Pethő Anita – Szindbád rendszert vált(h)a(t)na

Különös játékot játszik olvasójával Szászi Zoltán Zimankó és a Város Szíve című regényében. Bár a történet a rendszerváltás körüli időkben, illetve napjainkban játszódik, a nyelv, amin a narrátor megszólal, sokkal inkább a századforduló világát csalja elénk. Dús, helyenként túlburjánzó, elsősorban a benyomásokra, a fel-felvillanó emlékekre építő nyelv ez, ami némiképp nehézzé is teszi a regény világába történő bevonódást.

Pedig mintha valahonnan ismerős lenne a történet a középkorú férfiről, akinek felvillanó emlékei elsősorban lányokhoz, nőkhöz kötődnek. A Zimankó és a Város Szívét olvasva bárki könnyen Szindbád történetére asszociálhat, igaz, nem annyira Krúdy Gyula szövegeire, mint inkább Huszárik Zoltán filmjére, egy-egy bevillanó képre, az embert érő jelenlegi impulzusok és múltbeli asszociációk látszólag kusza, mégis líraian összekomponált egyvelegére.

A regény címszereplője, Zimankó (aki becenevét csecsemőkorában egy orrára fagyott ónos esőcsepp révén kapta) ugyanis egy hatvanadik életéve felé közeledő férfi, „vidéken jól ismert, éles tollú publicista, író és poéta”, aki halála előtt tér vissza gyermek- és fiatal férfikora színhelyére, abba a felvidéki városba, amelynek szívét megkeresni gyerekkora óta küldetésének tekintette. Hogy mi is pontosan a Város Szíve, nem könnyű megragadni, a metafora ide-oda csúszkál egy viszonylag tág, de mégis körülhatárolható jelentéstartományon belül. Leginkább a helyszín, a felvidéki városka közösségi életéhez, általában véve a kisközösségek létéhez van köze, amelyet a huszadik század megtört, szétdarabolt, s amelyet talán egyedül a történetek összegyűjtésével, egymásra helyezésével lehet(ne) újra eggyé kovácsolni. A regényben többször szó is esik arról, hogy Zimankó a Város Szívét keresve tulajdonképpen szimbolikusan a múltba utazik, s a közösség régi történeteire kíváncsi.

Márpedig egy közép-európai városkában mindig akadnak felkutatásra, összeillesztésre váró történetek. A cseppnyi groteszkkel fűszerezett morbid balesetektől egészen a mélyen elhallgatott, kibeszéletlen (és talán kibeszélhetetlen) traumákig. A Zimankó és a Város Szíve ezt a történetfelkutatást kísérli meg, valamint, hogy a nyelvezetével a széttöredezettség előtti időszakhoz kapcsolódjon. Van valami izgalmas disszonancia abban, ahogyan az olvasó távolibbnak érzi Zimankó ifjúkorát annál, mint ami a regénybeli valóság. Mintha a régi, dualizmusbeli aranykor elevenedne meg, miközben csupán a nyolcvanas évekbe tekintünk vissza. Ám a jelenből való visszatekintetés ezt is a nosztalgia patinájával vonja be, például amikor arról van szó, hogy annak idején még másmilyenek voltak a cukrászlányok, a főpincérek. Manapság csak vállalkozók vannak, nem kávéház-tulajdonosok, és buta tekintetű, a felszolgálás művészetéhez nem értő alkalmazottjaik, szól a verdikt, miközben tudjuk jól, Zimankó ifjúkora sem épp a kávéházi kultúra és vendéglátás aranykora volt. Még akkor sem, ha a jelenből szemlélt eseménysor helyszíne nagyrészt egy vendéglő, ahova Zimankó és barátai, ismerősei rendszeresen összegyűlnek.

Élvezetes és izgalmas játék, ha az esztétikai szempontokat helyezzük előtérbe, de több problémát is felvet, ha hangsúlyosabban a szövegen kívüli értelmezési aspektusokat vesszük figyelembe. Vajon nem épp azzal veszít-e el valami nagyon fontosat a regény, hogy hangulatiságában össze kívánja olvasztani az államszocializmus korát a polgári boldog békeidőkkel? Vagy arról lenne csupán szó, hogy megszoktuk, hogy tárgyilagos, szikár, száraz, realista ábrázolásmóddal találkozunk, ha erről a néhány évtizedről van szó? Érdemes ebből a szempontból összevetni Szászi Zoltán regényét Kerékgyártó István Rükverc című kötetével, ahol ugyanúgy megtalálható a trógerolásból élő fiatal, tapasztalatlan srác karaktere, akinek egy ellenszenves munkatárssal töltve napjait a rendszer mikrotársadalmi mechanizmusai mellett a női nemmel is alkalma nyílik alaposabban megismerkedni. A két eljárás, a díszített, álomvilágot sejtető, időnként áthatolhatatlanul dús, illetve a transzparens, szikár nyelven írt történetek közül vajon melyik tűnik hitelesebbnek, ha ennek a korszaknak az ábrázolásáról van szó? Ismétlem, talán csak a megszokás, a megoldás ismerősségéből fakadó kényelemérzet mondatja velem, de e tekintetben nem Szászi Zoltán regénye felé billen a mérleg.  Igaz ugyan, hogy alaposabb vizsgálódás, a regény újraolvasása során akár még az is felmerülhet, hogy csupán díszletként funkcionál ez a korszak a regényben, még akkor is, ha nem egy, a történet idejének betájolását segítő referencia, például Brezsnyev halálának vagy a rendszerváltásnak az említése, sőt egyenesen ehhez kötődő dátumok is felbukkannak a szövegben.

A korszak jellegzetes motívumai után kutatva a regényben, találkozhat az olvasó Pumpel Etelka „hajdani kasszírnő, ma takarítónő és alkalmi vécés néni” (az elbeszélő az egyes szereplők neveihez ilyen és ehhez hasonló, rendre visszatérő eposzi jelzőket kapcsol) történetével, amely rávilágít a könyv talán legnagyobb problémájára. Az idős asszony sorsa jellegzetesen huszadik századi, akár férje családjának megsemmisítését, vagy saját, a láger megjárása által megpecsételt fiatalságát nézzük, akár a háború utáni sorsát, ahogy a középosztálybeli létből a társadalmi ranglétra aljára taszították. Öregkorában aztán, mintegy meseszerűen kárpótolva minden rosszért, megtalálja a házában szomszédai által elrejtett ékszereket, s pénzzé téve mindent, a regény több szereplőjének sorsát is igyekszik elegyengetni. Az ékszerekről és Etelka múltjáról csak Zimankó tudhat valamit, ám ő is lázas betegen szembesül ezzel, s mielőtt az öregasszony meghal, nem történik meg a fontos és traumatikus események közös kibeszélése, ami így a huszadik századi nagy közös traumák kibeszélhetetlenségének palimpszesztszerűen egymásra íródását is jelenti.  
Jól láthatóan szerencsésebb lett volna külön regényben megfogalmazni Zimankó nosztalgikus visszatekintését a múltba, az életében meghatározó nőkkel kapcsolatos élményeinek felidézését, és egy másik történetet írni, amelyben például Pumpel Etelka lehetett volna a központi szereplő, hiszen a Zimankó és a Város Szíve is tulajdonképpen az ő hátrahagyott feljegyzéseire épül. Már csak azért is megfontolandó lenne vagy lett volna a különválasztás, mivel az eddigiekben is többször emlegetett túlburjánzó nyelvezetbe az öregasszony története már csak nagy nehezen gyömöszölhető bele, nem is igen enged ennek az erőszaknak, érzékelhetően transzparensebb itt Szászi regénye, mint a könyv többi részében.
Akár szándékolt, akár akaratlan, nem tesz jót a regény összképének, hogy nem képes zárt egész lenni. Nem képes a megidézett mikrovilág egy teljességgel zárt álomburokban létezni. Azok számára pedig, akik a történetközpontú regényeket részesítik előnyben, esetleg hiányérzetet okozhat a már említett bevonódás nehézsége. A regény vége felé, amikor megtudhatjuk, kivel mi történt a rendszerváltás utáni években, nem igazán működik az a hatás, amit ettől a megoldástól várnánk; nem erősíti meg azt az érzést, hogy a szereplőink a regény végére jó ismerőseink lettek, inkább a sorsuk iránti olvasói közömbösségről, érdektelenségről hullhat itt le a lepel.
Mint kísérlet érdekes és figyelemre méltó tehát Szászi Zoltán Zimankó és a Város Szíve című regénye, ugyanakkor, ha nem igyekszik mondanivalóját egyetlen szövegbe sűríteni, hanem (legalább) két külön regényre bontja, a szöveg említett problémái halványulnának, míg az erényei (amelyek kétségtelenül megvannak) jobban kidomborodhatnának.
(Szászi Zoltán: Zimankó és a Város Szíve. Madách-Posonium, Pozsony, 2012, 176 oldal, 7 €/2600 Ft)