Papp-Zakor Ilka: Papírbaglyok (próza)

Mindannyian készültünk erre a napra, lélekben, mint az ünnepekre, rémülten, nyugtalanul és szégyenkezve, mert váratlanul ért, s mert erre, mint egyébként az ünnepekre sem, nem lehet egészen felkészülni. Ez volt az utolsó nap, hogy itt alhattunk, a helyen, amely félig-meddig otthonunkká vált. Hajnalra vártuk őket. Kutya a falnak vetette a hátát, és félelmében üvöltött, mindnyájunk helyett és mindnyájunk válláról levéve a terhet, mert ha ő nem üvölt, minekünk kellett volna.

Ezt az estét még olyanra terveztük, mint amilyen bármelyik másik esténk is volt. Elszívtuk a csikkeket, aztán körbetekertük magunkat újságpapírral, és úgy tettünk, mintha mindjárt elaludnánk, pedig tudtuk, hogy nem fog menni. Csak Kutya vonyított egyre rekedtebben. A bajuszába fagyott könnyek sziporkáztak az utcalámpák fényében.

 

Mágus adta föl először, ingerülten sóhajtott és felült. Egyenként lehámozta magáról az újságokat, és szétteregette őket maga előtt a járdán.

–    Ez a seggfej olvasni fog – nyögött fel mellettem valaki. De Mágus összehajtogatta az akkurátusan szétteregetett újságpapírt. Forgatta, hajtogatta, megint forgatta és megint hajtogatta, míg végül egy nagy téglalapból kétoldalt kiálló két kis háromszöget kapott.
–    Bagoly – mondta üdvözült mosollyal, és körbemutogatta a baglyot.

–    Állat – nyögte mellettem ugyanaz a hang. Mágus pedig már a következő újságot hajtogatta, meg az azután következőt. És egyszerre, ahogy bámultam, milyen sebességgel gyártja a baglyokat egymás után, mint egy eszelős, éreztem, hogy én is lázba jövök, felkeltem, és fogtam az első újságot, igyekeztem ellesni a mozdulatait, és az is láttam, hogy nem csak nekem jutott ez eszembe, néhányan már ültek és baglyoztak, és egyre-másra emelték fel az emberek a fejüket a földről, ragadtak papírt és álltak neki hajtogatni. Közben arra gondoltam, hogy a bagoly, az a halálmadár, s hogy most már biztosan vége lesz mindennek, de nem akartam szólni, mert mégis minek.

Nemsokára pedig feltűntek a  rendőrök, az utca végéből jöttek zárt menetoszlopban. Akkor történt meg a csoda, mert legelőször a Mágus baglyai kaptak szárnyra, de kicsit később már a mi csámpás madaraink is, volt, amelyik egy szárnnyal habarta a levegőt, de mindannyian hatalmasra nőttek és hús-vér testet öltöttek, úgyhogy nemsokára még Kutya fáradt vinnyogását is elnyomta a puha susogás, ahogy a madarak egymás után csaptak le a rendőrökre, ragadták őket tarkón, mint az egeret, és hajították a járdára, mint a gyűrött újságpapírt. És, mert közben az eső is eleredt, az utcán pedig egyre magasabban állt a víz, az újságpapírokból láthatatlan kezek vagy áttetsző bagolykarmok nyomán színes papírhajók emelkedtek az örvénylő szennylé fölé, mi pedig beszálltunk és megindultunk, kifelé a városból.

De valaminek mégis a végét jelentették ezek a madarak, mert ahogy visszafordultam, láttam, ahogy egy egész papírhajókonvoj úszik utánunk az esővízen, és azt is, ahogy a város a hátunk mögött szép csendesen kiürül.