Vass Annamária: Pelevin ismétli önmagát? (tanulmány)

Amint napvilágot lát egy új Pelevin-kötet, a kritikusok azonnal önismétlésen igyekeznek „rajtakapni” a szerzőt, és azzal vádolják, hogy már megint nem tud semmi újat mondani a kortárs orosz valóságról. Ha az utóbbi néhány Pelevin-szöveget vizsgáljuk, akkor valóban nem nehéz hasonlóságokat felfedeznünk közöttük: a virtuális világ témája például szinte mindegyikben központi kérdésként van jelen. És sajnos az, ami az Empire V-ben még zseniális ötletnek mutatkozott, az Ananászlé a szépséges hölgynek című legutóbbi elbeszéléskötetben már kifulladni látszik.

Pelevin az Empire V-ben mutatja be részletesen a virtuális valóság működését, melynek két alappillére a glamour és a diskurzus. „Mindaz, amit a képeken látsz, az a glamour. A képek közötti, betűkből álló hasábok pedig a diskurzus” – írja Pelevin. „A diskurzus azoknak a tartalmatlan jelentéseknek vibráló játéka, amelyek a glamourból keletkeznek, miután az hosszú ideig párolódott a sárga irigység tüzén – mondta a bal oldali hangszóró. …A glamour pedig azoknak a tárgy nélküli képeknek színjátszó játéka, amelyek a diskurzusból a szexuális gerjedelem tüzén történő párolása során keletkeznek.” „A glamour a test diskurzusa… a diskurzus pedig a szellem glamourja.”1

A diskurzus és glamour virtuális valóságában a nyelv mint jelrendszer különösen fontos, tulajdonképpen „kifordított” szereppel bír, ugyanis a kimondott szó itt nem kifejez valamit, hanem bizonyos fontos, lényegi dolog elrejtését szolgálja. Ez a fajta nyelvszemlélet jellemzi a P5 című novelláskötet elbeszéléseit, ahol a különböző történetek mind egy-egy szó szerint vett metaforából vagy állandó szókapcsolatból bomlanak ki. Pelevin megfosztja a szavakat azok átvitt jelentésétől, így válnak az orosz lányok Az éneklő kariatidák terme című novellában a Rubljovka alatt található kéjbarlang oszlopaivá, ennek köszönhetően lesz a „pénzt a pénzhez” mondás a meggazdagodás egyik remek módszere, és ezzel a technikával magyarázható Krusin tábornok furcsa perverziója is, ami abban merül ki, hogy „tisztogatás céljából” megöli beosztottjait (a belügyminisztérium homoszexuális munkatársait), holttestüket elhamvasztja, majd ökológiailag tiszta építőanyagként feltüntetve azokat, hamvukat beépíti oda, ahol (a szó szerinti értelmezésben) valóban feküdniük kellene: fekvőrendőrökbe. Azon túl, hogy ez az írói eljárás teljesen abszurd történeteket szül, a mai orosz valóság leírása is groteszk elemekben bővelkedik. Pelevint gyakran nevezik napjaink Nyesztor-krónikásának,  akinek művei egyszer a mi „zavaros időszakunk” vizsgálatához a legjobb forrásokként szolgálnak majd.

Pelevin már a P5 című novelláskötetben határozott céllal fosztja meg a szavakat azok átvitt jelentésétől, gyakran alkalmazva a Dmitrij Majborod által „hamisításnak” nevezett írói eljárást. A technika lényege, hogy Pelevin azáltal, hogy felcserél egymással bizonyos szavakat, vagy állandó kifejezések átvitt értelméről „megfeledkezve, azok elsődleges jelentését veszi figyelembe, feszültséget (Lotman szavaival élve »jelentésbeli robbanást«) kelt a szavak megszokott és aktuális jelentése között. Ez egyrészt nevetést, másrészt viszont a jelentés mibenvoltának megkérdőjelezését váltja ki.”2   Számtalan példát találni erre, akár Pelevin munkásságának korai korszakából is: elég a Nyika és a Sigmund a kávéházban3 című novellákra gondolnunk, ahol a cselekmények „mozgatórugója” szintén a nyelvvel való játék. A két mű hasonlóan működik, Pelevin összekeveri az emberi és állati létet, az olvasó pedig csak a novellák legvégén érti meg, miről is volt szó tulajdonképpen. A Nyika című elbeszélés nem más, mint visszaemlékezés egy macskára, de hogy ki is az a Nyika, csak a szöveg végén konkretizálódik. Az elbeszélő végig félrevezeti az olvasót azáltal, hogy egyrészt az állatnak az emberhez hasonló külső jegyeit és tulajdonságait emeli ki, másrészt viszont az embertől való alapvető különbözőségét is mintegy kifordítja, és arra használja, hogy szándékosan rossz gondolkodási útra tereljen. A Sigmund a  kávéházban című  novellában az  olvasó műveltsége is konceptussá válik azáltal, hogy a helyszín, a név és a körülmények keltette olvasói elvárások, sejtések – miszerint Freud egy bécsi kávéházban megfigyeli a gyerekeket – mind hamisnak bizonyulnak a szöveg végére. Ha az olvasó a kulturális ismereteit mintegy túlértékelte, és a mű olvasásakor gondolkodás nélkül ezeket „mozgósította”, akkor a novella végéhez érve akár kezdheti is újra az olvasást. Goretity József szerint4 Pelevin célja ezzel nem más, mint hogy az olvasót önnön ürességével szembesítse. Emellett viszont a nyelv ürességével is játszik, mert a Nyika című elbeszélésben egy sor olyan konkrét leírást fűz a macskához, amit ma már szinte kizárólag csak metaforaként használ a nyelv, és ezért képes ezeket az olvasó gondolkodás nélkül egy nő alakjához társítani.

Ez a jelentéssel való játék folytatódik a T című regényben is, ahol Tolsztoj elvei XXI. századi kulturális kódokkal ütköznek, így a tolsztojánizmus erősen kifordítva jelenik meg. Tolsztoj egyik híres elve például, miszerint „ne állj ellen a gonosznak erőszakkal”, Pelevinnél egy harcművészeti fogássá profanizálódik. A tolsztoji hittétel – miszerint a földön meg kell valósulnia az erkölcsi értelemben vett jónak, ami természeténél fogva mindig passzív, mert ha a jó erkölcsi bántás esetén aktívan szembeszállna a rosszal, azzal csak engedne a gonosz provokálásának, s így maga is gerjesztené a bűnt – Pelevinnél elméletiből gyakorlativá válik. Pelevin az elv lényegéből a „passzivitást” teszi meg hőse, T. gróf harci filozófiájává. A támadások során ugyanis T. gróf a lehető legpasszívabban reagál, azaz egyáltalán nem reagál: teljesen rejtélyes, érthetetlen módon, egyetlen mozdulat nélkül képes leszámolni ellenségeivel, a gonosszal. Pelevin megint csak azt teszi, amit a P5 novelláiban is tett, Tolsztoj elveit megfosztja eredeti jelentésüktől, és egészen új kontextusba helyezi azokat. A „ne állj ellen erőszakkal a gonosznak” elvből kivonja a filozófiai, morális tanítást, és a passzivitást csak mint fizikai jellemzőt értelmezi.

A T című regényt sok kritikus az utóbbi öt év legizgalmasabb Pelevin-műveként tárgyalta. Tolsztoj halálának századik évfordulójára írta Pelevin ezt a nagyregényét, melynek hőse T. gróf – azaz maga Lev Tolsztoj. Tolsztoj a szimbolisták szerint nem csupán a nagyregények mestere, életművében megvalósulni látszik az életalkotás: Tolsztoj élete és szövegei szerves egységet alkotnak, amely Tolsztoj halálával, mintegy utolsó lépésével a szerző legnagyobb alkotásává lett. Pelevin Tolsztoj halálának századik évfordulóján „írat” Tolsztojjal egy új életalkotást, egy aktuálisat, amely megfelel a XXI. század követelményeinek. „Feltámasztja” Tolsztoj grófot – aki a kereszténység feltámadáshitét az egyház meséjének tartotta, ami csupán arra való, hogy ámítsák vele a népet –, és azzal a jelenettel kezdi el újraíratni vele az életalkotást, amellyel azt ő száz éve zárta: T. gróf Optyina-pusztába tart egy vonaton. És mivel T. gróf külsőleg rendkívül hasonlít Tolsztojra („magas, erős testalkatú, fekete szakállas férfi volt hosszú ingben”), az olvasó hamar ráismer, ahogy az elferdített tolsztoji eszmékre is.

Az irodalomkritika gyakran azért marasztalja el Pelevint, mert túlmagyarázza metaforáit. Amire az olvasó boldogan ráismer, amit nagy fölfedezésnek tart egy szövegben, azt biztos, hogy pár oldallal később Pelevin maga is szépen kifejti. Néha egyenesen úgy tűnik, mintha ezzel szándékosan bosszantani kívánná olvasóit, akárcsak a már fent említett Sigmund a kávéházban vagy Nyika című elbeszélésekben. Pelevin a tolsztoji elveket sem igyekszik különösebben elrejteni a szövegben. Persze azért jelentős mértékben eltorzítja, átértelmezi azokat.

A  tolsztoji egyszerűsödés kívánalmát kiterjeszti az egész tolsztoji filozófiára is, amelynek tanításai így nem lesznek többek, mint egy fordulatokban gazdag akciótörténet szüzsés elemei. Kétségtelen, hogy így az eszmék (így például a „ne állj ellen a gonosznak erőszakkal”) üzenete Pelevin iróniájának áldozatává válnak, mégsem a tolsztojánizmus degradációja ez, mert Pelevin a lehető legkomolyabban veszi Tolsztoj egész filozófiai rendszerét azzal, hogy még ha újraírja is, a logikáját pontosan követi. Tolsztoj kizsákmányolásról alkotott gondolata a regény egyik kulcseleme lesz. T. gróf Knopf rendőrségi ügynök elől menekül, mikor „megjelenik” előtte Ariel, aki demiurgoszként, a T. gróf életét író ötfős brigád vezéreként mutatkozik be neki. T. gróf megtudja, hogy ő nem más, mint egy regény főhőse, melyet Ariel és csapata ír. A T. grófról szóló regényben a néhol látszólag sehogy vagy csak alig összefüggő jelenetek egyetlen szervezőeleme az anyagi érdek: a gróf életébe az éppen aktuális piaci igényeknek megfelelően íródik hol egy kis romantikus, hol egy kis véres-kaszabolós jelenet. Az önmagáról mit sem tudó T. gróf csak a vele kapcsolatba lépő személyek révén sejti meg azt, hogy az ismeretlen, „fülemülés” Optyinapuszta felé kell tartania. Kalandos küzdelmei során azonban a történetszálak annyira összekuszálódnak, hogy már az sem világos, szó lehet-e egyáltalán arról, hogy Knopf ellen küzd? T. gróf nem annyira személyek, mint inkább a kizsákmányolás ellen harcol, vagyis megpróbál felülkerekedni Ariel pénzéhes csapatán, hogy önmaga urává válhasson, és ne csak hamis én-érzet töltse el. Így léphet fel cselekményszervező erőként a kizsákmányolás tolsztoji gondolata, pontosabban a kizsákmányolás elleni küzdelem, amely a gróf egész életútját meghatározza. Tolsztoj elképzelésére direktebb utalást is tesz a szöveg, T. gróf Tarakanova hercegnővel folytatott, a hajóvontatók körül forgó párbeszédében („Ön talán úgy gondolja, hogy kizsákmányolom ezeket az embereket?”5).

A grófot Tarakanova hercegnő „téríti” egy régi-új hitre, a politeizmusra, amely Tolsztoj egyéni vallásához hasonlóan sok természetvallásból ismerős, filozófiai és keresztény elemet tartalmaz. De Tolsztoj vallására tett utalást máshol is találni a szövegben. Ariel T. gróf és világának teremtőjeként a Tolsztoj által elképzelt módon, bármiféle közvetítő intézmény és személy nélkül lép kapcsolatba teremtettjével. Így a kettejük közötti kapcsolat a hivatalos rend megkerülésével, közvetlenül történik meg, amely külön hangsúlyt kap a szövegben akkor, amikor T. gróf megdöbben Ariel létezésén: „[a]z egyház magukról semmit sem mond”, de Ariel rögvest megnyugtatja őt:

„[m]i sem mondunk semmit az egyházról”.6 Ha T. grófban olykor föl is merülnek a pravoszláv egyház által „sugallt” kérdések, így például a lélek megváltásának problematikája egy Tarakanova hercegnővel folytatott beszélgetés során, mégis világossá válik, hogy ebben a vallásfilozófiai rendszerben (amibe T. gróf látszólag akaratán kívül csöppent bele, de nyilvánvaló, hogy ez leginkább Tolsztoj „akaratából” történt) az ilyen feltevések értelmüket vesztik. T. gróf lelkének útja itt ugyanis nem a keresztények Istenén múlik, hanem egy ötfős íróbrigádén, melyet Ariel vezet. A T. grófban megfogalmazódó kérdések azokat a keresztény dogmákat – így a szentháromságtant, a feltámadást, illetve az egyház irányító szerepét – érintik, amelyeket Tolsztoj nem fogadott el, s amiért a pravoszláv egyház kiátkozta őt.

Úgy tűnik, hogy a konceptualizmus kései mestere legújabb regényében az isteni teremtés és a művészeti alkotás analógiájának határait feszegetve megkísérli teljesen egybemosni a valóságot és a fikciót. Regénye hősének egy nagy orosz klasszikust fikcionál, aki létrehoz egy tökéletes életalkotást, melyben olyannyira összefonódik az élet mint valóság és a művészet mint fikció, hogy végül képtelenség eldönteni, a művész (Tolsztoj) teremti-e a művészetet (mint életalkotást) vagy a művészet (mint az Ariel által szerkesztett történet) hozza-e létre őt.

Az Ananászlé a szépséges hölgynek című legutóbbi novelláskötetében megint csak felbukkan a virtuális valóság témája, a kötet felépítésében pedig nagyon hasonlít a P5-re. A különböző elbeszélések szüzsé tekintetében itt sem kapcsolódnak egymáshoz, és a szereplők is novelláról novellára változnak. Mégis van egyfajta koherencia az elbeszélések között, amely a hősök sorsában érhető tetten: minden történet szereplője kiszakad megszokott életéből, és egy másik, azzal párhuzamos valóságba kerül át. Az új világban a szereplők olyasfajta beavatási szertartásokon esnek át, melyek után a létezés vagy az emberiség sorsára ható történelmi folyamatok titkos ismerőivé válnak. Annak ellenére, hogy a novellák között sem tematikai összefüggés, sem visszatérő hősök, helyszínek nincsenek, a különböző szereplők a maguk különféle történeteiben mégis hasonló kérdésekre keresik a választ. Olyasfélékre, mint például hogy miben testesül meg a jó és miben a rossz. Milyen az Isten és milyen a Sátán? Milyen a lét, és milyen a nemlét? A könyv pedig jól láthatóan a P5 sémáját követi: mind a kettőben olvashatunk egy beavatástörténetet, egy részben naplóból, részben félig-meddig hiteles dokumentumokból összeállított életrajzot, és mindkettőben felbukkan egy-egy bohócfigura is. Mindemellett Pelevin ismét társadalmi szatírát ír, melyben leleplezi a modern civilizáció (ennek részeként a virtuális valóság) működését, a hatalmon lévőket és a gazdagokat.

Konsztantyin  Frumkin   irodalomkritikus  szerint7 Pelevin művészetében mintegy maga teremti meg saját közönségét, akiket leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy nem gazdagok, és akikhez az író mint prédikátor, mint a pénz csábításában rejlő hazugságok leleplezője szól. Mások szerint az Ananászlét akár egy intelligensebb számítógépes program is írhatta volna, amely azt a feladatot kapja, hogy írjon Pelevin-elbeszélést. Ezek a vélemények mintha arra utalnának, hogy Pelevin már képtelen a megújulásra. Az a kritikus szemlélet azonban, amellyel Pelevin a négy sarkából kifordított mai orosz valóságot bemutatja, a szövegek különböző szintjein megjelenő ismétlések ellenére az olvasók körében továbbra is töretlen sikernek örvend. Mivel Pelevin nem szól az éppen aktuális politikai eseményekről, úgy tűnhet, hogy folyton ugyanarról – a kilencvenes évek vadkapitalizmusáról és az orosz plutokráciáról – és ugyanazon séma alapján mesél, s tulajdonképpen semmi újat nem mond, csak újraírja ugyanazt a történetet, amely azonban ugyanúgy megállja a helyét az aktuális társadalmi viszonyok között is.

1  Pelevin, Viktor: Empire V. Elbeszélés a valódi felsőbbrendű emberről. Budapest, 2008, Európa. 28.
2  Majborod, Dmitrij: Gyialogika abszurda. (http://viscult.ehu.lt/ar ticle.php?id=169)
3 Magyar fordításban: Pelevin, Viktor: Kristályvilág. Budapest, 2002, JAK.

4 Goretity József: A konceptualizmus kései mesterei. In uő: Töredékesség és teljességigény. Budapest, 2005, Palatinus. 297.

5 Pelevin, Viktor: T. Budapest, 2011, Európa. 28.
6 Uo. 62.

7  Frumkin, Konsztantyin: Viktor Pelevin. Ananasznaja voda dlja prekrasznoj dami. http://magazi ness.russ.ru/znamia/2011/6/fr18. html