Oleg Pavlov – Robbantás (I.)

A férfi épp csak elszunnyadt, s amikor kinyitotta a szemét, maga előtt a síró feleségét látta. Ez olyan fájdalmasan, élesen hatolt a tudatába, mintha alvó agyát áramütés érte volna. Hétfő van… A feleségének kellett ébresztenie, mert egyébként már csak az elkészült reggeli tudta minden reggel kihúzni az ágyból. A nő fel is keltette, de semmit sem tudott mondani neki.

A férfi feküdt és úgy nézett rá, mint aki megbénult, mert felfogta: ha az asszony sír, akkor valami borzalmas dolog történt… Ez sehogy se fért a fejébe, hisz úgy hatott, mintha az életük hirtelen kettétört volna. Az életük… A lánya… A fia…
A férfi szülei már meghaltak, helyükön űr tátong. Csak a gyerekei vannak, de ők is rég külön élnek, messze vannak. A fia közelebb állt hozzá, jobban szerette, kedvesebb volt neki. A felesége, mivel ő szülte, vakon és egyformán szerette őket. A férfi viszont valamiért a fiút választotta, mintha csak őérte kéne áldozatot hoznia. Előbb lányról ábrándozott, de fia született. Rábeszélte a feleségét, hogy szüljön egy másik gyereket, és a lány ekkor jött világra. Aprócskaként, gyengécskeként. A férfi szíve meglágyult, megnyugodott. És boldog apa vált belőle. A kislányához kedves volt, a felnövekvő fiához viszont úgy viszonyult, mint egy nevelő, büntette és megtörte, hogyha nem engedelmeskedett. Sok szenvedésre, kínlódásra késztette. Így egy erős, helyes, hallgatag fiatalember cseperedett fel. Olyan, aki kímélte az anyját, tisztelte az apját s óvta a húgát, mert felfogta, hogy ez az ő családja. Viszont minden további nélkül kiszabadította magát ebből a helyzetből, amikor egyetemi hallgató lett: odaköltözött a nagyanyjához és a nagyapjához, akik istenítették elsőszülött unokájukat. Mindenkinek így volt a legkényelmesebb. Aztán Amerikába repült, hogy folytassa a tanulmányait, majd feleségül vett egy amerikai nőt, és ottmaradt, megkapta az állampolgárságot is… Amerikai férfi. Mindent csendben csinált, a dolgairól is csak akkor beszélt, amikor úgy látta, eljött az ideje. Egy olyan cég programozójaként dolgozott, amelyiknek az irodája az egyik összedőlt felhőkarcolóban volt – de erről is az amerikai felesége számolt be. A sok év alatt kizárólag a temetésekre jött haza: amikor távozott az élők sorából a nagymama, majd rá fél évre a nagypapa. Ritkán telefonált, ilyenkor értésükre adta, hogy él, egészséges, de mindössze ennyit. Az anyja majd eszét vesztette, amikor megtudta, hogy mi történt ott, ahol a fia él, vagyis New Yorkban, és Moszkvából azonnal felhívta, mire a fiú, amikor végre-valahára kinyögte a választ, teljesen közömbösen csak annyit mondott, hogy hazaért a munkából és minden rendben van. De aztán egy hónap múlva váratlanul telefonált, és közölte, hogy hazarepülnek, a feleségével együtt. Lehetséges, hogy megérzett, megértett valamit. Megbocsátott. Helyreállt a rend: a ház, a család. De csakis azért, mert a fiuk náluk vendégeskedett. A lányuk ugyanis külön élt. A férfi mindig teljesítette szeszélyes lánya minden kívánságát, így, bár nem volt ínyére, de azt is megengedte, hogy tizenhat évesen szabaddá váljon, mert már nem bírta a könnyeit, könyörgését. Rájött: mindegy, hogy ez mikor következik be. Mert akkor az ember úgyis felnőtté válik… Amikor családot alapít… És ekkor hirtelen a lány elment, magukra hagyva a szüleit, megfosztva őket a szeretetétől.

A férfi szüleinek halálakor megörökölt lakást a lányuknak tartogatták… A lány ott élt, felügyelet alatt ugyan, de az életébe csak az anyját engedte be. Az anyja mindent tudott, az apját pedig sokáig át tudták verni, mert ő mindent elhitt, semmit sem sejtett, semmit sem értett. Micsoda megdöbbentő és képtelen felfedezés volt a számára, hogy az ártatlannak vélt kislánya nővé érett, és volt egy férfi, akit szeretett. Egy csinos fiatalember. Aki ott élt az ő lakásában, és a lányával hált. Aki elvette tőle a lányát, úgy, hogy nem is kérte: egy hitvány gazember. De milyen szánalomra méltó volt ez a becsapott férfi… Egy apa, akinek hazudott a lánya. Egy férj, akinek hazudott a felesége… Kipenderítette hát ezt a fiatalembert, az összes cókmókjával együtt, aztán leitta magát, miközben arra várt, hogy a kihalt lakásba hazaérjen a lánya, és ebben a szánalmas, megalázó helyzetben találja. Nem, nem ütötte meg a lányt, még csak nem is ordibált vele, egyszerűen megtiltotta neki, hogy így éljen – ilyen fertőben. A lány pedig elmenekült, eltűnt.
Ezután a ficsúr után jött egy másik, sokkal érettebb és önállóbb, de épp ezért még mocskosabb, a lány pedig nála élt, vele, mert a férfi gondoskodni akart róla. A lány hiszékeny, könnyelmű és jólelkű volt. Szeretett, aztán szenvedett, játékszer volt egyik-másik fickó kezében. A férfiak úgy váltakoztak nála, mint az évszakok. Szaladgált a bérelt lakások között. Most viszont valahol egy különös embertípussal élt. Polgáremberrel… Az ilyet polgári házasságnak nevezik… Ez a gazember beleszuggerálta, hogy ebben a helyzetben mindketten szabadok: és lehet, hogy boldogok is.
A férfi szemében a lánya sajnálatra méltó volt, és nem tudott valami undorhoz hasonlón úrrá lenni. Hol a lányával, hol az ilyen férfiakkal, hol pedig az ilyen szerelemmel kapcsolatban. Egyszer ezt mondta: „bárcsak egy zsidót találnál magadnak. Azok gondoskodók, és nem dobják el a gyerekeiket”.
Maradt neki a fia: várta a telefonhívásait, az érkezését és a kizárólag közöttük, férfiak között zajló konyhai beszélgetéseket, amelyekre a valamikor épp a fiától ajándékba kapott méregdrága vodkát is tartogatta. A fia a legutóbbi érkezésekor megvette ezt a kis komputert a videokamerával, így megjelent neki a képernyőn is, mintha csak valamilyen tévében lenne: beszélgettek, látták egymást, tartották a kapcsolatot, szinte ingyen ‒ csak egy hívásba került. A fia mindegyikőjüket szerette, s össze is kötötte, még a húga is minden évben kiment hozzá. A szülők pedig reménykedtek benne, úgy kívánták, mint valami utolsó lehetőséget, hogy egyszer ne jöjjön vissza. Valamiért hittek benne, hogy ott új élet, jövő vár rá. Még akkor is, ha ők úgy fognak itt meghalni, hogy a gyerekeik közben Amerikában élnek. A gyerekeik és az unokáik is. Messze volt még ugyan az öregkor, de vigasztaló volt várni az unokákat, mert valakinek így még szüksége lesz rájuk, valamiben még segíthetnek. Erről a fiuknak minden hazajövetelekor beszéltek, de az csak mosolygott. Attól viszont, hogy a lányuk képes rá, és szül valakitől egy gyereket, megijedtek, féltek. A gyerekeik miatt érzett nyugtalanságuk, gyerekkoruk egészét kitöltő aggódásuk, amely mégis boldogságból és reményből szövődött össze, a jövőjüket illetően félelemmé változott, mintha semmiféle lehetőség se állna előttük…
Csak sötét, nyomasztó dolgok. Az attól való félelem, hogy valami nemkívánatos fog bekövetkezni. Egy éjszaka, egy hét vagy egy év alatt, teljesen mindegy. A létezés értelmetlen, magányos tevékenység. Magamért élni? Minek? Na és, utána mi lesz? Ezért tűnt úgy, hogy többé nem tudják szeretni se magukat, se az életüket. Most a gyerekek nélkülük, pontosabban helyettük élnek… Csak a gyerekekért éltek – és a férj látta felesége szemében ezt a félelmet…
‒ Na? Felkeltél? – Ezt úgy mondta a felesége, mintha felkészítené a következő, zagyvaságnak tűnő dologra: ‒ Két metróállomást felrobbantottak – a Ljubjankát és a Park Kulturit.
Ez újabb ütésként érte a férfit, de elhárította. Végül mégis felfogta. Közvetlenül mellettük, itt a közelben. Ez valahogy furcsának tűnt… De van autójuk, a lányuknak szintén. Idejét sem tudta, mikor ment le utoljára a metróaluljáróba: mintha egy másik életben történt volna, oly rég volt. De ha lement volna… Erre még gondolni is szörnyű volt. Ez a gondolat elhagyta, csak egy bizonytalan, könnyed remegés maradt rajta. Úgy tűnt, csak most tért magához. Felfogta, hogy élni kell, hozzá kell fogni valamihez: akár a mosakodáshoz is. De mi ez az undorodás, magával és mindenkivel kapcsolatban, mintha a halálra készülne… S az élete ‒ valaki elrontotta az életét: a felesége egyszeriben használhatatlanná vált, nos igen, az ő számára… és az élet számára.
Még hallja a feleségét, aki, úgy tűnik, az ismerősöket hívogatja, meg a lányát. Nyilván aggódik miattuk… De ez ostoba fecsegésnek, félrebeszélésnek tűnt… Mi szükség van erre?
A férfi úgy érezte magát, mint egy elmeháborodott, aki egy bizonyos emberként aludt el, de egy másikként ébredt.
A felesége pedig… Az arcán a szenvedés grimasza, ami, mint egy őrültnél, diadalmasnak hatott: a felesége szenved, de vajon miért nem szenved ő is úgy, mint a felesége, a mások szenvedésétől?
A feleség viszont arra már nem emlékezett, hogy férjének ma be kell mennie a klinikára. Erre a napra jegyezték elő. Teljesítette, amit mondtak neki: előző nap este eltávolította a mellkasa területéről a szőrt. Igazán szolidan hangzott: a „monitoringvizsgálat” miatt. A szíve, a vérnyomása: mindent egyszerre. És ő tényleg mindent tudni akart a szívéről és a vérnyomásáról. Egész jól érezte magát. Valami mégis kitüremkedett az átlagos kardiogramból. Így már egy hónapja, ha nem több, azért fizet, hogy ugyan még nem gyógyították meg, de járhatja az orvosi szobákat, hogy végre ítélkezzenek felette. Hogy mire készüljön föl, mire gondoljon elalvás előtt… Most már félt. Szinte állandó fájdalmat érzett a szívében, és kínozta az ismeretlen, nem hagyta nyugodni a gondolat. Törődik az egészségével, hogy is van ez? Ellenáll az életnek, mint valami betegségnek? Vagy harcol érte, de akkor mi ennyire félelmetes? És még ott a felesége is… Megijedt. A szerencsétlen. Egykoron háziasszony lett belőle, most pedig ápolónő. Szemmel tartja a férje táplálkozását: csak semmi zsírosat. Ez lett számára az elv, a hit, a cél… Elkerülni a betegséget. Valaha féltékenykedett, bezárkózott önmagába, fallal vette körül magát – most pedig megpróbálja védeni, óvni, de szenved, mintha gyanítana valamit. Ő pedig, aki egy ágyban alszik vele, arra gondol, hogy ha nem akar meghalni, akkor az azt jelenti, hogy nem akar elsőként meghalni… Nem és nem… El kell mennie a kivizsgálásra – a szíve egy teljes napig tartó megfigyelésére –, hogy kapjon valamilyen diagnózist, amilyet oly sokat kapott már eddig is. Ez az első figyelmeztetés, az óvatosságra intés: itt az idő. És ennyi. Az idő… Mindenkire emlékszik, aki elsőként ment el és a temetőben fekszik: ezek az emberek valamiért siettek élni, siettek valahová.
A lakás minden zuga a híradó különkiadásától és a riportoktól volt hangos. A konyhában és a szobákban a felesége bekapcsolta a tévékészülékeket, de el is felejtette, mert nem hallgatta és nem is nézte őket… Az interneten olvasta a híreket, az olvasástól teljesen rátapadt a képernyőre, kereste az újabbakat és újabbakat, már el se tudott tőlük szakadni. A legfontosabb, hogy minél gyorsabban megossza másokkal, mit tudott meg… A szeme úgy ki volt fáradva, mintha napok óta nem aludt volna… Az arca, az ajka meggémberedve… Elmosódott beszéd következett…
A férje még nem is hallja, de már látja maga előtt, ahogy a felesége ezt mondja:
‒ Putyin sürgősen Moszkvába repült!
Ahogy az lenni szokott, a férj a tévé képernyőjét nézi. Villognak a képek. Emberek arca, sok arc. Ezek az emberek egy új, földalatti pokolban vannak. Közülük mindenki vagy elkésett, vagy sietett, különben aligha maradhatott volna életben. Minden csatorna ugyanazt a dokumentumfilmet mutatta. Átkapcsolsz – és a kép nem mozdul, semmi sem változik, mintha kimerevedett volna. A férfi számára ez valahogy mégse tűnt félelmetesnek: nézi, és közben semmit se érez, mintha hirtelen kővé vált volna. Unalmas. Amennyire csak lehet. Halál, halál, halál, kizárólag csak halál… Mindössze azt fogta fel, hogy sok egyetemi hallgató pusztult el. Valakiknek a gyerekei. Mindenkinek vannak gyerekei. Egyszer csak szíven ütötte, amikor valaki ezt mondta: „De hisz Putyinnak is vannak gyerekei…” Nos, igen, mindenkinek. Valamiért még az Úristennek is.
Hogy csináljon valamit – valami normálisat, szokásosat –, sokáig mosakodott, aztán megborotválkozott a visszhangzó fürdőszobában. Nézte a saját tükörképét, miközben mosta lefelé a borotválkozás ragacsos habjának maradékát… Hirtelen arra gondolt, hogy olyan, mintha egy halott arcát nézné – egy tiszta és simára borotvált bőrű idegenét –, és arra, hogy lehet, hogy ma meg fog halni? Gyengeséget érzett… Úgy látszott, már erre is késő volt gondolni. A konyhában várt rá a rég kihűlt kávé, de mivel a felesége elfeledkezett a reggeliről, így nekilátott az elkészítésének. A férfi megpróbált kimenni, majd visszajönni, de a felesége se azt nem vette észre, hogy kiment, se azt, hogy visszajött. Hogy ezzel is őt idegesítse – de a férfi visszafogta magát.
Amíg a fürdőszobában tartózkodott, hallotta, hogy a felesége megint a lányát hívja.
Így dörmögött:
‒ Minek ez neki, mit akar?
‒ A te lányod, felfogtad? A lányunk miattunk, miattad aggódik – mondta erőteljesen a felesége.
‒ Aggódik – ráncolta a homlokát a férfi. ‒ Bárcsak saját maga miatt aggódna…
‒ Épp most hívta őket a párja apja, és gyanítja, hogy lesz ma még néhány robbantás. Sehová se szabad menned.
‒ Közülünk mindenki életben van. És senki se megy be abba a metróba – mondta a férfi, és elégedett volt magával.
A lányára gondolt: egy hisztérika. A férjecskéje polgári papácskája pedig nagy titokban megjósolta: hisz a kémelhárítás magas rangú tisztje az FSZB-nél… Patkányok. És az ő lánya ott van, velük van, ennek a fiával van. Arra gondolt, hogy – de inkább hallgatott… A felesége viszont ezt mondta: miért ilyen kegyetlen, miért nem szereti a lányát… Ezt hallotta: „Te mindannyiunkat megvetsz”. A nő szinte rákiáltott, el akarta találni férje fájó pontját, de hirtelen olyan sajnálatra méltóvá vált, hogy a férfi már rá se tudott nézni, inkább lesütötte a szemét. Megértette: borzasztó, fájdalmas, szörnyű lehet a feleségének. Hogy kegyetlen vele, nem szereti – és a nő épp ezt akarta mondani… De inkább kiment ‒ viszont ijedtségében gyorsan visszatért, mert azt olvasta, hogy két újabb robbantás történt, állítólag a Proszpekt Mira és a Begovaja metróállomásokon.
Agyrém. Az öngyilkos merényletre kész nőt a kamerák külső megfigyelőként követték, épp a Jugo-Zapadnoje aluljárójába mentek be… Egyetlen nő maradt, aki még nem robbantotta fel magát, és ő valahol ott van, az emberek között, a metróban… Hivatalosan csak annyit közöltek, hogy a metró fruzenszkiji vonalán leállították a forgalmat. Vagy nem is, nem a teljes vonalon, hanem csak ott, ahol robbantottak. A férfi szerette volna megtudni, de nem sikerült neki, hogy vajon lezárták-e a Szadovojét, mert másképp egyszerűen képtelen eljutni a Krasznaja Presznya megállóig. Mehet a Komszomolszkaján vagy a Leninszkijen keresztül, de ott hogyan tovább? Döntenie kellett… Dönteni… Utazik, vagy megpróbál nem gondolkodni, és otthon marad. Nem félt, inkább az ellenkezőjét érezte. Robbantások. Vér. Halál. Rettegés. Micsoda ostobaság, hogy épp ma történik ez, és holnapra véget ér ez az egynapos háború.
Amikor betelefonált a klinikára, könnyed, nyugodt hang válaszolt, mintha hozzáért volna, annyira közeli női hang. Épp mint egy vak: ott érezte magát a rendben és nyugalomban, ahol semmi sem változik, azaz a klinika féltve őrzött csendjében… Úgy tűnt, a vonal meg fog szakadni, ezért zavartan, sietve közölte, hogy elő volt jegyezve, de kéri, hogy tegyék át máskorra – valamit hazudnia kellett, hogy ne tűnjék gyávának –, de hiába. Nyilván rengeteg ilyen hívást kaptak. Hallotta, hogy sehogy se tudnak rajta segíteni. Mintha automata hang válaszolt volna, valahonnan, ahol már nem volt senki, aki felajánlotta volna, hogy beírja egy másik időpontra, újra irányt mutatva…
Bárcsak egyedül a mellkasa ismételt leborotválása volna ellenszenves és értelmetlen. A felesége, aki megint mindenről megfeledkezett, belebújt a notebookba, mintha bálványozna ott valakit. Az újabb két robbantásról közölt hírt azóta már cáfolták. De a nő most a fiától várta a hívást, akivel akár történhetett is valami, ezért ebben a dermedt állapotában valami Amerikáról szóló borzalmas hírt keresett… Nyilván az egész világot fel kellett robbantani…
‒ Elég ebből. Azok a tornyok nincsenek többé – mondta a férfi szinte gyűlölettel a feleségének.
A felesége kínozta, egyre kínozta őt… És kínozta saját magát is… De minek? Miért?
És nem lehetett megnyugtatni, vagy rávenni, hogy gondoljon valami másra.
Nem, minek is maradjon otthon, minek? Elment, egy szó nélkül, mintha örökre távozott volna.
A hely, ahol este alig-alig tudott leparkolni, szoros közelségben az idegen kocsik mellé, mostanra megürült. Ő volt az utolsó, mások már elhajtottak. Magányosnak, kitaszítottnak – azaz önmagával azonosnak látszott. Beült az autójába, a motor beindult, majd lefulladt, beindult, majd újra lefulladt… Úgy tűnt, hamarosan szét is esik. Ideges lett. Szűkösség és fülledtség keletkezett benne. Fájni kezdett a szíve, ő pedig megmerevedett, nem mozdult, mintha nem is akarna ellenállni, gondolta hirtelen… Miért is ne képzelhetné, hogy már halott? Látni, tudni, de semmit se érezni. Csak magát az időt, az időt. Egyszer valamikor olvasta egy könyvben, és most eszébe jutott: amikor késésben vagy, lassíts. Aludni lett volna kedve, elszenderedni, egyszerűen csak a haragtól, a tehetetlenségtől, de felocsúdott. Hirtelen megszólalt a mobilja, úgy csengett és rezgett, mint egy ébresztőóra. Idegesen a köpönyege zsebébe nyúlt, hogy elkapja. Csak hihetőt válaszolni neki. Azt füllentette, hogy már úton van és minden rendben. Ennyit még megtehet érte… Hisz a felesége ott maradt egyedül az üres lakásban, és várt valamit.
A felesége közölte, hogy elfelejtett reggelizni. Aztán elhallgatott. A férfi válaszolt – igen, elfelejtett. Mondtak valamit egymásnak, kipréseltek pár szót magukból.
Nem… A férfi még annyit mondott, hogy majd még hívja a klinikáról.
Az egész életükből ennyi maradt: félteni valakit, hazudozni valaki érdekében. Azokért, akiket a legjobban szeretünk, de ők is megfizetnek ezért, és hazudnak… És a lánya? Őneki egyszerűen nem sikerült becsapnia a férfit.
Kiszállt a kocsiból, és az enyhén meleg utcai levegőben nyughatatlanságot érzett. Valójában annyira lassú volt minden. Végigment a kihalt sugárúton, mintha hűvös szellőn menne keresztül. Csodálkozva bámult körbe, mintha nem is ébren, hanem álmában történne mindez. Valaki a kutyáját sétáltatta, valaki a babakocsiban alvó csecsemőjét. Minden úgy változott, mint az álomban: ősz, tél, tavasz. A koszos, jeges hókupacok – még a múlt évből – leginkább a földtúrásokból kitaszított vakondokra emlékeztettek. Azon tűnődött: és vajon az ember? Kitaszíttatott valahonnan erre a világra, és számára csak a fiatalság és az öregség, az élet és a halál maradt. De aztán észrevette, amint hétköznapi emberek haladnak végig a sugárúton, ugyanabba az irányba, mint egy hosszú lánc ‒ sok fáradt ember –, úgy haladtak könyörtelenül, tovább és tovább, mint a menekültek.
Megállt a troli, úgy látszott, azért, mintha várná valaki.
A volán mögött – ahogy azt az első, kitárt ajtóban látni lehetett – mintha odakötöztek volna egy ázsiait, a sofőrök világos uniformisában.
Pontosan úgy, mint álmában.
Ez álom.
Mint egy kihalt szalon, ahol nincs egy lélek se.
Akár az első, akár az utolsó utas is lehetne.
Minden hely szabad volt, egy egész sor, s olyan gipszmásolatra emlékeztetett, amely hozzáidomult az eltűnt emberek hátának szilárd, automatikus formájához. Hogy hol az ő helye – nem jött rá, nem tudta. Ha ezek között, akkor ő is el fog tűnni… Inkább a mozgáskorlátozottak helyét foglalta el, egyedül, amikor az ablak mellé ült.
Aztán a Kuznyeckij híd magasából a szeme előtt úszott, egyre csak úszott Moszkva fekete-fehér szélesvásznú panorámája, a sápadt reggeli ködben messzire fekvő kupoláival, háztetőivel… Lassan, egyenletesen haladt a troli, már úgy tűnt, senki se irányítja… A híd irányába rengeteg ember vonszolta magát. Az emberek a kocsikkal egy magasságban vánszorogtak, mint a birkák. Az autók utolérték őket, de nem álltak meg.
A troli haladt tovább – lelassulva, elhalkulva, várakozva, úgy, mint egy önkívületben lévő ember szédülő feje.
Amikor megmenekülnek, el fognak bújni, el fognak futni – vélekedett… Amikor viszont ők mentenek meg valakit, feláldozzák magukat, belehalnak… Milyen félelmetes lenne, ha a troli lezuhanna, leesne ebből a magasságból, és beleesne a folyóba, elmerülne, magába nyelné a víz, vajon lehetséges ez?
Mindent megkapott, amit az élettől meg akart kapni….
Nála minden rendben. Jó feleség. Jó munka. Jó kocsi. Jó lakás. Akkor mégis mi olyan rossz?
Gondolkodott, és kezdett rájönni, hogy sehová se juthat el: olyan most, mint egy kidobott tárgy, amire akkor fognak emlékezni, ha megtalálják… Gondolkodott – és felejtett. Az álom folytatódott, és bár csapdába került, mégse akart onnan kitörni. Amikor a troli megállt és elhalkult, magába olvasztva a hozzá hasonló előtte állókat, úgy látszott, eltévedt, nem tudta, hová menjen, mit csináljon… Semmi se történt. Aztán hirtelen az összes ajtó kinyílt, mint a titkos ajtók, érzékeltetve, hogy létezik vészkijárat. Még ült, gondolkodott, várt… Majd mégis kiszállt, hogy szemügyre vegye ezt a képet: egy egész karaván mozdulatlan utazókoporsót látott. Megérkezett a következő, és beleütközött a másikba. Állt az egész sor, mint amit áramtalanítottak. A trolik csúszkáltak, megpróbálták folytatni az útjukat, kúsztak egymás után, hogy elfoglalják a helyüket a sorban. A robbantás megrongált valamit – és a pusztítás folytatódott. A városnak, melynek föld alatti bendőjében elszakadt egy kis véredény, mintha most csúszna kifelé a belseje… Ez megfoghatatlan remegést, sőt, rettegést váltott ki. Amikor előre megérzel valami még fenyegetőbbet. Nyilván. Egy újabb robbantást, egy még nagyobbat. Végül a kilátástalanság érzése lett úrrá mindenkin ‒ mintha állatokként éreznék ezt itt, ahol a megmerevedett, nehézkes, gyámoltalan vasbogarak levegőbe kifeszített vezetékei olyan csápokhoz hasonlítottak, amelyek megdermedtek a mélyből felhúzódó fémrúd légzsákja felett. Ez a benyomás sokkal erősebb volt, mint az emberek szakadatlan visszavonulása, amikor azért mentek át a sugárút másik oldalára, és azért mozogtak úgy, mint egy egész sor hangya, hogy keressék a kijáratot, hisz tudják, hogy létezik, ezért mindenki megy, megy, megy valahová… A férfi is elindult. Azoknak az embereknek az arcára szegezte a tekintetét, akik még vártak valamire ebben a koporsóban – többségében öregek –, de ők csak felakasztott, vitrin mögé állított portrékra hasonlítottak, amelyek a vitrin mögül közömbösen bámulnak.
Aztán magába rántotta egy őrült, félig üres iránytaxi, amely teljes gőzzel a katasztrófa helyszínére hajtott. Se holttesteket, se sebesülteket nem látott. Csak a bomba égett szaga terjengett a levegőben. Kordonokat látott, amelyek úgy álltak, hogy zavarba hozzák azokat, akik közszemlére tették őket: a kiskatonákat. Ügyeletes mentőautókat, valamilyen speciális szolgálatot, valamint a tévétársaságok furgonjait lehetett látni. Az interjúkat itt rögzítették, a metró bejárata mellett: néhány körberakott kamera elkapta a járókelőket, az arcukat.
‒ Mondja, kérem, zárva van a metró? – kérdezte óvatosan valami kis hölgy.
‒ Miért lenne zárva? Nyitva van… ‒ válaszolta egy rendőr közömbösen.
Amikor a férfi a metróhoz ért, az első percben úgy érezte magát, mintha egy vasútállomáson lenne, de egy ismeretlen városban, ahol eltévedt, és épp a másik irányba halad. Kevesen voltak itt. Fájni kezdett a szíve – észben tartotta, emlékezett rá –, de most valamiért hasogató, tompa fájdalmat érzett… Visszhangzás. Úgy tűnik, minden hang hallható. Jegyet vett. Átment a forgósorompón. Nyugodt járőrök álltak a csendes előtérben, szoborcsoportra emlékeztetve: csak a német juhászkutyák nem tudtak megülni a helyükön, és úgy forgolódtak, mintha tükörben nézegetnék magukat. De nem érezte jól magát. Az érzés, hogy ez a bűn helyszíne, mintha üldözte és utolérte volna, amitől a hideg futkosott a hátán.
A mozgólépcső könnyedén vitte le a mélybe… Üvöltő sziréna hangja hallatszott, amely az alagút sötét, túlvilági csövéből jött… Világoskék metrókocsik… Pillanatnyi belemerülés ebbe az üvöltő feketeségbe… Félig üres vagon, feszült, üres arcokkal: úgy tűnik, hogy mindegyik az áthatolhatatlan burkolatot bámulja… Emberek – élő szkafanderek. Izoláció – mintha hiányozna a levegő. Az idő megmerevedett, a levegő pedig hallgat, mintha be lenne nyomva, be lenne préselve egy üres ballonba. Mert a föld alatt vannak… Igen, úgy tűnt, mindenki számára nem lesz elég a levegő… S ez állomástól állomásig nyilván csak fokozódni fog… Az érzés, hogy nem lesz mit belélegezni… És hozzá ez a feszültség: hisz mindenkinek ott a kezében a mobilja… Lehetséges, hogy valaki megnyom egy gombot, és bekövetkezik a robbanás… Az egyik feszes ruhájú, fiatal nőt – aki valószínűleg, legalábbis a kinézete alapján, nem orosz – ellenséges tekintettel méricskélték, követték… A férfi imádkozni kezd, felidézi a bűnbánó imát… Amikor az apját temették, megtanulta, ezt az egyet, kívülről. Igen, elment a templomba. Úgy volt könnyebb. És most itt, a megkönnyebbülés miatt, megismételte az imát, miközben a száján keresztül lélegzett, és szavakat nyelt levegő helyett. Néhány percnyi száguldás… Majd ismét megálló. Rövid pihenő, alábbhagy a félelem. Mindössze néhány másodperc… Ver a szív… És talán meg is szakad… Mindennek vége… Körülnéz, az ajtók záródnak. Ott belül pedig, ahol az emberek mintha szét lennének szaggatva, minden sárgás, zavaros vízzel teli akváriumhoz hasonlít.
A klinikáig nagy nehézségek árán jutott el. Terjengett a robbanás szaga. Csak az nyugtatta meg, hogy közel jár… A metró előcsarnokában egy elektromos tábla jelezte az időt – azt a bizonyosat, ami eddig a pillanatig elvezette őt az életben. Minden egyes szám ott ugrált szabadjára engedve a szeme előtt… Felcsillant végre valamiféle boldogságérzet… Sikerült… Órák, percek – és íme, finisbe ért… Úgy tűnik, ő az első… Az első, és körülötte nincs senki… Csak ő egyedül… Ismét… A felesége hívása. Igen, megérkezett, minden rendben. És a városban is alighanem minden nyugodt, igen. Nem, nem tették tönkre… Nem, minden rendben… Igen. Igen. Nem. Igen. Hívlak.
A diagnosztikai részlegen a kényelmes, puha, fal mellé állított puffokon úgy vártak sorukra a maszek klinika páciensei, mint a magzatok az anyaméhben. A klinika korábban állami volt, így folyosóin még most is ott bolyongtak, mint akik eltévedtek, a szépen felöltözött, sápadt öregek.
A hallban hatalmas plazmatévé állt – orvosság az unalom ellen ‒, hogy amíg az emberek arra várnak, hogy szólítsák őket, ne érzékeljék az időt… Itt mindig, mindenki köteles a többiekkel együtt tévét nézni. És a csendben, az idegenek között mindenki a kimerevített, tarka képre koncentrál: ebben a pillanatban mondják be a híreket.
Még az is, aki eddig máshol járt, most idefigyel.
Olyan csodálkozva bámulták, mintha egy másik világból jött őrültre, betegre néznének. Egy egész csoport, szoros közelségben, semmiben se különbözve egymástól… Nézték, mert ezt az egész ország köteles nézni.
Változtak a hírek, de ugyanazokat a jeleneteket ismételték meg. Micsoda hatás… Most megáll a kép, majd ugyanazt gyorsítva átcsévélik a szemed előtt. Ugyanezt már látta otthon néhány órával ezelőtt… Akkor nem akarta megnézni, meghallani, és általában: semmikor se… Azt, amit mutatnak.
Szinte percenként felhangzik a váróban valakinek a vezetékneve, s ilyenkor az illető azonnal felpattan. Folyamatosan, észrevétlenül tűnnek el az emberek az egyforma, félreeső orvosi szobákban, és úgy tűnik, nem is jönnek vissza.
Végül behívták őt is… Derékig vetkőzött a nővér előtt, aki a lányára hasonlított, ügyetlen, szégyenlős volt. A férfi mégis azonnal engedelmeskedett neki, a nő pedig ezt ösztönösen megérezte, és szeszélyesen utasította, szinte kényszerítette a férfit, hogy sajnálatraméltónak látsszék. Ez a nőt némi megelégedettséggel töltötte el, bár közben olyan undorodó grimaszt vágott, hogy bele kellett remegni. A munkáját keményen végezte: minden alkalommal, amikor a férfihoz ért, mintha tompán, hidegen belebökött volna a bőrébe. De amikor felrakta a férfi testére a jelzőműszereket, hogy teljesen ellepjék az elektródák, amelyekből a vezetékek, mint a robbanószereknél, a műszerhez értek, hirtelen nem bírta tovább, és ostobán, gyerekesen vihogni kezdett. Ostobán… Nevetségesen… A férfi erre kényszeredetten elmosolyodott, nyilván ugyanarra gondolva, mire a nő zavartan, nagyon óvatosan még egy műszert próbált odaerősíteni a testére, amely automatikus üzemmódban a vérnyomást méri, s amelyből szintén vezeték haladt egy piros jelzőrendszerrel pulzáló elektromos berendezéshez. Ezek mértek – dolgoztak.

(Folytatjuk)

Gyürky Katalin fordítása