Pavel Vilikovský: Kutya az úton (Részlet)

Azt hiszem, hogy először a kölni egyetem által szervezett konferencián voltam hivatalból szlovák, de nem esküdnék meg rá, mert akkor még létezett Csehszlovákia, és nem tudom, hogy a szervezők meg a diákok melyik rubrikába soroltak be. Lehet, hogy megszokásból jugoszlávnak tartottak, miért is ne? Végeredményben mindegy, hisz csehszlovákok és jugoszlávok nem léteztek, úgyhogy sem az egyik, sem a másik nem sértődhetett meg.

Bár lehet, hogy igazságtalan vagyok német barátaimmal: minimum egy szlovák emigráns tanult az egyetemükön, és Kölnben székelt a Deutsche Welle rádióadó, amelynek szlovák nyelvű programja is volt.

A konferencia amolyan ismerkedési est volt – minden kelet-európai, újabban poszt- kommunistának nevezett országból hívtak egy-egy képviselőt, és örömüket fejezték ki, hogy végre megismerhetnek bennünket; mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Volt közöttünk egy fiatal német költő az egykori Német Demokratikus Köztársaságból, akinek megengedték, hogy előadja néhány versét, bár a hazaiak csak törve beszélték a keletnémetet. A szervezők bájosan pironkodva vallották be, hogy nem tudnak túl sokat a kultúránkról, és úgy tettek, mintha ez bántaná őket, bár körülöttünk minden arról árulkodott, hogy nagyon jól elboldogultak nélkülünk is. Nem akarok a szemükre hányni semmit, csak ezt a tettetett sajnálatot – hogyan hiányozhat valakinek az, amit nem ismer? Mikor csehszlovák vagy netán jugoszláv kiadói szerkesztőként sorra kerültem, kijelentettem, hogy a totalitárius cenzúra ellenére elég jól ismerjük a német irodalmat, és emlékezetből felsoroltam azokat a német írókat, akiknek a műveit kiadtuk csehül vagy szlovákul. Egy csöppet sem lepődtek meg, hisz a nagy német irodalmat az egész világon fordítják. Nincs azon semmi meglepő, ha a szlovákok, ez a szegény nemzet, kényszerdiétájuk mellett vágynak az idegen ínyencségekre; a gazdag étlapból szemezgető németeket nem érdekelte a nyomorult kifőzdék bűze. Most is csak legendás német udvariasságuk miatt szagoltak felénk, amiért dicséretet érdemelnek, de a valódi, hamisítatlan étvágyat ez nem kárpótolja.

S bizony, mi, keletiek bámulatos illat- és ízkavalkádot alkottunk. Még engem is, pedig ugyanabból a szláv-kommunista fából faragtak, megrémisztett az ukrán szerkesztőnő eszelős beszéde, aki egy szuszra Odüsszeuszhoz, Prométheuszhoz, Próteuszhoz és Krisztushoz hasonlította az írót. Lehet, hogy csak nem tudott ellenállni a kísértés- nek, hogy büntetlenül kimondja az összes nevet, mégpedig a nyilvánosság előtt. Majd a hallgatóság soraiból hirtelen egy megtermett és borostás magyar férfi emelkedett fel, amolyan túlkoros diákféle. Egy erőteljes kézmozdulattal lesöpörte a kultúrát az asztalról, és sorolni kezdte a sérelmeket, amelyeket a nyugati országok, különösen Németország követett el a magyarokkal szemben a népvándorlás óta. Külön figyelmet szentelt annak, hogy hogyan viselkedtek a legutolsó emigráns csoporttal, többek között vele. Meglehetősen érthetetlenül beszélt, de szívből és olyan kitartóan, hogy a moderátor hölgynek erővel kellett elhallgattatnia. Ezek után a felszólalások után igyekeztem a lehető legkevésbé bűzleni, függetlenül attól, hogy csehszlováknak, jugoszlávnak vagy szlováknak tartottak.

Bevallom, hogy a külföldi expedíciók során gyakran gyötört a kétség, hogy igazi, valódi szlovák vagyok-e, nemcsak ex offo, hanem an sich. A vendéglátóim minden kívánságát szívesen teljesítettem volna, ami csak kiült az arcukra, csakhogy nem sikerült róluk túl sok mindent leolvasnom. Ami a szlovákságot illeti, soha nem árulták el az elvárásaikat vagy az elképzeléseiket. Lehet, hogy a vendéggel szembeni tapintat meg- gátolta őket, hogy kimutassák a csalódottságukat, és csak a hátam mögött súgtak össze; ám annyi bizonyos, hogy egyetlen szemrehányást sem hallottam tőlük.

Csak a határon túli szlovákoknak voltak kifogásaik, s gyakran meglehetősen éles megfogalmazásban. Münchenben két férfi tüntetőleg felállt az előadásom kellős közepén, és kivonult a teremből. Amint utólag megtudtam, szlovák emigránsok voltak, akiknek nem tetszett a szlovák kultúra legjelesebb képviselőinek általam felsorakoztatott névsora és értékelése. A felháborodásuk olyan mélységes volt, hogy egyikük tiltakozó levélben fordult a minisztériumunkhoz. Ulmban pedig egy kárpáti német adott hangot a felháborodásának, és megtámadta a jelen lévő írót annak a szlovák nyelvről írt cikke miatt. Bár nem ismerte magát a cikket, olvasta a kritikus reakciókat a szlovák kormányhoz közel álló napilapban, és amikor megpróbáltam az író védelmére kel- ni, ugyanolyan árulónak titulált. A kárpáti német férfi a szüleivel együtt elköltözött a kommunista Csehszlovákiából, ám szíve egy részét feltehetőleg egykori hazájában hagyta, mivel arra szólított fel bennünket, s általunk a szlovák népet, hogy vessünk véget a galamblelkűségünknek, és vágjunk végre valakit pofán.
Milánóban pedig improvizált beszédemet egy olasz bohemista nő tolmácsolta, úgyhogy a sajátos szlovák kifejezéseket a biztonság kedvéért csehül mondtam, míg- nem a nézők közül egy hölgy szlovákul hangosan rám támadt a szégyentelenségemért; miközben jobbról és balról két hölgyszomszédja dohogva támogatta. Mikor elmagyaráztam az okot, odafurakodott a színpadhoz, hogy ő tolmácsoljon az olasz nő helyett. Lehet, hogy jobban értett szlovákul, mint a tolmácsnő, de meggyőződésem, hogy a jelenlévő olaszoknak, akiknek a beszédemet szántam, mindegy volt, hogy én milyen nyelven beszélek, ők az elmondottakat szép és hibátlan olasz nyelven akarták meghall- gatni. Ez viszont nem érdekelte az új tolmácsomat, számára az volt a fontos, hogy a szlovák nyelvű előadást ne becstelenítse meg a cseh nyelv.

Ezután a jelenet után az összejövetel hamar véget ért, a földijeim egy pillanatra odajöttek hozzám – mégiscsak szlovák voltam, még ha másodrendű is.Az életkorukból ítélve mind a három fiatal nő a kommunizmus bukása után tévelygett el Olaszországba. Ami a szlovák irodalomról és egyáltalán az irodalomról való tudásukat illeti – két ismert szlovák szerző könyvének olasz kiadását mutattuk be –, sokat sejtetett kíváncsiskodó kérdésük, hogy ezek a könyvek szlovákul is megjelentek-e már. Nos, csodák csodájára megjelentek, és olyan régen, hogy ha a lányok akarták volna, még otthon elolvashatták volna őket. Nem baj, megértéssel voltam a hazafiak iránt: a távoli világban hiányzott nekik a haluska illata. Pedig most már bármikor hazamehettek volna, hogy magukba szívják. De ők azt szerették volna, hogy az idegen légkörben lengedezzen a haluska aromája, mint a zászló. Ugyanezt szerette volna egy régebbi évjáratú emigráns, aki még Csehszlovákia szétesése előtt szólított meg Münchenben. „Amíg a szlovákoknak nem lesz önálló államuk, tudomást sem vesznek róluk a nagyvilágban”– mondta. Lehet, hogy igaza volt, a maga módján, de én önelégülten arra gondoltam: kiről hogyan, mert rólam azon a szlovák esten Münchenben szlovákként tudomást vettek, és meggyőződésem, ha egy kicsit igyekezett volna, tudomást vesznek róla is. Ha külföldön szenved az észrevétlenségtől, mint a kutya, miért nem tér vissza a hazájába? Ott másként, mint szlovákról, nem vesznek róla tudomást. Ámde hazatérni nem volt kedve, csak tőlünk, hazaiaktól várta el, hogy az ő elismertsége érdekében szakadjunk el Csehországtól és alapítsuk meg az önálló Szlovák Köztársaságot. Ő majd éli világát Münchenben, de hogy ránk milyen élet vár, azt leszarja. Ezt nem mondtam neki, de jól értelmezte a hallgatásomat.

– Gondoljon csak, amit akar – vakkantott felém búcsúzásként, s én arra gondoltam, hogy már megtörtént. Tudtam, hogy mi piszkálja a csőrét: azt a szlovák előadást Münchenben egy cseh emigráns szervezte. De mit tehettünk volna, ha sem ő, sem valame- lyik emigráns bajtársa nem volt rá képes? Kedves szlovákjaim! Mikor értitek meg már végre, hogy ha valaki a saját elképzeléseinek megfelelő szlovákot szeretne, akkor meg kell erőltetnie magát és neki kell azzá válnia?
A kölni konferencia utáni este a Deutschlandfunk szlovák szerkesztői vettek a szár- nyaik alá, és elvittek egy otthonos, masszív faasztalokkal berendezett, sötét deszkás padlózatú kocsmába, ahol főtt csülköt és kölscht szolgáltak fel, azaz kölni sört olyan poharakban, amilyenekből otthon pezsgőt szoktunk inni. Ahogy az a kocsmában lenni szokott, mindenféléről beszéltünk, de ha emlékezetem nem csal, a szlovákságról nem esett egy szó sem. Ám szlovákul beszéltünk, és egynéhány pohár után meglehetősen hangosan. Már hazafelé készültünk, mikor egy termetes, piros arcú német szólított meg minket a szomszédos asztaltól:
– Elnézést, de milyen nyelven beszélgettek? Jugoszlávul?
Nem találta ki, de biztosítottuk őt arról, hogy a tudatlansága miatt nem kell szégyenkeznie – a szlovák egy kis nemzet, alig vannak ötmillióan.
– Akkor rendületlenül szaporodnotok kell – biztatott jóindulatú mosollyal. Kár,
hogy akkor már túl voltam az utódnemzésen, külföldön ennél jobb tanácsot nem hallottam senkitől.

Garajszki Margit fordítása