Szalay Zoltán: A félelem kiterjedése

Egykor, nem is olyan régen, az újdonság erejével hatott  –  mondhatni, ugyancsak felbolydította az irodalmi hangyabolyt –, hogy egy prózában az édesapa makacsul és mindvégig megmarad ingatag jelölőnek, istenhazacsalád ide vagy oda. A felfedezés harmonikus tündöklését megakasztotta ugyan ennek a bizonyos prózának egy javított kiadása – egyesek rögvest merészen a realizmus diadalát kezdték hirdetni –, ám nagyon úgy tűnt, most már nem lehet úgy tenni, mintha mi se történt volna.

Jöttek is sorban az édesapák, és aligha akadt volna olvasó, aki ezekben az új édesapákban ne a csalafintán csúszkáló jelölőt kereste volna. Ilyen előzmények után itt egy szerző, aki egy nagybetűs Atyáról ír, egy hatoldalas novellában, és hirtelen azt érezzük, ez itt valami más – legalábbis nagyon máshol kell keresnünk a téteket.

Szvoren Edina Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének című novellájában, amely a Nincs és ne is legyen című második kötete második írása, egy olyan Atya szerepel, akinek félve figyeljük a pillantása irányát, és görcsös igyekezettel próbáljuk megfejteni borús hallgatását. Alig van történet, abban az aligban viszont nyakig benne vagyunk.

Csak nem megint az a fránya referencialitás ütötte fel a fejét?

Félreértés ne essék, egy pillanatig sem szándékozunk   olyasmit   állítani,   hogy Szvoren Edina azon törné a fejét, hogyan reagáljon az  irodalomkritika ilyen-olyan mozgásaira – fontosabb dolga van ennél: a szöveg.

Sok helyen olvashattuk, hogy a kritika „nagy lelkesedéssel” fogadta Szvoren Edina 2010-ben megjelent első, Pertu című kötetét – talán mégis találóbb lenne az az állítás, hogy a kritika nagymértékű zavartsággal fogadta ezt a könyvet, ezeket a tűpontos, kompromisszummentes írásokat, amelyek szerzője gátlástalanul – miközben itt ennek a szónak mindenféle negatív vonatkozása kizárt – használja fel a posztmodern nyelvközpontúság hagyományait, de vállrándítás nélkül túl is lép rajtuk, mert egy  nagyon is  „földhözragadt” világ érdekli. Nála a színek, hangok, szagok valódi színek, hangok, szagok, s az Atya, akit a fenti novellában megalkot, nem is lehetne jobban hús-vér Atya. Mindeközben téves állítás lenne, hogy  „reflektálatlan” nyelvet használ, amit nem minden hátsó szándék nélkül a minimalistáknak szoktak felróni:

Szvoren  Edinánál  éppenséggel szó  nem marad reflektálatlanul. Maguk az elbeszélők azok, akik tudatosan viszonyulnak a nyelvhez, és nem átallják mindezt pimasz  – és meglehetősen fanyar – humorral művelni. „A nádas melletti telken tudniillik kacsákat tenyésztettek. Ritkán használom azt a szót, hogy tudniillik, ami voltaképp nagypapa kifejezése. A voltaképp is. Nagypapát  sosem  szólítottam  nagypapának” (47.). – Ezek például a Nincs, és ne is legyen című elbeszélés egyik narrátorának szavai.

De hasonló példákat máshonnan is idézhetünk: „A babajkó csak egy szó, a férjem is” (A babajkó, 118.). Az olvasónak ilyenkor kedve támad felkiáltani: na persze, csak egy  szó! Hasonló a helyzet a kötet záró elbeszélésében, A térre, le címűben: „Ha azt mondom, balkon, a testvéremre gondolok, ha azt mondom, erkély, senkire” (146.). Minden egyes szó különféle vonzalmak, kötődések, félelmek és iszonyatok egész rendszereit hozza működésbe, és a szövegek elbeszélői erre folyamatosan figyelmeztetik az olvasót – afféle elidegenítési eszközök ezek, ahogy azt a Pertu című kötetben már láthattuk. Ott radikálisabb megoldásokkal is találkozhattunk, mint például a címadó novella felszólító mondatai, vagy az olyan kiszólások, mint például: „Isten legyen halott, Apuka szájszaga érezhető.” A Nincs és ne is legyen szövegei poétikailag egy hajszálnyival visszafogottabbak (egyes kritikák épp ezért némileg el is marasztalták a második kötetet az elsővel szemben), ezt azonban nyugodtan betudhatjuk a szerző önmagával és szövegeivel szembeni még nagyobb szigorának.

A Nincs és ne is legyen tizenkét elbeszélése egy nyelvileg nagyon koherens világba vezet el bennünket. Ha pontosan nem is, de nagy vonalakban az is meghatározható, hol és mikor játszódnak az egyes szövegek: a  rendszerváltás körüli Magyarországon, szereplőik pedig egytől egyig tengődő kisemberek. A Pertu című kötet kapcsán nyugodtan kijelenthettük, hogy testileg-szellemileg sérült figurák sorakoznak fel az egyes novellákban; a Nincs és ne is legyen ebből a szempontból némileg összetettebb képet nyújt. A szereplők itt is általában magukkal mit kezdeni nem tudó, sodródó antihősök, akik most itt nekünk végre szavakba öntik mindazt az undort, ami tönkreteszi az életüket – vagy legalábbis azt, amit ebből el lehet mondani. Szvoren Edinát nem érdekli a „nagy külvilág”, nem találunk utalásokat

 

a történelmi eseményekre, ami talán annak is betudható, hogy az utóbbi évtizedekben, ezeknek a novelláknak a „történelmi idejében” a történelem mintha visszavonult volna, háttérbe szorult, már ami a „nagybetűs” fejezeteket illeti. Szvoren Edina szereplőinek éppen elég, ha valahogy túlélnek, arra már nem marad energiájuk, hogy ennél messzebbre tekintsenek. Talán csak egyetlen helyen tolakszik be a történelem egészen konkrétan a történetbe: a Nincs, és ne is legyen utolsó részében az elbeszélő megjegyzi: „Azzal válaszolt a férjem, hogy Bezzeg elvtárs állítólag jelentéseket ír a munkahelyi hangulatról” (54.). Ez az egyetlen olyan szöveghely, ahol expressis verbis leíródik, hogy az egész nyomasztó életérzést valahol talán a politika is befolyásolja – nem ez azonban a legfontosabb és legsúlyosabb tényező, ami a szereplők sorsát megkeserítené.

Szvoren Edina elsősorban a részletekre figyel, azokra azonban már-már beteges pontossággal –  ez  a  szélsőségekig menő poétikai eljárás egyúttal az elhallgatást is kiszolgálja. Gyakran teljesen másodlagos információkból értesülünk kulcsfontosságú eseményekről, viszonyokról, sorjáznak a banalitások, miközben a háttérben véresen komoly drámák zajlanak. A lényeg úgy marad háttérben, ahogy a Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének című novellában nem láthatjuk a függöny mintáit: „A függöny épp ott vet hullámot, ahol kiderülne, hogy a vadász eltalálja-e a menekülő vadat” (19.), vagy ahogy a szekrény eltakarja a szőnyeget:

„A szőnyeg sötét, és befejezetlen történetek vannak belehímezve, ahogy a függönybe is. […] A háromfiókos szekrény éppen a szőnyeg legizgalmasabb részeit takarja el. Ki merné megkérdezni Atyától, hogy mi van a szekrény alatt? Hisz arra se válaszol, hogy ki volt az első ember a világon” (uo.).

Ahogy a Pertuban, itt is a családi viszonyok feltárása az, ami Szvoren Edina érdeklődésének középpontjában áll. A Nincs, és ne is legyen című, négy részből álló és négy elbeszélőt megszólaltató szöveg – a benne ábrázolt kicsinyes jellemek és gyakran közhelyes fejlemények ellenére is – egy nagyszabású családregény vázát rejti magában. Minden közhelyes ebben a világban, de itt legalább egy az egyben szembenézünk ezekkel a makacs közhelyekkel, és vérre menő küzdelembe bonyolódunk velük. Ahogy Raymond Carver írta Az írásról című esszéjében: „Egy versben vagy egy novellában írhatunk köznapi dolgokról vagy tárgyakról közhelyes, de pontos nyelven úgy, hogy jelentőséggel vagy éppen félelmetes erővel ruházzuk fel azokat – egy széket, egy függönyt, egy villát, egy követ, egy női fülbevalót.” Szvoren Edina a mestere ennek az eljárásnak („A függöny fény lyuggatta mintái elmozdultak a nővérem kerekded arcán” – kezdi például a Papírsárkány című elbeszélést). A pontosság iránti megszállottság és a közhelyekkel való játék a hiányok eltakarását szolgálja; a hiányokat pedig a novellák elbeszélői szerint csak a félelem töltheti ki: „Azt mondja, félni volna jó. Az hiányzik. Az adna mindennek kiterjedést” (144.). Ez a keserű fohász visszhangzik az összes elbeszélésben, amelyek szereplői vívják a maguk küzdelmeit a felfoghatatlannal. Félelmetes sejtelmek villannak fel, amikor a babajkót (ami itt a ponty másik neve, de ha erről alkalmasint megfeledkezünk, nyugodtan helyettesíthető egy védtelen babával) szinte rituális szertartás közepette ölik meg (A babajkó), ami nyilvánvalóan az impotens férj elkeseredett bosszúja; amikor (a Bábel tornya című novellában) Mirka, az ártatlan gyerekvigyázó (aki újra és újra kihangsúlyozza, hogy neve „békét” jelent) egy – minden bizonnyal a bábeli tornyot ábrázoló – kirakós játékot az általa felügyelt gyermek kezébe adva irracionális dühre gerjeszti a szülőket (erre önkéntelenül is felidéződnek az olvasóban a Bábel című Inárritu-film bizonyos képei); amikor az anyák mindig különböző szórenddel kergetik el a gyermektelen nőt a játszótérről (A térre, le). A szorongatottságot csak tovább fokozzák a redukció tetten érhető megnyilvánulásai: az  első elbeszélésben „Desnyá”-nak szólított édesanya néhány szöveggel később már mindössze „Dé”-ként tér vissza – a halottasházban fekve. Szvoren Edina nem állítja, hogy nem félne a tabuktól, amelyeket megidéz, mégis beszél róluk: arra bőven van bátorsága, hogy nyelvet keressen ehhez a beszédhez. Végül is, ahogy a Hundeschule című novella elbeszélője mondja: „A hallgatás ugyanannyi német márkába kerül, mint a beszéd” (96.).

(Szvoren Edina: Nincs és  ne is  legyen. Palatinus, Budapest, 2012, 162 oldal, 2800 Ft)