Gyürky Katalin: Settenkedés a takarásban (Pavel Vilikovský Kutya az úton című kötetéről)

„Tán csodállak, ámde nem szeretlek” – a kiváló szlovák szerző legújabb magyarra fordított művének olvasása közben akarva-akaratlanul ez a mondat, az anyai ágon szintén szlovák nemzetiségű Petőfi Sándor Kárpátok-ihlette verssora járt a fejemben. Több – s korántsem az én tetszésindexemet tükröző – szempontból. Egyfelől azért, mert Vilikovský kötete arról az osztrák szerzőről, Thomas Bernhardról (is) szól, aki szintén egy hegycsúcs, az Alpokban található Schwarzach kapcsán fogalmazott meg a Petőfiéhez hasonlóan ambivalens mondatot:

„Ha az ember állandóan ezt a hegycsúcsot nézi, vagy megbolondul, vagy írni kezd” (10.). Másfelől azért, mert Vilikovský könyvbéli, E/1 elbeszélő-alteregója is épp azért látogat el egyik tavaszi kirándulása során az Alpoknak arra a tájára, ahol annak idején a fiatal Thomas Bernhardot gyógykezelték, hogy igazolva lássa az ő (mármint Bernhard) hegycsúcsra vonatkozó megállapítását. Az elbeszélő Bernharddal kapcsolatban rögtön az elején leszögezi – s innentől Petőfi „tán csodállak, ámde nem szeretlek” sora az elbeszélő és Thomas Bernhard kapcsolatára is érvényessé válik –, hogy amikor még semmit sem tudott róla, már akkor titokzatos vonzalmat érzett a szerző iránt, ám – folytatja –, „amikor végül kezembe került a  könyve,  bosszantóan  csalódott  voltam.

Vagy csak bosszantóan lelkes, nem tudom pontosan. Úgy is mondhatnám, hogy Thomas Bernhard a legkedveltebb nem kedvelt íróm” (10.).

Ezt a  Petőfiéhez  és  Bernhardéhoz  hasonlóan egyszerre vonzásról és taszításról árulkodó kijelentést bontja ki az elbeszélő, amikor az osztrák szerzőben olyan idősebb testvért lát, akire fel szeretne nézni, olyan hasonmás-figurát, aki a belőle hiányzó tulajdonságokkal bír, ugyanakkor olyan személyt,  akit  bizonyos  személyiségjegyeiért –    s ezek paradox módon nem mindig különböznek az önmagából hiányolt tulajdonságoktól – kifejezetten nem kedvel s ironikusan kezel. Így arról a Bernhardról, aki itt az elbeszélő olvasmányokból, „szövegből faragott bábujaként” (26.) van jelen, megtudjuk, hogy kivételes alak, akit nemcsak a környezete, de saját maga is kivételesnek tart, tehetségének teljes tudatában lévő művész, akinek egyik kelet-európai írótársától, Ludwigtól származó mondata: „a könyv valósága az olvasó” (95.), elfogadhatatlan lett volna. A könyvbéli Bernhard ugyanis meg volt győződve arról, hogy minden egyes szava önmagában él, minden külső segítség nélkül, azaz számára Ludwig axiómája épp fordítva igaz: „az olvasó valósága a könyv” (101.). Tegyük hozzá, a vájt fülű olvasóké, az irodalmi arisztokratáké, azoké a beavatottaké és ínyenceké, akik értékelni tudják Bernhard kivételességtudatából fakadó, különlegesnek vélt művészetét.

Ehhez képest az, aki a kötet elbeszélőjeként bábut farag belőle, nemcsak, hogy kivételesnek nem érzi magát, de még művésznek sem. Elindul ugyan, hogy  megnézze azt a hegycsúcsot, amit Bernhard, de nem is várja, hogy ugyanolyan hatással legyen rá, mint az osztrák szerzőre. Mert ő a történetben csak egy szerkesztő, aki az írásra amolyan fölényeskedő szégyenlősséggel tekint, s aki munkájából adódóan az írói nyersanyagnak végleges, tökéletes formát ad, viszont bár – miközben még ki is mondja a Petőfinél is meglévő szót – „csodálja és csöndben irigyli” az írók, s így Bernhard fantáziáját, valahol meg is veti őket. S mind közül leginkább az osztrák szerzőt, mégpedig tökéletessége, kivételességének tudata miatt. Tehát nem amiatt, mert kivételes, hanem amiatt, mert ezt tudja, sőt, hirdeti magáról. Vagyis a szerkesztő egyfelől vágyna tökéletes művész lenni, másfelől viszont egyértelműen taszítja ez a titulus.

Amikor azonban Bernhard kapcsán mindezt így fogalmazza meg: „olyan szeretnék lenni, mint ő, pedig tudom, hogy soha nem leszek” (27.), ez a megállapítás már nemcsak kettejük ambivalens viszonya szempontjából kulcsfontosságú. Hisz a közöttük lévő különbség – tudjuk meg a mondat folytatásából – már nem csak önmagukból fakad: „Nincs mit tenni, szlovák vagyok, és az én koromban már késő az alapvető változásokra” (27.). Azaz  a  Bernhard-féle kivételességérzethez innentől kezdve az osztrák mivolt, az átlagosságérzethez pedig a megváltoztathatatlannak látszó szlovák – bővebben a kelet-közép-európai – lét társul. Az osztrák íróval szembeni ambivalens – látszólag egyedi, individuális – elbeszélői érzések így csak „megágyaznak” a kötet tágabb összefüggésrendszerének, az általánosan kimondható elveknek: azaz a nemzeti hovatartozásból fakadó tulajdonságok ábrázolásának.

Történik mindez úgy, hogy az elbeszélő rögtön a mondandója elején leszögezi, hogy egyébként nem hisz az úgynevezett nemzetkarakterológiában: „Nem hiszem, hogy a nemzetnek vele született tulajdonságai vannak, ez csak egy kényelmes útelágazás a gondolkodásunkban. Ha veszünk egy tetszőleges egyént, önmagában, legbelül nincs benne semmi nemzeti, és a nemzet végső soron egyénekből áll. Genetikailag öröklődnek bizonyos testi és lelki adottságok, a nemzetiség nem velünk született, hanem szerzett adottság”(14.). Mégis, amikor külföldön jár, ahol mindössze Iksz Ypszilon szeretne lenni, ez valahogy soha nem sikerül neki, mert bárhová utazik, az első, ami lényeges belőle, a származása. Mindenki a nemzeti hovatartozásából indul ki, a szlováksága alapján viszonyul hozzá. S ha ez így van – márpedig a saját bőrén tapasztalja, hogy így van, hiába is tiltakozna ellene
–, Bernhard  kivételességtudata,  és  a  saját átlagosságérzete kapcsán mégis boncolgatnia kell, hogy a két érzetnek mi köze lehet az osztrák, illetve a szlovák mivolthoz.

S rájön, hogy nagyon is sok köze van, elsősorban a két nemzet eltérő történelmi hagyományából fakadó köze. Mert amíg az osztrákok a múltjukból – és itt az Osztrák– Magyar Monarchiára gondol – megőrizték a nagynemzeti szervezeti kultúrát, a szlovákok ilyesmivel nem rendelkeznek. Nagy múlt hiányában pedig, amijük van, azt olyan kisszerűnek érzik, hogy inkább nem vallják a magukénak, vagy – s az elbeszélő itt utal a magyarokra is, akiknél ugyanez történik – mindenhez hozzábiggyesztik a nemzeti jelzőt, mintha ezzel igazolva látnák önmagukat, létezésüket s nem létező nagyságukat. Ezzel szemben az osztrákoknak ilyen odabiggyesztett jelzőre nincs szükségük, „mert nem nemzetként gondolnak magukra, hanem inkább magasabb rendű, előkelő társadalmi rétegként” (44.).
A kivételesség és az átlagosság, sőt, kisszerűség tudata vagy érzete tehát fakadhat az eltérő történelmi múltból, Vilikovský esszéregénye azonban arra is rávilágít, hogy mi történik akkor, ha egy átlagosságtudattal megáldott szlovák  férfi és egy kivételességérzetre szocializált osztrák nő találkozik. A férfi játékszerré, rongybabává válása. Hisz az elbeszélő, akinek akkor már évek óta nem volt köze nőhöz, főleg nem osztrák nőhöz, megéli, hogy a Grétkának becézett hölgy azt csinál vele, amit akar. Az elbeszélő-szerkesztő rongybabává válása több szempontból fontos. Egyfelől a szlovák férfi sorsán keresztül tükrözi egy kisnemzet kiszolgáltatottságát, másfelől teret ad az öniróniának is. Mert amíg Thomas Bernhard kivagyiságát az elbeszélő épp azért tudta iróniával kezelni, mert bábut faragott belőle, addig a Grétka karjaiban való bábuvá válás ugyanerre ad lehetőséget, csak most már egy önmaga feletti, gúnyos kacaj formájában. S mivel szlovák – s ezzel a műben ismét találkozik az egyedi az általánossal –, a saját nemzete feletti ironizálás formájában is. Ezért lehetséges, hogy Grétka bábujaként, „alattvalójaként” – amely alattvalói lét egyébként úgy rakódott le a szlovákok vérében, mint az ólom – a szlovákokra jellemző már-már pavlovi reflex, a feljebb-

valóval való kitolás vágya kezd érvényesülni a szerkesztőben. A Grétkával együtt töltött éjszaka után ugyanis egyértelműen kiábrándítóan szeretne viselkedni, meg akarja bántani a „felette álló” nőt, hogy Grétka másnap inkább már emlékezni se akarjon rá. Ez persze nem sikerül neki, de a szándék benne van. Ahogy az egész nemzetben, amely nem nyílt lázadás formájában – hisz az túl kockázatos lenne –, hanem „zugokban, titokban” akar kibabrálni az uraságokkal. Egyetlen úrral ugyanúgy, mint általában a felette álló rendszerrel. Ezért az elbeszélő népe feletti keserű ironizálásának legeklatánsabb példája az, ahogyan a szlovákoknak a társadalmi rendszerhez mint feljebbvaló urasághoz fűződő viszonyát elemzi: „a szlovákok bármilyen társadalmi rendbe, rendszerbe képesek lyukat rágni, mint az egér a sajtba, úgyhogy a gouda, az eidam és a parmezán is ementáliként végzi” (143.). Ha pedig kiszabadulnak külföldre – mint maga az elbeszélő is –, az a kisszerűségük és alattvalóságuk miatt csak a valaki mögött kullogás formájában történhet meg. Csak „settenkedés lehet a takarásban” (18.). Így kullog és settenkedik Bernhard vagy épp Grétka mögött a szerkesztő, aki, miután Ausztriából visszatér a hazájába, úgy érzi magát, mint a rádióban elhangzó közlekedési hírek kutyája: magasabb rendű, magasztosabb létformákat megtapasztalt élőlényként ilyenkor kétségbeesetten rohangál az úton, s azt se tudja, merre haladjon tovább.

(Pavel Vilikovský: Kutya az úton. Fordította Garajszki Margit. Kalligram, Dunaszerdahely/Pozsony, 2013, 176 oldal, 2800 Ft)