaforikusba hajló beszédmódja mégis elmélyíti. „Az utca! Napsütés, friss levegő, fény” (45.). Ezzel szemben: „Lakásunk olykor annyira sötét volt, hogy az utcára lépve elvakított a napfény, mintha egy függönyt húztak volna el egy nyári napon” (45.). A ház nyomasztó, homályos, sötét, unalmas és fojtogató légkörével szemben az utca a fény, a tágasság és a friss levegő lehetőségét ígéri. És még valamit: a megismerés lehetőségét. Amit eddig függöny takart, az váratlanul láthatóvá lesz.

De az igazi felismerések csak később jönnek. A séta a gyermek számára először nem jelent mást, mint menekülést az unalom elől. Ahhoz hasonlót, mint amit korábban az ábrándok nyújtottak. E két menekülési útvonal között azonban egy fontos különbségre figyelhetünk fel: míg az ábrándozás tisztán bensőséges foglalatosság marad, amelyben mások legfeljebb megzavarni tudnak bennünket, ábrándképeinkhez azonban soha nem férhetnek hozzá, addig a séta valódi felfedezésekkel kecsegtet. Az ábránd elhitetheti velünk, hogy vannak más, a miénkhez hasonló életek is (ahogyan az elbeszélővel is elhiteti, hogy van valahol egy másik Orhan), az utca ellenben kikerülhetetlenül szembesít bennünket ezekkel az életekkel. Ez pedig nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy ne túlozzuk el önnön jelentőségünket.
Az utca rengeteg látnivalót kínál, a séta egy idő után mégis fárasztóvá válik. Talán túl sok volt az inger, a feldolgozásra váró élmény? Vagy az unalom tért vissza váratlanul? A testi fáradtság visszahat a város érzékelésére is. „Ahogy a fáradtság és az unalom mindjobban befészkelte magát a testembe, az utcák, az ekkor már érdektelen kirakatok fokról fokra elveszítették színüket, és az egész város lassan fekete-fehérré vált” (47.). Ez a színtelenség fokozatosan szimbolikus jelentőségre tesz szert; előbb a város pusztulására és az efölött érzett szomorúságra utal, a későbbiekben egyfajta „hangulattá” fokozódik és jelentésköre kitágul: sötétek a macskaköves utcák, szürkék a régi, romos paloták; a házak is elveszítik színüket, mintha csak az éjszaka telepedett volna rá a nappali életre. Az elbeszélő számára Isztambulnak csak két színe van: fekete és fehér.

A városról kialakított fekete-fehér képet a könyvben elhelyezett és gyakran szóba hozott fekete-fehér fényképek is elmélyítik. A gyanakvó olvasó figyelmét azonban nyilván az sem kerüli el, hogy ezek a fényképek nemcsak támpontokként szolgálnak az emlékezéshez, hanem vissza is hatnak az emlékezés mechanizmusára, és megerősítik azt a felismerést, hogy az emlékezés aktusa nem függetleníthető a kulturális közvetítő közegek hatásától. Innen nézve pedig a fényképek nem igazolják Isztambul színtelenségét (mintha csupán az úgynevezett valóság egyszerű illusztrációi lennének), hanem sajátos módon láttatják és értelmezik a várost. „Gyermekkorom Isztambulja olyan volt, mint egy fekete-fehér fénykép, úgy emlékszem rá, mint egy színtelen, félhomályos, szürke vidékre” (49.).

Város és test

A séta, ahogy Michel de Certeau mondja, „a városi tapasztalat egy elementáris formája”. Nem mintha másutt nem lehetne gyakorolni ezt a tevékenységet; az ember sétálhat egy kertben, egy ligetben, vagy akár egy erdőben is, ezek azonban nem feltétlenül feleltethetők meg a séta ama tapasztalatának, amelyre egy városban teszünk szert. Ezekkel ellentétben a városi séta kulturális jelek sokaságával szembesít bennünket. Könyvében Orhan Pamuk külön fejezetet szentel a feliratoknak, amelyek egyszerre ejtik zavarba és késztetik csodálatra a mindenre fogékony gyermeket, ugyanakkor pedig állandó információforrásként és útjelzőként szolgálnak az olvasni tudó felnőttek számára. A városi séta magába foglalja a jelek elsajátításának és olvasásának gyakorlatát, s ennyiben maga is a jelhasználat sajátos módjaként funkcionál.

Városi sétáink során nemcsak használjuk és olvassuk a jeleket, hanem mi magunk is létrehozzuk őket. Mozdulataink és gesztusaink ugyanúgy olvashatóak lesznek mások számára, mint azok a jelzések, amelyeket ők bocsátanak ki. Szapora lépteink, mélázó tekintetünk, indulatos karlengetésünk akkor is üzenetet hordoz, ha mi erről nem veszünk tudomást, és azoknak is szól, akiket nem ismerünk. Sétálókként részeivé válunk annak a kusza jelhálózatnak, amit városi térnek nevezünk.
Ennek a térnek nemcsak geometriai vonatkozásai vannak – mint amilyen például az utcák párhuzamos volta, meghatározott és megmérhető hossza stb. –, hanem fenomenológiai is. Amikor áthaladunk a város bizonyos részein, bejárjuk és belakjuk a teret, amely immár nem közömbös a számunkra. Nyomokat hagyunk az utca kövén (elhullajtott papír zsebkendőt, eldobott cigarettacsikket) és mások elméjében (gyorsan elmosódó emléknyomokat). Mozgásunk olykor másféleképpen is láthatóvá és olvashatóvá lesz: testünk szabálytalan, néha pedig szabályos jeleket ró a város képzeletbeli térképére; az általunk bejárt útvonal ily módon egy szöveget eredményez. (Ahogyan például Paul Auster New York trilógiájának első részében az önjelölt magánnyomozó által követett Mr. Stillman teste rajzol betűket a térbe, amelyeket aztán a paranoiára hajlamos nyomozó jelentésteli szavakká olvas össze.)

„A gyaloglás hosszú költeménye manipulálja a térbeli szerkezeteket, amelyek, legyenek bármennyire panoptikusak is, se nem idegenek a számára (csak azon belül tud megvalósulni), se nem komfortosak (nem belőlük származtatja identitását). Félhomályt és kétértelműségeket hoz létre. Vonatkozási pontokat és idézeteket (társadalmi modelleket, kulturális szokásokat, személyes tényezőket) illeszt be. Maga is egy sor találkozás és alkalom eredménye, melyek folytonos változásban vannak, és melyek a másság emblémájává teszik, azaz olyanok, mint egy kufár, aki valamiféle meglepőt, csalogatót, a megszokottól eltérőt árul.”

Az idézett szavakból egy olyan igazságfogalom körvonalai rajzolódnak ki, amely sok szempontból ellentmond a nyugati filozófia által meghonosított elképzeléseknek. Eszerint az igazság nem valamiféle előzetesen adott ismeret, amit – mondjuk a tévedések lehetőség szerinti kiküszöbölésével vagy a gondolkodás helyes elveit követve – birtokba kellene vennünk, és nem is az a magánvaló szféra, amelytől – tudatunk korlátoltságából adódóan – menthetetlenül el vagyunk választva. Az igazság sokkal inkább olyasvalami, amit mi magunk hozunk létre, mégpedig azáltal, hogy végrehajtunk egy cselekvéssort. Ez az elgondolás a legegyszerűbb emberi cselekvést is teremtő jelleggel ruházza fel, a létezésnek pedig esztétikai többletet kölcsönöz.

Fontos azonban látni, hogy az így felfogott igazság nem tekinthető sem átláthatónak, sem tisztának, sem pedig megnevezhetőnek. Inkább egy olyan történésként értelmezhetjük, amely mindörökre homályos és megragadhatatlan marad. Az író azonban éppen azért író, mert a kifejezhetetlent is képes kifejezni. A memoár tanúsága szerint az Isztambul elbeszélőjét ez a felismerés tette íróvá. „Már tudtam, hogy aznap este nem fogok veszekedni anyámmal, hogy nemsokára kilépek az ajtón, hogy kiszabadulok a vigaszt jelentő utcákra, és hosszú, hosszú sétáim után, amikor az éjszaka közepén hazatérek, valamit vissza akarok majd adni az utcák hangulatából, a város vonzerejéből, és leülök majd az asztalomhoz. Nem festő leszek – mondtam. – Hanem író” (466.).

A város – az enyém és másoké

A várost, ahol megszülettünk, nem mi választottuk magunknak. Egy idő után mégis azt mondjuk, ez a mi városunk. Lehetséges, hogy ilyenkor csupán az elsajátítás egy formáját gyakoroljuk: elfogadjuk azt, ami felett nincs hatalmunk. Az Isztambul elbeszélője ezzel kapcsolatban arra a következtetésre jut, hogy a város éppúgy elválaszthatatlan részét képezi énjének, mint a teste. A párhuzam alapját az képezi, hogy sem a városát, sem a testét nem ő választotta, hanem – úgy véli – a sors rendelte számára. Néha eszébe jut ugyan, hogy máshol is születhetett volna, és más testalkattal is rendelkezhetne, ekkor azonban éppen a fenti párhuzam döbbenti rá e gondolatok illuzórikus voltára. Hiszen ha más testalkattal rendelkezne, és egy másik várost tudhatna magáénak, az már nem is ő lenne, hanem valaki más.
De a város és a test közötti párhuzam talán mélyebb annál, ahogyan Orhan Pamuk láttatja, és túlmutat a sorsszerűség gondolatán. Hiszen a város, mint szó volt róla, belakott tér az ott élők számára. Ez pedig azt jelenti, hogy testünk az idők folyamán nemcsak alkalmazkodott a városhoz, hanem meg is ismerte azt, mégpedig mélyebben, mint ahogy értelmünkkel valaha is megismerhettük volna. Testünk tudja, mikor kell befordulni a sarkon, hol lejt a járda stb. Mindezt anélkül, hogy gondolkodnunk kellene rajta. A saját városában az ember vakon is képes tájékozódni.
Ebből persze nem az következik, hogy birtokoljuk a városunkat. Városunk felett éppúgy nem rendelkezünk, ahogyan nem rendelkezünk teljes mértékben a testünk felett sem. Mind a kettőt tekinthetjük ugyan sajátnak, de egyiket sem magunknak köszönhetjük. Ahogyan élettörténetünknek vannak olyan eseményei, amelyeket másoktól tudunk meg (hiszen az emlékezet határai végesek), akképpen a város is hordoz magában olyan jelentéseket és történeteket, amelyek túlmutatnak a mi életünk időbeli horizontján. De mint ahogyan élettörténetünknek szerves részét képezik azok a történetek, amelyekről nincsenek primer emlékeink, és csak mások elbeszéléseire támaszkodhatunk velük kapcsolatban, úgy a városról szóló történetek is (amelyek szintén mások történetei) szervesen hozzátartoznak a város és a városban felnövő „én” történetéhez. A város tere interszubjektív, kulturális tér is, amely telítve van emlékekkel és legendákkal.

Városunk nem kizárólag azért a miénk, mert itt nőttünk föl, mert ezeken az utcákon csellengtünk, ezeket a padokat koptattuk, ebbe az iskolába jártunk… A város tere nem csak megélt tér; hozzátartozik az a tudás is, amely másoktól – az itt élőktől és az idegenektől – származik. Nem véletlen, hogy Orhan Pamukot annyira izgatja a kérdés: vajon hogyan látták Isztambult a XIX. századi utazók? És hogyan látták közvetlen elődei, a XX. század török írói? A memoáríró emlékezete ennélfogva túllép az egyéni emlékeken és az átélt tapasztalatokon, s az is fontossá válik számára, amit mások gondoltak és mondtak Isztambulról. Emögött az a felismerés húzódik meg, hogy városunk sohasem csak a miénk (ahogyan élettörténetünk sem az), hanem másokkal is osztozunk rajta. „Amikor egyszerre idézem föl magamban ezt a négy írót, mindig arra gondolok, hogy egy várost nem csupán topográfiájának, épületeinek, lakóinak sokszor véletlenszerű egysége teszi egyedivé, hanem azoknak az emlékei is, akik hozzám hasonlóan ötven évig ugyanabban a városban, ugyanabban az utcában éltek, és azok a rejtélyes vagy nyilvánvaló összefüggések, amelyek betűk, színek és képek között az évek során lassan kialakultak bennük” (137.).

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényóriásának első kötetében van egy megkapó jelenet, amely jól példázza azt, hogy miképpen hatnak vissza mások elbeszélései személyes tapasztalatainkra. A regény elbeszélője gyerekkorában gyakran ábrándozott a tengerről és Balbec tengerparti városáról; ábrándjait pedig mindig a másoktól hallott gondolatok és vélemények formálták. Amikor Legrandin úr viharos partvidékről beszél neki Balbec kapcsán, akkor a fogékony gyermek az ősi, érintetlen természet példájaként gondol a tájra. Amikor azonban a műkedvelő Swann úr a balbeci templom építészeti vonatkozásait ecseteli, a Balbecről és a tengerről kialakított kép módosul: összekapcsolódik a Legrandintől örökölt képpel és egy furcsa hibridet képez. És noha a regényben igen fontos szerepet kapnak a csalódásélmények, amelyek közül az egyik éppen a balbeci tengerparttal kapcsolatos (amely az elbeszélő nagy meglepetésére egy cseppet sem hasonlít sem a Legrandin úr, sem pedig a Swann úr által megrajzolt képhez), a jelenet szépen megmutatja, hogyan vagyunk képesek más szemével látni bizonyos dolgokat.

Az Isztambul elbeszélője ugyancsak fontosnak tartja mások nézőpontját, hiszen a városról kialakított képet mások elbeszélései is formálják, nem ritkán azokéi, akik idegenek a városban, s azt csupán kívülről ismerik. „Talán ezért történik meg olyan gyakran, hogy a nyugati utazók városomról szóló írásait nem egy másik ember egzotikus álmodozásaként, hanem saját emlékeimként olvasom” (309.) .Orhan Pamuk mintha azt sugallná, hogy ha a másik – a kívülálló, az idegen – szemével nézünk a városunkra, akkor talán képesek leszünk másképp látni azt, s így megszabadulhatunk az unalomtól, amely időnként hatalmába kerít bennünket, valamint azoktól a kliséktől, amelyek mindig ugyanolyannak (fekete-fehérnek) mu-
tatják a városunkat.

Az idegen tekintet segíthet abban, hogy elszakadjunk a rögzült sémáktól, és másképp lássuk azt, ami egyébként olyannnyira ismerős. Például a várost, amely nemcsak egy pont a térképen, egy utalás a történelemkönyvben, egy fejezet az útikönyvben, és nem is csak a megélt élmények helyszíne, s így élettörténetünk elidegeníthetetlen része, hanem közös tér is, amelynek kultúrája, nyelve és történelme összeköt bennünket másokkal. Mégis, mindezek mellett és ellenére ott marad a csendes bizonyosság, hogy úgy, ahogyan én nézem a városomat, nem nézi senki más. Mert végső soron saját magam számára mindig is helyettesíthetetlen maradok.