Nyírfalvi Károly: Újköri kőnyomatos töredék; Hibátlan kezdet; Párhuzam (versek)

Újkori kőnyomatos töredék

Feje felemelkedik, tekintete
előre vetül, célirányos és
mosolygóan bölcs.

A képzelet réseit kitölti
az áldott idő, éveket ugrik
előre, egyetlen mondattal társnak
avatva a felajzott gyermeket,
találja ki ő, amit a tapasztalat
sugall, vagy az emlékezés hagy ki.
Jelképes bolha viszket a fülemben,
vagy lehet, többen is vannak.
Folyton jönnek a hírek, zúdulnak
egyre, én csak pletykának nevezném
őket, de az meg egy virág neve.
Csupán zöld leveleit ismerem,
terjengősen áradnak, mint komisz
adatok a légben, az utca kövén,
a sikátorok porában.
Mondj ki mindent. Legfeljebb vérig sértesz,
és lesz miért hallgatnod, vagy ágálnod,
hogy szólaljak meg végre, hisz tudhatnád,
az én szelíd fegyverem ez, elnézni
felette gőggel, simulékonyan, mintha
nem érdekelne. S nem is.
Nincs egyéb, mint forma és tartalom
egysége a napfényes parton egy
opálos délután, vagy a korareggeli
pletykaültetés lassú,
megfontolt mozdulatai.
A többi nem fontos. Mondjanak és
gondoljanak, amit akarnak. Akár,
hogy beleegyezést jelent. A hallgatás
is. A saját olvasatom kell, meg
azé, akinek nem mondjuk ki a
nevét, mert nincs neki, vagy ezerféle,
és egyik sem igaz.

Hibátlan kezdet

Forgács Miklósnak

Ez a reggel megszüli kincseit,
vagy a hibátlan kezdet ma is elmarad?
Feljön a nap, olyasféle fénnyel,
mely ilyenkor kell, de az első
mozdulat félrecsúszik. Már szinte
borul minden, a vakító fényre a
szerencse árnyéka vetül, Füst Milán
néz le rám a pormacskák közül.[Minden ellenemre van(?)]Jönnek lassú, ráérős hullámokban.
A tűpárnákat valaki elhagyta az úton.
Amit nem akarsz, mindig észreveszed.
A takarásban mindig meghallod, amit
nem akarsz. A kezdet hibátlan, mert
újra meg újra reggel van, a folytatás
pedig egy szelíd korholással elmarad.
Galambok tocsognak az éjjeli trágyában.
Kimondhatatlanul jól van, ami van.
Felfelé hullnak a csillagok.
Hallgatok, írok, hallgatok.

Párhuzam

Azt mondja, szörnyeteg vagyok
de tudom, hogy szeret.
Inget, nyakkendőt váltok,
azokból elegendőt tartok.
A nadrág és a zakó marad,
kibírnak még néhány napot,
alkalmat, ne kelljen annyit mosnia.
Ahogy a ködön és derengő napfényen
az oromzat átsejlik…
Azt hiszem, megérkeztem.
Mintha itt nőtt volna a földből
a semmi közepén,
vagy idehordta volna
valamely ismeretlen erő.
Dombnyi magas, de nagyon meredek.
Ott áll heccként, a nép csak
Szurokdombnak nevezi.
Akár ajtó a sivatagban.
Mi értelme annak is? Jelkép talán?
Ki sem kerülheted, nem tudhatod,
mi történik akkor.
A babonák ereje fegyelmet szab,
és határt a képzeletnek.
Minden oly kerek, és oly egyenetlen.
A csúcson is lent állsz, önmagad
látod nagyon aprónak.