Oleg Pavlov: Robbantás (II.)∗

Átlagos életet élni – dolgozni, sétálni, feküdni, járkálni, aludni és ehhez hasonlók – és egy speciális naplóba feljegyezni a kellemetlen tünetek jelentkezésének körülményeit és idejét. Ez a feladata. Az új. A fő feladata. Ebből az orvosi szobából más emberként jött ki, olyan emberként, aki instrukciót, figyelmeztetést kapott, de főleg ‒ feladatot. A nap huszonnégy órájában élni a megszokott életét, de valahogy elölről kezdve – ez lett most a célja. Igen, igen, a célja, miközben lélektelen kis műszerek tartják megfigyelés alatt, amelyeket magán kell viselnie, és ahhoz sincs joga, hogy éjszakára megváljék tőlük. Figyelni kell őket, nem pedig megválni tőlük, mert azok szinte minden percben az ő szívéért vannak. Kellemetlenül a ruha alá nyomva, elrejtve, már dolgoznak is. A férfi úgy érezte, beléivódnak és benne pulzálnak. Az érzései: kötelessége volt rögzítenie az érzéseit, mindent fel kellett jegyeznie… Azaz, most emlékezetbe kellett vésnie őket, aztán, pontos időrendben, mindet feljegyezni. Nos, igen. Igen, ez a feladata. Kísérleti nyúl, amelyen valamiféle kísérletet végeznek. És ha így érezheti egyáltalán magát valakinek, akkor csak tiszta idiótának, sajnálatra méltó hülyének… Miért épp ma? Miért épp vele csinálják mindezt? Miféle mérések ezek, amelyeket a klinikán mutattak neki? Miféle átlagos élet?… Miféle átlagos nap?… Ez gúnyolódás… Hülyék, idióták… Kötelességük lett volna változtatni a dolgon, másik időpontra áttenni, de nem, köptek rá! Miért is nem maradt otthon… Ha tudta, sejtette volna, hogy ez lesz… És még ez a szörnyeteg is… Sziszegve káromkodott, majd hirtelen megmerevedett. Jött egy jel, hogy bekapcsolt a műszer. A tömítés folyamatosan szivattyúzta az automatikus tonométert, miközben nyomta, egyre csak nyomta a kezét… És ebben a pillanatban – az instrukció szerint – meg kellett állnia, tilos volt megmozdulnia… Mintha csak parancsra tenné, hirtelen megállt, nem mozgott, magára figyelt, várt. Körülötte jártak-keltek az emberek az utcán, egyesek még rá is néztek, és semmit se értettek abból, hogy vajon miért állt meg hirtelen, és csak áll, egyenesen a járda közepén. Így történt… Azaz így kezdődött… Ez a feladat… Ő pedig engedelmeskedett. Teljesíteni kezdte. És senki, rajta kívül senki nem tudott erről. Valami ritmikus kilégzéshez hasonló zajlott benne – és lassanként könnyebbséget kezdett érezni a kezében. Mintha valamiféle élőlény lett volna rajta – megragadta, majd elengedte. Eszébe jutott, hogy… Fel kell hívnia a feleségét, megígérte. Kell. Ez a másik feladata. És már hallotta is a felesége hangját, igencsak közelről… Igen, minden rendben. Már úton van, és minden oké, hazafelé tart. Igen. Igen. Nem. Igen. A feleség a fiukért aggódik… Eddig még nem telefonált… A felesége aggódik – lehetséges, hogy a fiával történt valami, ott… Amíg a férfi mindezt hallgatta, csendesen mosolygott, mert arra gondolt, hogy őrá a felesége nem is gondol, őérte nem aggódik, vele úgyse történik semmi… Itt áll az utca közepén, mint egy őrült, és a felesége semmit sem tud, és persze így vele kapcsolatban nyugodt tud maradni.

Íme, még egy kísérlet… Aggódások, szenvedések, félelmek, élet, halál… Itt ezt az egészet kitervelte valaki. Az egész valami idiótának az elképzelése, de senki semmit se érez belőle, épp ez az, hogy nem érez. Hogyha itt valaki valóban érzett volna valamit… Hogyha megérezték volna a veszélyt, de nem, mint a vakok… Bemennek a metróba, és a metrót felrobbantják. Íme a tengernyi könny, a tengernyi érzés, de az érzések szintén vakok… Hisz semmit se tudnak, és nem is tud meg senki semmikor semmit! Tett még néhány lépést, és ismét meg kellett állnia, mert görcsös nevetés tört rá, mint amikor valakin fojtogató köhögésroham lesz úrrá… Mert felfogta… Elképzelte, hogy hogyan fogják megállítani… Hogy is lesz, ha… Hisz ő az egyedüli, az egyetlen olyan az egész városban, aki a ruhája alatt vezetékekkel van körbetekerve. Öngyilkos merénylő. És jön a metróhoz, és senki sem tud erről, és ilyet ő se tudna még a legrosszabb álmaiban sem elképzelni. Ha ezt valakinek elmeséli… Dőlni, dőlni fog a nevetéstől! És már fojtogatta is a nevetés… Senki, semmikor, semmit! A ruhája alá rejtett műszer hirtelen csipogó jelet adott, és megnyomta a kezét, mintha valamilyen láthatatlan alak nyomná egyre erősebben és erősebben … Kihagyás… Majd az automata megismételte a műveletet… A férfi rájött, hogy ez nem marad abba, amíg a műszer pontosan nem fixálja a vérnyomását: próbálta nyugtatgatni magát, próbált ellazulni, amennyire csak lehet, a törzse mentén engedelmesen kinyújtani a karját, nem mozogni – és ekkor érezte, hogy elfáradt… Megijedt – megpróbált leinteni egy autót, hogy hazajusson, vagy bárhová, ahol át tud szállni egy iránytaxiba vagy a trolira. Kért, ahogy a nincstelenek szoktak, felajánlott mindent, amije volt, de ez mindig kevésnek bizonyult… Azok, akik lefékeztek, mind többet, többet, többet akartak… Továbbindultak, hisz nem kaptak semmit, és nem akadt köztük egy normális se. Na, igen… az összes normális minden további nélkül elhajtott mellette.

Végül is mindez csak félelem volt. Megnyugodott, s úgy ment oda a metróhoz, mintha itt lett volna találkozója valakivel. Érezte a vesztét: hogy senki sem érkezik. Vártak rá, de nem várták meg. Aztán, hogy ne legyen feltűnő, szabadon áthaladt a rendőrségi őrhelyeken, amelyek minden húsz lépés után következtek. Csak két fiatal lány sugdolózott egymással, már ott, a peronon, ijedten vizslatva őt, de végül mégse szálltak be a metrókocsiba. A férfi a saját, rendőrökkel teli megállójánál szállt ki, de elvegyült a tömegben. A műszer dolgozott, de már nem is őt érzékelte, hanem ezt a sűrű tömeget, amely, mint egy hatalmas méhkas, magában hordozta ennyi ember súlyát. Azt a tömeget, amelyben elvegyült, és szinte gondolatok nélkül tartott a kijárat felé, valahová előre. Néhány talpraesett nő a hangosbeszélőn keresztül a rendnek már csak a látszatát tudta fenntartani, kisebb pánikot keltve és arra sarkallva az embereket, hogy használják a felszíni közlekedést. Az autóbuszoknál azonban az ideges tülekedésben, ahol úgy tűnt, hogy a tekinteteken keresztül egyre terjed a veszélyre utaló jel, egyesével mindenki megmenekült – és eltűnt. Az autóbuszok gyors egymásutánban érkeztek, azt sem várták meg, amíg megtelnek, az embereknek mégsem sikerült magukhoz térniük. Az áradat nem csökkent. Sokan, mivel már nem bírták tovább, elszakadtak a tömegtől, és egyedül folytatták útjukat. Mentek, senki se fordult vissza, és a férfi is úgy döntött, gyalog megy, ha csak a következő megállóig is.
Nyilván az önvédelmi ösztönének engedelmeskedett.
A székesegyháznál a megálló félig üres volt – néhány ember illedelmesen az egyik oldalán ácsorgott, hisz az üvegépítmény a csavargóknak is menedéket nyújtott. Az expresszek elhúztak mellettük… Megszokásból várták az iránytaxit, nem fogták fel, mi történik, értetlenkedtek – és csak egy hajléktalan, aki épp mély álmát aludta, feküdt az acélpadon, összegömbölyödve, hogy ne fázzon. Az aszfalton egy kis műanyag pohár árválkodott, amelyben a hajléktalannak alamizsnát osztogattak… Kis pénzérmék voltak a pohár alján: úgy gyűltek össze, mint az esőcseppek.
A templomnál mindig áldást kértek az elhunytakra – vagy inkább a kapunál, közel a templomhoz.
A templom a múlt században épült. Fel volt újítva, csillogott, és úgy örvendezett, mintha nem emlékezett volna arra a másik Moszkvára, amely egy mesebeli hajóhoz hasonlított, majd zátonyra futott és kissé megdőlt. Egyszer a férfi, bár húzta-halasztotta, de mégis idejött, hogy emlékezzen elhunyt szüleire: hogy gyertyát gyújtson nekik. Az egykopekes gyertya, amely a lelkük üdvéért érzett aggodalmát szolgálta, szégyenletes volt. Mintha az egészet azért csinálná, hogy becsapja magát. De felébredt a szégyenérzete… Egyszerre világossá vált a számára – bár szörnyű volt –, hogy ő, aki él, többé nem kell az apjának és az anyjának, és ők, a halottak, nem kellenek őneki.
A temető, a sírjuk. Ez minden, ami maradt belőlük.
A szülei halála után valahogy ellenségesen tekintett az öreg emberekre. Fájdalmas volt. Aztán szigorúan, következetesen eltávolította magától az emléküket. Mintha kötelessége lett volna ezt megtenni: kimosni, kitakarítani mindazt, amit maguk után hagytak. Megszabadult a ruháiktól, hisz ezeket többé nem volt, aki hordja, és nem volt miért megőrizni őket. Megszabadult a régi holmijaiktól, aztán még a bútoraiktól is. Egyszerűen kidobta őket. Átalakította a lakást, hogy ő váljék házigazdává – és miután kiadta, vagyis pénzért idegen embereket költöztetett bele, már oda se ment. Levált a szüleiről, megnyugodott, mindenkit eltemetett, halottak – és így távolította el magától a még élő rokonait is, az apai és anyai hozzátartozóit, szükségtelennek tartva őket, hogy amikor már nem lesznek, ez ne zavarja, ne nyomassza őt – és nyilván ugyanúgy a haláluk ténye se.
Emlékezett az apjára, arra az utolsó időszakra, amikor szinte kővé vált, elnémult. Mert csak őrá, csak az ő anyjára tudott gondolni. Élt ugyan nélküle, egyedül – magába zártan, visszavonultan –, de csakis őrá gondolt, miközben nyugodtan és kőkeményen várta a saját halálát. Fél év múlva, mintha csak így tervezte volna, katonás rendben hagyta a lakást – és távozott az élők sorából.
Senki sem felelt a csengetésre.
Feltörni az ajtót mégse volt ildomos, ezért a férfi kinyitotta a saját kulcsával.
A tévé be volt kapcsolva.
Lecsukta apja szemét.
De annyi év után se bírta ezt elfelejteni. Ezt a tekintetet.
Vett egy könyvecskét a templomi árusnál, és megtanult belőle egy imát.
Megérkezett, vett egy gyertyát, odaállt az ikon elé, majd távozott.

A szovjet emberek, egészen a halálukig, nem hittek semmiféle istenben sem. Az apja ezt mondta: „Az élet kikényszeríti a lelkiismeretet”. Az ember becsületességében hittek. Hitték, hogy tisztességes életet éltek. Hittek magukban. És abban, hogy a gyerekeikből becsületes embereket nevelnek… Ilyen egyszerű. Ő viszont nem hisz magában… Becsületesség? Lelkiismeret? Kérdések nyilván vannak, de válaszok nincsenek, azaz nem kellenek senkinek se… És ha a fiát kérdezi az életéről, az nem mond semmit. Csak ezt: „Normális.” Nyilván megunta folyton hallgatni a kérdéseket, majd válaszolni rájuk. De ez félelem. Mindenki fél. Nem ám valaki mástól, hanem saját magától. Ez valahol belül gyávasághoz hasonlít, még akkor is, ha nem kínoz. A szégyen kínoz, a gyávaság viszont megnyugtat, könnyebbséget jelent. A szülei: attól, hogy még az emléküktől is megszabadítsa magát, attól bizony félt. Mert ottmaradt az üresség. Amit szörnyű volt érezni belül: egy fekete lyukat, nem is, árkot a lelkében. Ez félelem volt, de már egy másféle, vagy az élettől, vagy a haláltól való félelem, vagy így együtt – az ismeretlentől való félelem. Amikor ott állsz ez előtt az árok előtt, és félsz kérdéseket feltenni magadnak. Hogy miben hiszel? Hogy ki is vagy te? És várod valahonnan a választ. És mindenki mindig vár valamit. Vársz – mint ebben a megállóban. Még ez a csavargó is vár: iszik és nézi, hogy odalöknek neki egy elivásra való érmét.

Semmi sem történt. Semmi. Mivel megunta a várakozást a megállóban, betért a templomba. A templom belseje borongósnak, szomorkásnak tűnt. Egy hatalmas, élettelen kriptának. A lámpa vibráló fénye titokzatosan tükröződött a szenteken. A gyertyák viaszának édeskés illata terjengett, s kis tüzük úgy világított, mintha levegőbe emelték volna őket.
Egy lélek se volt itt, senki.
Egyedül csak a gyertyaárusító bódé működött – ott égett a lámpa.
– Hányat… Milyeneket… ‒ dörmögte az idős nénike, miközben alulról a fény megvilágította az arcát, a férfi pedig ott ácsorgott, és gondolkodott, hogy milyet is válasszon…
A nénike, amikor elvette a pénzt, és átadta a gyertyát, egy pillanatra felélénkülve, élettelen, szomorú arcának felcsillanása közben, érthetően ezt suttogta:
– A síráshoz most még több sírást kell hozzátenni!
– Micsoda? – kérdezte meglepetten a férfi.
– Moszkva felrobbant! Ilyen napot… Még egy ilyen napot… – A néni fontoskodva és zagyván beszélt, aztán elhallgatott.
A férfi, mit sem értve – feszülten, idegennek érezve magát – ott állt az ikon csendes fala előtt. Megnyugodhatott: egyedül volt. De minden percben erősödött benne egy érthetetlen nyugtalanságérzet. A ruhája alatt, a testén hirtelen működésbe lépett a műszer – és ismét elkezdődött az egy percig tartó leolvasás… Gondolatok. Úgy születtek, mint a hangok… Magában hallotta őket: a széttört frázisokat, az elveszett, eltévelyedett szavak sokaságát… Emlékezetébe idézte, miként imádkozott, amikor ott találta magát a metrókocsiban és kereste magában a szavakat – a betanultakat, ősrégieket, különöseket – újra és újra, szinte tébolyodottan ismételgette őket, és csak azt érezte, hogy ezeket minden hit nélkül sajátította el. Ott állt a semmiben. És elképzelte az emberek tömegét, amint összenyomják egymást… Robbanás. Vajon miért mondta ezt az öregasszony? Azt mondta: „felrobbant”. Így mondta, nem úgy, hogy felrobbantották, hanem úgy, hogy „felrobbant”.
Amikor odament, hogy elhelyezzen egy gyertyát, úgy tűnt, hogy az aranyozott négyszögletű asztalkán, amelynél imádkozni szoktak a halottak lelki üdvéért, az összes gyertya úgy volt odatűzdelve, hogy a keresztre feszített előtt égjen, sütőmeleget árasztva.
Sok gyertyát úgy hagytak ott, hogy még csak meg se gyújtották.
Úgy feküdtek ott, mintha áldozatot mutatnának be.
Ugyanígy tett a férfi is: elhelyezte a gyertyákat a gyertyatartó-asztalkán.

Otthon – a félig megivott reggeli kávé… meg a szendvicsek. A feleségének eszébe jutottak… Megmutatták magukat, amíg a férje nem volt jelen, azaz olyanok voltak, mint a valaki által a konyhaasztalon hagyott nyomok. De az éhségérzet nem jelentkezett. A férfi elfeledkezett az evésről, a felesége pedig, valószínű, az időről. Buzgón kérdezgette, hogy mit látott a férje: nyelte a híreket, és úgy képzelte, hogy a városban még mindig folytatódik a borzalom. Természetesen mindenkivel közölte, hogy a férje kivizsgálásra ment, mert probléma van a szívével – és ezt ők mindig továbbadták még valakinek. Végeredményben, ez is hír. Végigvette a családot, hogy ki is aggódott még, ki hívta fel. Igen, izgatott volt, hogy vajon ki emlékezne meg róluk. Hitt abban, hogy ezek az emberek meg akarják vele osztani az összes bánatukat. A meghívottak hosszú, gyászos sora… Ez nem érdekes volt, hanem kellemes. Igen, olyan, mintha a halálod után megtudnád, hogy hány ember emlékszik rád szívesen… Összegyűltek. Beszédeket mondanak, majd elkísérnek valahová. Nos igen, az utolsó utadra. Halotti tor. A férfi semmit sem bírt kevésbé elviselni, mint amikor így kezdték: „néz minket”, „hall minket”, „lát bennünket”. Egy mindent látó szemüvegen keresztül. Mi pedig eszünk, iszunk. Hogy az egészségre-e, hogy a halott lelki üdvéért-e, teljesen mindegy, eszünk és iszunk. Mohón, mint a gyerekek. A papáért, a mamáért… Valahol, valakiért ezen a földön. Dobálják a földdarabokat, és a temető után rögtön az asztal mellett találják magukat. A földdarab koppanása a koporsón: ez a legfélelmetesebb. Ez a koppanás. Aztán ezt a kés és a villa koppanása követi a tányér fenekén. Még az is jobb lenne, ha valami rosszról beszélnének… A legjobb mégis a hamvasztás, amikor rögtön porrá leszel… De vajon miért gondolt most a férfi erre? Miért érezte rosszul magát hirtelen az élők sorában? Megmondja a feleségének, hogy templomban volt? Hogy lement ma ebbe a metróba? Minek? Miért? Csak megijedne, aztán arra a gondolatra jutna, hogy a férje becsapta, elbújt előle… Hisz nő. A nők az öregségtől félnek, a férfiak a haláltól. Ha a felesége beszélt valamiről, nem vette észre, hogy saját magával beszél. A szerkezet néhányszor bekapcsolt, hogy visszatérítse őt a felesleges realitásba: mintha lélegzetet vett volna, miközben néhány másodpercig a kabát mandzsettáját meglengette a szél. Ekkor már szinte semmit se tudott kivenni a felesége szavaiból… Azt, hogy felhívta a fiukat, valamiért csak minden más után közölte vele. De a férj hirtelen rájött, hogy már várta ezt: ezért elhallgatott és már nem akart a feleségével beszélni.

A fia. Az ő hívását várta a felesége… Vagyis a fia a feleségével, és nem vele beszélt. Vagyis ő – a feleségének a fia. Ezt most a felesége bebizonyította. És ő nem bocsátja meg a sértést.
A férfi arra gondolt, hogy legutóbb, amikor együtt voltak, közel tudtak kerülni egymáshoz… És a felesége se volt szánalmas. A helyzet az, hogy valamelyikük előbb fog meghalni, és csak aztán a másik. Az életük lassan elpárolog, szomorú üledéke pedig a gyerekeik lelkére fog hullani. A férfi hallgatott, és a nő egyszeriben felfogta, hogy fájdalmas dolgot művelt, hogy megbüntette a férjét, ráadásul értelmetlenül, mert a férfinak úgyis mindegy volt. A fia már nem fogja visszahívni – náluk már éjszaka van –, s egyedül marad, mint akire nem gondolnak. A férfi pedig csak a szívéhez erősített mérőműszer jelzőire gondolt, és a másik, szintén érzékeny, ugyanakkor lelketlen, kezét körülölelő gépre.
A feleségének hirtelen kedve támadt megnézni, hogy mi is van a férje ruhája alatt. Megnézte, de semmit se értett. Általában kevés dolgot értett meg az imádott kávéfőzője működésén kívül, de abban a pillanatban összerezzent, és készakarva próbára akarta tenni férje türelmét a kérdéseivel, mint valami makacs gyerek. Valami miatt mindig kegyetlenné vált, be akart bizonyítani valamit a férjének. Nem megérteni akarta a dolgokat, hanem valamit meg akart kapargatni a férjében, a legutálatosabbat. És amikor a férje végül feltárta előtte a dolgait, türelmes volt. Hallgatta, természetesen, megvetéssel. Nyilván így a férfinak is türelmesnek, figyelmesnek kellett maradnia, ezzel bizonyítva a szeretetét – bár becsapva a feleségét –, csak hogy ne hozza ki belőle a rosszat. De valójában a férfinak nem volt kedve tovább beszélgetni vele… Az igazat mondta: hogy nem akar neki semmit se mondani.

Ki kellett töltenie a kivizsgálási jegyzőkönyvet: rögzítenie kellett, hogy gyakorlatilag az első perctől kezdve mi történik vele. Az érzéseit, a tetteit – időrendben.
Amikor bement a saját szobájába, és a felesége is a magáéba, a táblázatokkal teli, még üres papírlap ott feküdt előtte az asztalon.
Ezt írta: „12 óra: Lementem a lépcsőn, kimentem az utcára – minden rendben.”
Bárcsak rendben lenne. Kiment a klinikáról. Igen, semmit sem érzett.
Ezt írta: „12 óra 10 perc: Séta. Normális.”
Ezt írta: „12 óra 45 perc: Közlekedés. Normális.”
De a magában érzett ürességtől elvesztette a fejét… Rájött, hogy hazudik. Sőt, még arra is, hogy semmire se emlékszik, hisz ezek a cselekedetei néhány óra alatt minden jelentőségüket elvesztették. Tett néhány lépést… Megállt… Ennyi az az idő, amennyi alatt hazaért. Ennyi. És nem történt semmi más, semmi… Csak most – 14 óra 15 perckor – ült le az asztal mellé, és néhány perc múlva ezt írta: „Ülök – Rossz.”
A fal túloldalán a feleségénél be volt kapcsolva a tévé. Nyilván egyik csatornáról a másikra kapcsolgatott, hírek után kutatva. Lövöldözéshez hasonló hangok jutottak el hozzá, amelyek átszűrődtek az emberi hangokon. Ebben a pillanatban bekapcsolt a műszer, és ekkor megérezte, amit már régóta várt, vagyis a szívét forró fájdalommal elöntő tűszúrást, és rögtön fel is jegyezte: „14 óra 20 perc: Szív környéki fájdalom – Rossz.”
Magára figyelt. Arra gondolt, hogy lefekszik a díványra, s így akár előre is kitöltheti a kivizsgálási jegyzőkönyv következő sorát: „14 óra 25 perc: Fekszem – Rossz.”
Aztán nyugodtan lefeküdt, és csak feküdt, semmire sem gondolt. Ez jó volt, nagyon jó, még csak be se engedte a tudatába az idegen, tolakodó zajt. A műszerek, mint az élőlények, az ő díványon tett legkisebb mozdulatára szintén kényelembe helyezték magukat. És amikor úgy látszott, hogy a mozgásuk lecsillapult, hirtelen álomba merült. Kikapcsolt a tudata, mint amikor kialszik a fény, és belemerült egy puha, forró, de láthatatlan, eltűnőfélben lévő, sötét ürességbe, amelyben feloldódott.
Hirtelen ébredt – a csend keltette.
Úgy tűnt, hogy a lakásban rajta kívül nincs senki. Egyedül van. Mintha az életnek arra az oldalára tért volna vissza, ahol az élet álomnak tetteti magát. Furcsán érezte magát.
Megnézte, mennyi az idő, és úgy látszott, majdnem öt órát aludt. De nem hagyta nyugodni az az érzés, hogy a napok előrepörögtek, és ez egy másik nap. Ugyanaz a napszak, de egy másik nap.
Valamilyen estéje valamilyen holnapnak, amely még nem köszöntött be. Csak készülődik. Mintha a felesége is mindenre felkészült volna, várt, majd távozott. Reggelig. És ezért olyan üres, csendes most minden. A felesége aludt, pléddel betakarva – érzéketlenül, elnehezülten –, a férfi pedig még szorosabbra zárta az ajtót, hogy a szobájába senki se juthasson be. Ránézett a jegyzőkönyv következő sorára. Szomorúság fogta el. Kevés sor volt, már alig látszottak, egyre fogyatkoztak.
És megint felbukkant az érzés – a nyomasztó ismeretlen érzete. Csak a megérzése működik. De mégis voltak gondolatai. Lehet, hogy remény, lehet, hogy hit nélkül. Meg kell békélni, és várni. Várni és tűrni. Élni. Valamit meg lehet még menteni, meg lehet őrizni.
Leült az asztalhoz és bekapcsolta a számítógépet – a fia ajándékát. A fiánál épp reggel van, most kelnek fel, munkába készülődnek.

Egy új nap.
Biztos volt benne, hogy holnap a fia újra telefonál, és az is lehet, hogy kapcsolódnak Skype-on, ezáltal is legyőzve azt a nyolcórás különbséget, amit az elmúlt napokban nem sikerült legyőzniük. De még ha fel is villant volna a jel, amely azt mutatja, hogy a fia szintén fenn van a világhálón, a férfi akkor se adott volna semmiféle jelet, hanem várt volna, kitartóan, a telefonhívására.
Bekapcsolta a számítógépet, és csak most értette meg, hogy annak ellenére, hogy adott jelet, nem akart kapcsolódni, nem akart függőnek, gyengének mutatkozni. Tisztelte a fiát, és tisztelte saját magát. Végeredményben tudta már, felfogta: a fiával való kapcsolata ennél mélyebb, szilárdabb.
A kapcsolódásnak ezt a módját maguk között „beszélgetéspontnak” nevezték. Néha a mobilon keresztül ezzel a tréfás formulával éltek: „Önt New York hívja”. De a fia aligha gondolhatta azt, hogy ez egy várva várt hívás: ők ugyanis képesek voltak hallgatni és nézni egymást jó néhány percen keresztül.
A férfi nézi a monitort, amely a szeme irányába élettelen, homályos fényt áraszt. Időnként úgy tűnik, hogy ezen a felületen a saját tükörképed tör át: sötét, idegen.
Csakhogy megfeledkezzen magáról, eltévedt a különböző internetes oldalak birodalmában – az információs portálok, a folyóiratok, újságok között –, az egyik oldalról a másikra kapcsolva, mintha egy számítógépes játék egyik szintjéről a másikra kerülne át.
Az internet nyüzsög a hírektől, minden a robbantásokról szól – és szörnyű arra gondolni, hogy ma ő maga is ott volt valahol, a metróban, de nem látott semmit.
Tragédia. A fia amerikai lett.
A fiára gondolt, és megpróbálta elképzelni, hogy mit él át vajon, amiért semmit se mond, csak tréfálkozik.
Minden ilyen egyszerű lenne?
Lehetséges, hogy igazából ezt akarta – kitörölni a fiát az emlékezetéből?
Miért is gondolt erre?
Azon kapta magát, hogy mindezt mondja valakinek, illetve, hogy gondolatban már a fiával beszél – és a szavak úgy álltak össze, mintha valaki a monitor képernyőjén keresztül elkapta, azaz megértette volna őket.
A számítógép folyamatos mozgásban volt, még a legjelentéktelenebb események jeleire, hangjára is reagált. Hirtelen feltűnt, majd eltűnt, majd megint felvillant az összeköttetés, amelyre a férfi most nem számított: még egy felhasználó van a Skype-on. Elképzelte ebben a percben a fiát: már könnyedén, felszabadultan lélegzik. Csak néhány óvatlan mozdulatot kell tennie – és megjelenik, feltűnik.
Szünet. Kapcsolódás. Jel. Kezdetét vette az idő mérése, az ő közös idejük mérése. A férfi már látja a saját arcát, amelyet a kis kamera vesz… Elúszó, homályos kép – és megjelenik a fia.
– Szia, apa… most… Útban vagyok a fürdőszobából a konyha felé… Megfürödtem… Apa? Mennyire hallasz engem? Jaj! Szia! Vétel!
A fia mosolyogva, üdvözlőn integet neki a saját kis ablakából, úgy, mint egy űrhajós, aki rátalált a súlytalanság állapotára.
Az apa az izgalomtól valami hasonló állapotba került, és szintén próbált mosolyogni.
– Szia!
– Mi van veled? Rendben vagy? A szíved hogy van? Mit mondtak az orvosok? – érkezett messziről a hang.
– Élek. Normálisan. Az orvosok holnap fognak mondani valamit. Rámragasztották a műszereket, mindenütt vezetékek vannak rajtam. A mérés miatt. Vérnyomás, szív. Egy teljes napon át. Holnap megyek levetetni. Félelmetes nap volt… Megint… És a mi szárnyvonalunkon… A Park Kulturi, Ljubjanka, tudsz róla? A csecsenek. Megint… De azért én elmentem a kivizsgálásra. Metróval, de a szerelvény nem indult.
A fia hallgatott.
– Mondom, metróval mentem! Nem tudtam a kocsit beindítani!
Csend.
– Ahaa…. Felfogtam – akkor te vagy a nap hőse! Lementél a metróba, mint egy sahid? Nemrég láttam árulni egy ébresztőórát, elektronikusat, ami úgy nézett ki, mint egy bomba. Úgy ketyegett, mint egy robbanószerkezet. Amikorra felhúzod, egy robbanás hangját hallatja.
– Pontosan. Lefekszünk aludni, én pedig egész éjjel ketyegni fogok, a mama meg nem tud elaludni.
– Beszéltem anyával, aggódik a robbantások miatt. Nem tudom, miért jó ez neki… Rendben van?
– Normálisan. Elaludt. Én szintén aludtam egyet, amikor visszaérkeztem. Kissé elfáradtunk.
Szünet.
– Értem… Egymástól?
– Én magamat szeretem, engem viszont senki se szeret – mondta a férfi, gúnyos mosollyal az arcán.
Hallgattak néhány percig…
– Apa, az emberek már csak így élnek…
Szünet.
– Hogy élnek?
Úgy tűnt, eltűnik a hang. Nem volt semmi, még zaj se.
– Így. Élnek. Élni kell – mondta lassan a fia. – Mindenki szeret téged. De adj magadnak és anyának esélyt… Emlékezz vissza, mennyire szerettétek egymást. Emlékezz vissza, hogy szeretted a húgomat. Én tudom, hogy neki is szüksége van rád és szeret téged. Hogy nem úgy él, ahogy te szeretnéd? Mert te vajon úgy élsz, ahogy szeretnél? Apa? Jaj! Vétel… Nem hallak… Vétel… Johanna, apával beszélek! Oké, oké… Bocsáss meg, reggelizni hívnak! – Megjelenik egy fiatal nő, mosolyog, integet, a fia szintén mosolyog, integet, de már azért, hogy elbúcsúzzanak, mert sietnek. – Apa, Johanna is szeret téged, azt mondja, hogy nagyon hasonlítasz rám… – nevet a fia. – Kitartás! Vigyázz magadra!
A kép a monitoron hirtelen, kegyetlenül eltűnt. A férfi egyedül maradt.
Csend.
– Kivel beszéltél? – hallotta meg a felesége hangját.
A nő ott állt a háta mögött, szintén felébredt, és gyámoltalan volt, mint egy gyermek.
– Skype-on, Amerikával. Jó reggelt kívántam nekik, ők pedig nekem jó éjszakát.
A nő gondolkodott, várt még valamire. Aztán hirtelen megkérdezte:
– Senki más nem telefonált?

Amikor a nő látta, hogy a férje készülődik, eldöntötte, hogy vele megy: félt elengedni egyedül, illetve egyedül maradni. Már sötétedett. Kimentek a sugárútra. Homályos fényt árasztottak a lámpák. Fényükben a fák függönynek látszottak. A nő átkarolta a férjét, hozzásimult – ez nyilván átmelegítette –, és ezzel a férfiban is azt az érzést keltette, hogy erős nő, akire menet közben támaszkodhat. A férfi szíve elcsendesedett – már néhány órája semmit se jelzett –, de most hirtelen valahogy élesen, fájón belenyilallt. Megállt, ránézett az órájára, és megjegyezte az időt: a felesége pedig hallgatott, várt. A lépcsőfeljárónál elváltak. A nő beszállt a liftbe. A férfi lépcsőn ment fel, de az volt az érzése, hogy olyan mozgólépcsőre lépett, amely lefelé halad. Szédült. És egyre sűrűbben nyomta valami azon az oldalon. Időnként megállt, de a szíve harcolt, és arra késztette, hogy valamiért menjen feljebb. Feljebb és feljebb – a legvégéig. Idegen, kongó emeletek, olyanok, mint maguk a lépcsőfokok – és itt az utolsó. Fuldokolva nézett rá az órájára: az idő ismét megállt. Az ablakok, mint a színes üvegek. Megnézte Moszkvát a magasból. Csak fények. Fényáradat. A fényes folyók folytak, úsztak. És furcsa volt arra gondolni, hogy minden világító pont: valakinek az élete. Lement a saját emeletére, azaz hazaért, elfáradva, elgyötörve.
Mintha ki akart volna szabadulni valahonnan, megszüntetni magán a kísérletet, miközben szabad volt… A megfigyelések naplója – vagy a feljelentéseké. Megalázónak érezte, hogy képes magát analizálni. Vért adni – ebben volt valami fennkölt, hősies, még akkor is, ha a cseppek valamilyen mérőedénybe folytak bele… Szégyenérzet lett úrrá rajta: hisz feljelentette magát, valaki ismeretlennek, írásban.

Későn vacsoráztak, így szokták meg. És nem a konyhában – az olyan magányos lett volna –, hanem a tévéképernyő előtt, a szobában. Se a nő, se a férfi nem bírta a lakásban a csendet, mert az olyan volt, mint amikor hirtelen mindent betölt az üresség. A férfi még nem is érezte az étel ízét, de éhesen nyelte a forró, megnyugtató falatokat. Csendesen nézte a hírösszefoglalót. A szemtanúk felvételeit a mobiltelefonokon, azokét, akik megúszták – a robbantást követő első percekben… A mobiltelefonok összes memóriáját teleírták… két halott fejét mutatták, mintha le lettek volna vágva… Az egyiknek az apjával készítettek interjút, őt valahol Dagesztánban találták meg. Mutatták a virággal telezsúfolt Ljubjankát… Elnök. Premier. Az ország gyászban, mindenki szomorú az elhunytak miatt. A feleségének hirtelen eszébe jutott: a férje nővére nem telefonált. Furcsa, de a férfi is megbántva érezte magát… Rokonok. Együtt nőttek fel – ugyanaz az apjuk, az anyjuk. Annak idején megegyeztek a nővérével, hogyha a férfi viseli gondját a szüleiknek, akkor ő fogja örökölni a lakásukat. A nővére a külvárosban épített egy házat, saját tervei voltak. És a szüleik aláírták ezt a végrendeletet – és nekik, a gyerekeiknek nem volt mit szégyellniük, az ő elképzelésük szerint jogi kérdés dőlt el. Meg persze lelkiismereti kérdés is. Bár a férfinak mindaz rosszul esett, hogy a nővére külön akar boldogulni, ő pedig adja meg a végtisztességet. A végtisztességet: fizetett az elhunytakért, a sírhelyért – egyedül, a nővére ebbe nem avatkozott bele. És nem támadta meg később sem a végrendeletet. Mégis, amikor a bátyja megkapta örökségbe a lakást, megsértődött. Lehetséges, hogy mindenért a bátyját okolta, mert annak így könnyebb lett, ő pedig felépítette a városszéli házát, nem kapott senkitől segítséget, és hosszú éveken át kínlódott. Természetesen nem volt miről beszélniük egymással. És megosztani se volt mit a másikkal – mint két idegennek. Szinte teljesen megszakadt a kapcsolatuk. A felesége kényszerítette rá, hogy gondoljon néha rá… A férfi bágyadtan, álmatagon gondolt rá… De ennyi. A nővére nem hívta fel, ők pedig nem hívták fel a nővérét.

Már csak a fogmosás és a mosakodás volt hátra, és mehettek lefeküdni. A férfi arra gondolt, milyen furcsa, hogy azok az emberek, akik egész életükben ugyanazt csinálják, mégsem válnak robotokká. Mialatt vetkőzött, belenézett a tükörbe: vezetékek, műszerek bújtak elő belőle, mint egy robot belsejéből.
Lefekvés előtt feljegyezte: „23 óra 45 perc: Lefekszem aludni. Normális.”
A hátán feküdt – máshogy nem lehetett.
A felesége óvatosan hozzásimult a takaró alatt.
Ez valahogy idegesítette – mégis tűrte.
Aztán a felesége sírni kezdett, neki pedig belenyilallt a szívébe – de tűrt, és egyetlen hangot se hallatott. A nő hüppögése is idegesítette – ez a szánalmas és értelmetlen hüppögés –, miközben ő itt fekszik, vezetékekkel körülcsavartan, mérőműszerekkel a szívén, és fél a haláltól.
Néhány kínos perc elteltével ezt hallotta a sötétben:
‒ A lányod akarja neked megmondani… Terhes. Könyörögve kér: ne ölesd meg a gyerekét. Hadd szülessen meg… Hadd éljen… A miénk…

Éjszaka.

A hang – a számára oly kedves – a semmiből jött, és egyedül neki szólt…
– Halló… Papa? Papuska? Te vagy? Nem alszol? Mit mondtak az orvosok?
– Minden rendben. És neked, neked mit mondtak az orvosok?
– Nekem azt mondták… Papuska, szülni szeretnék. Te nem is gondolnád, de már kész vagyok rá, megértem az anyaságra! Tőle viszont eljöttem, nem szeretem már… Tudod, nincs hol lakjak… És még a kocsimat is elvette… Mit tegyek? Mondd, ez ijesztően hangzik?

Gyürky Katalin fordítása