Nagy Erika: A kétnevű város (Váradi Nagy Pál Urbia című kötetéről)

A könyv Szalay Miklós tervezte borítója egy városkép műholdfelvételét ábrázolja. A fedőlapkészítés motivációja érthetővé válik a címből kiindulva, ti. a latin urbis szó jelentése „város”, míg a könyvben szintén gyakran előforduló linna szó finnugor eredetű, jelentése „vár”.

Az olvasó már az első részben egy olyan világba csöppen, amelyet kettősség ural. Egyrészt a sajátos, hajónaplószerű beszédmód a valóság, a megtörténtség vagy a valószerűség érzetét kelti, míg a történet az olvasóban önkéntelenül is interferál(hat) Voltaire Candide-jának Eldorádó című fejezetével, amelyben egy történelmen kívüli, nem létező álomvilág képe merül fel. A kettősség mindvégig jellemzője marad a kötetnek, s több szinten is érvényesül. A városnak két neve van, lakói nyelvüktől függően kétféleképpen nevezik. A történetek ezen síkja erősebben kötődik a valósághoz, amennyiben a kisebbség–többség, illetve a társadalmi hierarchia létező problémáját veti fel. A kötetben azonban nem egyértelmű, hogy etnikai, nemzeti stb. kisebbségről van-e szó, s a háttérben működő hatalom jellege is nehezen megragadható. Urbia/Linna egy Impéria nevű birodalom részeként jelenik meg, de ebből sem tudunk valós történelmi korra, illetve létező (vagy valamikori) helyszínre következtetni. Többnyire inkább a történelmen kívüliség jellemzi a kötet legtöbb darabját. Ezt erősíti fel már a kötet elején a Kopernika című történet, amelynek utolsó mondata („Két év múlva meghaltam tüdőbajban”) erősen befolyásolja az olvasói hozzáállást, s hatással lesz az ezt követő történetek olvasatára, valószerűnek tekinthetőségére.

 

Ez a képzeletbeliség azon fogódzók egyike, amelyek összekötik a kötet egyes darabjait. A meglévő párhuzamosságok, fel-felbukkanó közös elemek, motívumok – mint a helyszín, bizonyos szereplők azonossága, többszöri megjelenése különböző történetekben, azonos hangulat, atmoszféra – kínálják az együttolvasás lehetőségét, azonban, ha ezt az eljárást próbáljuk követni, minduntalan akadályokba ütközünk. A hasonlóságok nem szerveződnek egységes rendszerbe, nem alkotnak összefüggő, logikus motívumhálót, gyakran inkább esetlegeseknek tetszenek, s így kissé széteső szerkezetről tanúskodnak. Megakadályozzák azt is, hogy önálló történetekként olvassuk a szövegeket, de azt is, hogy novellafüzérként tekintsünk a kötet darabjaira. Az első három történet lehetne egymás párja, amelyek ugyanazon főhősnek különböző életkorbeli „anekdotáit” adják elő (a kötetbeli sorrend szerint), de a Kopernika említett mondata ellehetetleníti a tökéletes összekapcsolás lehetőségét. Ezután két olyan történet következik (gdr, öregtorony), amelyek – legalábbis látszólag – még kevésbé építhetők be az előzőek után. Az elsőben egy „filozófus csecsemő” gondolatait olvassuk, a második pedig mintha újrakezdené az Urbiát, itt derül ki, hogy miért is kétnevű ez a város. A betonút vége című fejezet azonban a kamaszfiú meséjével folytatása (lehet) a korábbi, Linna keresése, valamint a Kopernika című részeknek. Az ezután következő történetek inkább csak metaforikusan, utalások szintjén kapcsolhatók az előző részekhez. Például a Mégegyszer naturalista leírásai emlékeztetnek a Kopernika szintén naturalisztikus nyelvére, de a varjú mint halált/elmúlást jelképező madár motívuma is közös elemként fűzi össze a Kopernika–öregtorony–Mégegyszer hármasát. Alulstilizált nyelv jellemzi a mnt című darabot is, amelyben e város „vegyes” lakosságának egy másik tagjával (nevezhetnénk így: típusával) találkozunk, akinek archaizáló, nyelvjárásias beszédmódja ellentétben áll a felbukkanó modern technológiával és a már említett naturalista színezettel. Az ezt követő történet (amo de sorto) szintén visszakapcsol egy korábbi darabra, a gdr-re, ti. az elbeszélő vélhetően ugyanaz mindkét történetben, de motivikusan is megképződik a kapocs: a gyermek elbeszélőnek a vért málnaszörpként láttató naiv esztétizálása feltűnik mindkét történetben. A kétarcú Jána című rész tovább árnyalja a Kopernikában elhangzottakat, a város két nagy „népcsoportja” közti ellentétet: a „birodalom” áll szemben a „maradékokkal”. A Teknő című próza a modern technológia tematizálása révén köthető a mnt című részhez, míg a Vas (A Pál utcai fiúk posztmodern átírásaként) a kötet legelejéhez csatol vissza, a Linna kereséséhez, ahol szintén gyermekek a főszereplők.

A történetek sorából részben kilógó rész – a téma és a nyelvi regiszter közötti feszültség miatt – a daráló leleménye című darab. A történet groteszkségét, abszurditását az adja, hogy a szakrális, konfirmáció általi nagykorúsítás teljesen demisztifikálódik, áthelyeződik nem is a világiba, hanem annál tovább, az alvilágiba, miközben esztétizálódik az emberölés cselekedete. Ez a rémtörténetbe illő hangulat folytatódik a következő prózában, a kallódó tagok címűben, ahol a külső, gazdasági-pénzügyi befolyás előtérbe helyeződik az emberi méltósággal, a halottaknak kijáró tisztelettel és kegyelettel szemben, ezáltal egy poszthumán utópiát vetítve előre.
Ahogyan a kötetre jellemző a már említett kettősség, ugyanez igaz lehet az olvasó érzéseire is. Kettős benyomásunk alakulhat ki a kötetről: egyrészt a kompozíció sajátosságaiból adódóan azt lehet érezni, hogy néhol az egyes darabok nem a saját helyükön vannak, „átugráltak” innen oda, felcserélődtek, s ez olykor összefüggéstelennek, szétesni akarónak láttatja a kötet részeit. Másfelől viszont ez a megoldás, ha nem is logikus, ok-okozati alapon, de motivikusan/metaforikusan következetes világot hoz létre.

(Váradi Nagy Pál: Urbia. Korunk–JAK–Prae.hu, Kolozsvár–Budapest, 2012, 104 oldal, 2100 Ft)