Forgács Miklós – Szászi Zoltán: Az égig érő fa (mesedráma)

(Illyés Gyula népmese feldolgozása alapján)

Szereplők: Három vándor, Öregember, Király, Királylány Kanász, János Etelka, Sárkány/Tündérfi, Sárkány lova Kígyócska Vaddisznó, Paripa, Halottak, Hal, Vadkacsa, Róka, Satrafa, Csikó

(Háromfelől, irdatlan sok cuccal, cókmókkal, pakkal, dobozzal, vacakkal a színpadra, játéktérbe érkezik három fura vándor)

I. Vándorok

Vándordal
A por, a kosz, az út, a táj,
Az ég, a kék, a víz, az íz.
A por komor,
a kosz gonosz!
Az út messze fut!
A táj, hú, de fáj!
Az ég máshogy kék,
A víz, az se otthoni íz!
Hol a cél? Mi a cél?
Halló, ki beszél?

Első: Á! Merre?
Második: ÁÁ! Merre?
Harmadik: ÁÁÁ! Na, merre?
Első: Arra.
Második: Éppen.
Harmadik: Épp arra?
Első: Éppen?
Második: Pont?
Harmadik: Pont. Pont. Pontosan.
Első: Mindannyian?
Második: Csak szerteszét!
Harmadik: Úgy, mint a mesében. De rendesen!
Első: Én éppenséggel mesemondó vagyok.
Második: Hát még én.
Harmadik: De még mennyire… hogy én is!
Első: Ugyanoda?
Második: Ugyanegyfelé?
Harmadik: Ugyanúgy, persze hát.
Első: Az Első…
Második: Nemzetközi…
Harmadik: Tudományos…
Első: Meseárasztó…
Második: Történetduzzasztó…
Harmadik: Legnagyobbat Mondó…
Együtt: Kongresszusra…
Első: Csalimese szekció?
Második: Csalimese szekció?
Harmadik: Csalimese szekció!
Első: Fúúúú!
Második: Fűűűű!
Harmadik: Fááááá!
Első: Ki kezdi?
Második: Ki meri?
Harmadik: Ki mondja?
Első: Na jó.
Második: No jó!
Harmadik: De jó!
Első: Egyszer volt, hol nem, hát én csak fogtam és lecsatoltam a füleimet. A lábaimra húztam. Soha még nem volt ilyen kényelmes cipőm. Kettőt léptem, a harmadik léptemre felkelt a Nap, és vadul üldözni kezdett. Menekültem virágcserépen, futballkapun és alumínium ablakkereten át, iszkoltam, kutyagumit kerülgetve. Izzadva kanyarogtam árengedményes rémálmok közt. Elfáradtam, erre horkolni kezdtek a fák, én meg addig sikongattam, amíg fel nem vettek az Albán Operaházba. Portásnak.

Második: Éppen, amikor már nem bíztam benne, mégis lehunytam a szemem, húúú, hát azonnal jóllaktam. Olyan széleset mosolyogtam erre, hogy a petróleumlámpákban elhervadtak a villanykörték. Míg szomorúan kitekeredtek a foglalatból, átváltoztak frissen festett bordás radiátorokká, és elvánszorogtak a legközelebbi strandra. Ott meg addig mártóztak a karmazsinvörös vízben, amíg maguk is le nem tették a matematikaérettségit. Kár, hogy a szemem még mindig le volt csukva, így csak kicsit láttam, és máris elvesztettem a málnás jó ízemet.

Harmadik: Én még biz’ el sem indultam, olyan messze jártam, hogy eltűntem a szemem elől. Amúgy sem ismertem volna rám, mert a nyúlszőrsapkám helyett pont a hatlábú újságtartót tettem a kobakomra. Szorított is deréktájban. El is ment a kedvem a nevetéstől, aznap nem is csiklandoztam a disznóólba zárt kardfogú aranyhalakat. Inkább fejest ugrottam az országútba, és akkorát tüsszentettem egy sirály pillantásától, hogy nyomban megette a sárga irigység az eget, a fészkes fenével meg a lila dunszttal együtt.

Első: Döntetlen.
Második: Döntetlen.
Harmadik: Döntetlen.
Első: Különben meg mindenki lenézi a csalimeséket.
Második: Hogy se ízük, se bűzük. Nekijük!
Harmadik: Hogy seték, suták. Meg hebék is, meg hurgyák is!
Első: Nem átallják azt mondani: nem is tudunk igazi mesét.
Második: Tetszetőst-libbenőst.
Harmadik: Ép-kéz-láb szagút.
Első: Pedig ripsz-ropsz.
Második: Pedig sitty-sutty.
Harmadik: Pedig kriksz-kraksz.

II. Jóslat

Első: Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy bölcs, beteg, öreg király és a gyönyörűséges lánya…
Második: Hogy lehet így mesét kezdeni.
Első: Miért?
Harmadik: Már most ásítok!
Második: Dögunalom.
Harmadik: Fantáziátlan. Ezredszer is ugyanaz.
Második: Meg nem is így volt.
Első: Tessék, csak, tessék… Mondd te, nagyokos!
Második: Hol volt, hol nem volt, nőtt egyszer egy csodatermő almafa, amely az égig ért.
Első: Gratulálok, de nem azt mondtuk, semmi csalimese?
Második: Ez nem csali, ez egy szép költői kép. Jelkép.
Harmadik: Ez már valamivel jobb, de nem így kezdődött a történet.
Első: Persze, mert te tudsz mindent a legjobban.
Második: Na, hajrá, ne szégyenkezz!

Harmadik: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tenyér.
Első: Azt mondtuk, összevisszaságot nem ér.
Harmadik: Akkor is ez a valódi eleje ennek a mesének.
Második: A tiédnek esetleg.
Harmadik: Irigy kutyák, azért, mert én mesekezdtem a legjobban!
Második: Na jó, tudjátok mit, rakjuk össze a hármat.
Harmadik: Nem bánom, odaadom az enyémet.
Első: Rendben, legyen közös mese.
Vándorok: Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy bölcs beteg öreg király, akinek a tenyerén egy szép napon kinőtt egy csodatermő égig érő almafa.
Első: Akkora tenyere volt, akkora.
Második: Nagyobb, mint ő maga?
Harmadik: Belefért az egész birodalom.
Első: Erre most már én is kíváncsi vagyok.
Harmadik: De azt ugye tudjátok, hogy ezen a tenyéren nemcsak egy almafa nőtt, hanem ebből a tenyérből jósoltak is.
Második: Persze, mivel egy különös öregember penderült hozzá.

Első: El ne feledkezzünk a szépséges királykisasszonyról sem, ő is ott pipiskedik valahol a tenyér körül.
Öregember: Hmmm.
Király: Na.
Királylány: Ó! Jaj.
Öregember: Hát.
Király: Igen.
Királylány: Jaj!
Öregember: Ó!
Király: Ó?
Királylány: Ó! Jaj!
Öregember: Fúúú. Nem igaz. Hihetetlen. Na ne. Jól látom? Komolyan? A szemem káprázik. Félelmetes. Még ilyet! Tényleg? Most tényleg? Ha nem látnám, el se hinném. Fúúúú. Na, még ez is. Na de ezt már nem. Nem, nem. Lehetetlen. Hehehehe.
Ilyen nincs. Nahát. Elképesztő. Na, még egyszer.

Király: Mi van?
Királylány: Ó! Jaj!
Öregember: Pedig. Minden arra mutat. Ez a megoldás. Ez van. Hiába. Hiába. El kell hinni. Hihetetlen, de mégis. Lehetetlen, de mégsem. Egy tenyér mégsem hazudhat. Akkor is furcsa. Akkor is különös. De nem reménytelen. Igen, igen. Ha igen, akkor csakis így. Nem, nem, de, de, bár, mégiscsak, no de, hogy, hát pedig… Ez van. Keresztül-kasul, jobbra-balra, sehogy és bárhogy, mindig ugyanaz jön ki.
Király: Na de mi?
Királylány: Ó! Jaj!
Öregember: Bölcs, öreg királyom, te beteg vagy!

Király: Ez? Ez? A Nagy Felfedezés? Ezt mindenki tudta eddig is.

Királylány: Ó! Jaj!
Öregember: Nagyon-nagyon nagy beteg!

Király: Annyira súlyos? Végem? Jaj!

Királylány: Juj! Auuu!
Öregember: Tenyered minden vonala egy almafát rajzol ki. Egy csodatermő, égig érő almafa nőtt ki a tenyeredből. Most mit csodálkozol, egy mesében vagyunk. Annak az égig érő almafának a terméséből kell enned. És azon nyomban, abban a szent minutumban, hipp-hopp meggyógyulsz, amint lenyeled az első falatot.
Király: Jaj!
Királylány: Jééé!
Király: Na de ha az égig ér!
Királylány: Jaj!
Király: Bárhogy is nézem, addig bizony! Királylány: Juj!
Király: Nem érem fel.
Királylány: Jaj!
Király: Te sem!
Királylány: Juj!
Király: Senki sem! Hiába! Hiába!
Királylány: Jaj.
Király: Mindenki béna, bamba, tehetetlen, lehetetlen, szerencsétlen, lomha, satnya, semmi, átok. Senki se képes. Senki meg nem teszi. Senki se tudja. Beteg maradok. Az almafa tövében. Nagyokat nyelve. Jajaj!
Királylány: Jóóóó.

III. Kanász

Kanász: Phí, nu! Arra ébredtem, semmi dolgom sincsen. Az egész eddigi életem egy nagy tévedés, mert én famászó vagyok, nem kanász. Ni, itt van egy egész helyes kis fácska. Azt mondják, az égig ér. Na, talán éppen elég lesz. Uram királyom, én kellek neked, nem vitás. Én vagyok a legjobb fáramász!
Királylány: Ó!!!!
Király: Állj! Állj! Ki vagy te? Gróf-e? Herceg-e? Lovag-e vagy ló? Nemes-e? Arisztokrata-e? Királyfi-e tán? Hős-e? Mit tudsz te? Nem tudhatom, kellesz-e! Fára épp te mehetsz-e. Elmehetsz, e!
Királylány: Hát… Ha… Mégis… Famász…
Kanász: Ó! Bizony! Egy állástalan kanász, aki rájött, őt már csak a fáramászás boldogítja. Hallom, alma kell!
Király: Állj! Állj! Nem vagy se gróf, se herceg, ne hencegj, nem vagy lovag se, ló se, nemes se, de még arisztokrata se. Királyfi? Nem ám. Hős se vagy. Te nem tudhatsz semmit.
Királylány: Nahát… Ha… Mégis… Famász…

Kanász: Ó! Bizony. Erre születtem! Vagy arra? Mindegy! Hányan mondtak csődört? Akarom mondani csődöt? Na? Hányan fuccs? Hányan puff? Mennyien supp? Uram király, én kellek neked. Megmentelek. Én, a fáramász…
Király: Ó! Ó! Ó! Állj! Állj! Jó, igazad van, grófok, hercegek fuccsba, lovagok, nemesek puffra, arisztokraták, királyfiak supp, hősök meg, á hagyjuk! Ám de miért pont te? Mit tudsz te? Nem kellesz örökre!

(Az öreg király megpróbál visszazökkenni a mindennapokba, kel, fekszik, mosakszik, táplálkozik, sétál és uralkodik, a Kanász viszont mindenhová követi, a legváratlanabb helyeken is felbukkan, sosem hagy neki békét)

Kanász: Hát akkor: Jó reggelt, napot, estét, étvágyat! Jó munkát, pihenést, sétát, döntést, két lábat! Jó elmélkedést, utat, reményt, szerencsét, meleg kemencét! Jó szórakozást, szép napot, szép álmokat! Bolondokra lakatot!
Király: Hát te? Itt-e? Még? Te még itt? Te itt mégis? Itt is? Most is? Mégis? Mindig? Most is? Hogy kerülsz ide? Ki engedett be? Hol bujkáltál? Hol rejtőztél?

(Eközben a Királylány sokatmondóan és okosan sikkant, piheg, sóhajtozik)

Király: Te kanász, te tudsz valamit. Kelhetsz! Kellesz! Mászhatsz! Mehetsz. Fel a fára.
Kanász: Indulok.
Királylány: Másssssz… Ó!

IV. Expedíció

Kanász: Mászónapló. Első nap. Peches a kezdés. El sem indultam, máris megharapott egy mókus. Első kapaszkodó egy odú. Az a puha csomó, amit megszorítottam, egy nemrég született mókuscsemete lehetett. Az anyja se habozott, jól megharapott. Meg a mókuspapa is. Meg a mókusnagymama. Természetesen a mókusnagypapa is. Meg egy csomó mókusnagybácsi és mókusnagynéni is. És vagy két tucat mókus-unokatestvér. És nem maradhattak ki a féltucatnyi mókusfivérek és mókusnővérek sem. Rémülten rántottam volna ki a kezem, de az a sok rágcsálóállkapocs mind begörcsölt, és nem bírtak elereszteni. A sok kis állat miatt beakadtam. Én fönt, a karom lent, még mindig nyúlik, még mindig… Annyira megijedtem és megsajnáltam magam, hogy már nem is volt kedvem tovább mászni.

Királylány: Látod-e?
Király: Ó! Nem. Szédülök. Ó!
Királylány: Te szédülsz?
Király: Nagyon. Nem merek odanézni se.
Királylány: Akkor mitől szédülsz?
Király: A gondolattól, hogy esetleg odanézek.
Királylány: Jaj, csak már jönne vissza.
Kanász: Mászónapló. Második s harmadik nap. Az éjszaka kényelmetlenül telt, a karom, ugye, egész éjjel a mókusfészekben. A seregélyek megsúgták, hogy reggelre elernyed majd a kis bestiák görcsbe rándult állkapcsa. És így is lett. Arra ébred-
tem, hogy nekem csapódott a kézfejem. Úgy továbblódított, hogy máris feljebb találtam magam. Imádok fára mászni. Igaz, meglepett, amikor a fa megszólított. Elmesélte, hogy nem szereti, ha mindenféle emberek mászkálnak rajta,
ezért egy-két mozdulat után leveti magáról őket. Annyira elkeseredtem, hogy a potyogó könnyeimtől alig bírtam továbbhaladni. És elkezdtem lejjebb csúszni. Ettől az almafám olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy a rázkódástól menten még feljebb találtam magam.

Királylány: Hallod őt?
Király: Ó! Hallanám, ha nem zihálnék olyan idegesen. Ó!
Királylány: Akkor nyugodj meg.
Király: Ó! Könnyű azt mondani. De annyira reszketsz, hogy az engem is fölkavar. Ó!
Királylány: Akkor nyugodjunk meg. Jaj, csak már jönne vissza, ó, ó, ó.
Kanász: Mászónapló. Negyedik, ötödik, hatodik nap. Csak mászom és mászom és mászom. Összemosódnak a napok. Már megszoktuk egymást a fával. Már nem is tudom, melyikünk a fa, melyikünk az ember. Én mászok őrajta, vagy ő iparkodik felfelé rajtam? Mintha összenőttünk volna, én érkezem-e meg a fa legtetejére, vagy ő a fejem búbjára.
Király: Már nem bírom ezt a várakozást, te!
Királylány: Ó, hát hiszen eddig se bírtad!
Király: De eddig csak szenvedtem, most már unom is!
Királylány: Ó, ó! Te beteg vagy!
Király: Le sem tagadhatom. És egyre inkább!
Királylány: Ó jaj, csak már jönne vissza.
Kanász: Mászónapló. Hetedik nap. Fölértem.

V. Takarítás

Kanász: A csúcsról egy palotába jutottam.
Etelka: Nini! Hát te? Jó, hogy jössz, kedves barátom! Ebben a palotában két dolgot lehet csak: fogócskázni és takarítani. Kergetőcskézni eddig nem volt kivel, takarítani meg utálok! Úgyhogy gyere, először rohangáljunk föl-alá, azzal jól fölverjük a
port, azután pedig végre tegyünk rendet ebben a hatalmas épületben. Takarítani kell mind a tizenegy szobában! De a tizenkettedikben nem ám! Ki nem nyitom neked, ha a bokámat csókolgatva, térden csúszva, könnybe lábadt szemmel
könyörögsz, akkor se. Bármit hallasz, rá se ránts! Nem érdekes. Csak a szél vagy egy kósza bőregér, esetleg egy olyan irdatlan nagy titok, amit megosztani veled semmiképpen nem akarok. Tehát?
Kanász: Hát lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani?

Etelka: Itt vastagon korom. Itt egy kis kupacnyi piszok. Ott meg egy kis halom mocsok.
Gubancok, morzsák, szöszök, locsok. Erre sűrű pókháló száll. Arra szeméthegyek. Káosz. Foltos falak. Koszos padló. Átláthatatlan ablakok. Ragacsos kilincsek. Penészes ételmaradék. Hogy került mindez ide?
Kanász: Hapci, no, ugyan már, hapci, na! Hát ez ott semmiség, apróság. Allergia, gyarlóság! Itt észre se lehet venni. Ott el lehet feledni. Erre éppen, hogy látszik. Arra meg nem figyel senki fel. Na jó, ha már itt vagyok, hapci, no, akkor tegyük rendbe. Esetleg, ezt is fel lehet csippenteni. Alig seprem, máris tűnik. Kicsikét dörzsölöm, megszűnik. Fél mozdulat. Tiszta, egy szempillantás alatt!

Sárkány: Hééééé! Héééééé! Hóóóóóó! Hóóóóóó! Ne felejtsétek, hogy itt vagyok felejtve!
Ne feledjétek, hogy fel vagyok szegezve. Hóóóóó! Hóóóóó! Hééééé! Hééééé!
Versben ordítsam el, ki vagyok? Mi? Na nesztek:
Hogyha hiszed, hogyha nem, gyilkos sárkány a nevem.
Gyilkos sárkány, tornyoslaki, nem is kerek szemű maki!
Nevem drakkusz domesztikusz, tekintetem misztikus,
ha rád nézek, neked kuss!

Etelka: Azért az sokat elárul rólad, ahogy felsöpörsz, ahogy a pókhálót leszeded! Szinte táncol a kezedben a dörzsis vizező, szemfényvesztés, amilyen bravúrral tologatod a lábpedálos krómtetős szemeteskocsit, és még a csőtisztító kefe sem fog
ki rajtad, határozottan, magabiztosan, bűbájosan sertepertélsz, és nem félsz a tartónyeles súrolólaptól sem, de milyen lenyűgözően használod a padlókaparó pengét is, és a látásodra szinte dalol a dupla padlófelmosó!
Kanász: Ilyen szépen még senkit sem láttam takarítani. Ilyen gyönyörűen senki sem tesz rendet. Öröm nézni. Ahogy mindenre figyelsz, ahogy mindenre ügyelsz. Ahogy moccansz, guggolsz, rakodsz, sikálsz, hajolsz, pakolsz, odább teszel, ar-
rébb tolsz. Ez a finom rebbenés, ágaskodás, görnyedés. Ahogy teszed, ahogy végzed. Minden mozdulatod végzet! Erre fordulsz, ide nézel, arra mozdulsz, megigézel.

Etelka és Kanász: A napra még lehet nézni, de ránk már nem, ahogy így együtt takarítunk!
Etelka: Etelka vagyok.

Kanász: Kanász János a nevem.

Sárkány: Hééééé! Héééééé! Hóóóóóó! Hóóóóóó! Ne felejtsétek, hogy el vagyok felejtve!
Ne feledjétek, hogy fel vagyok szegezve. Hóóóóó! Hóóóóó! Hééééé! Hééééé!
Versben fenyegesselek benneteket? Na nesztek:
Fussz, János, fussz, jön majd a drakkusz!
Fussz, János, fussz, itt már a drakkusz!
Kússz, kússz, kússz, te szobai fikusz!
Mielőtt még sárkány voltam
Éltem fényes tündérsorban.
Tündér néném megsértettem,
Csúf büntetést érdemeltem.
Lettem gonosz hétfejű,
Koszban nyakig fetrengő. Már ha most én jót teszek, Megint a régi leszek.

VI. Sárkány

Etelka: Tucatszorra is végigtakarítottuk, János, a tizenegy szobát. Ma mindenképpen el kell mennem itthonról. A tizenkettedik szoba tabu, el ne feledd, lábad oda be ne tedd!
Kanász: Ne félj, minden rendben lesz. Nem vagyok én teljesen süke.
Sárkány: Idefigyelj, te süke! Te bóka! Te anyámasszony katonája cipófejű hóka! Hát neked ilyen könnyű parancsolgatni? Akkor gyere ide rögtön és adj innom!
Kanász: Ni, aha! Ez a hang a tizenkettedik szobából jön. Nem túl haveri, inkább horrori!
Sárkány: Figyellek ám. Régóta. Te golyhója, hát Etelka csak kihasznál téged. Agyondolgoztat. Semmire se becsül. Egy ócska, kopott partvisnak jobban örül. Ó, te fajankó! Amíg te nem jöttél, engem ugráltatott. Aztán megunt. Aztán bezárt.
Ez lesz a sorsod, neked is, elér a végzet téged is.
Kanász: Mit csinál a tizenkettedik szobába’ nagyságod magába’?
Sárkány: Ugyan mit, te keljfeljancsi? Hát én vagyok a csokigyár vezérigazgatója, és térdig gázolok a habos kakaóban, derékig a cukormázban, mellig a mogyorókrémben, nyakig pedig a tejszínhabban, fejem búbjáig meg mályvaszirupban.
Kanász: De hát az jó!

Sárkány: Ó te, nehogy már elhidd, csak viccelek, az igazság az, hogy senyvedek, szenvedek, raboskodom, szomjazom, és éppen rábeszéllek, hogy segíts rajtam.
Kanász: Hallod-e? Nekem ugyan Etelka nem parancsolgat. (kifelé) Hazudik. Nem hiszem ennek egy szavát sem.
Sárkány: Bánom én, hiszed-e, nem-e, csak adj már innom, te málészáj.
Kanász: Bármilyen goromba szőnyeg vagy pokróc is, azért nem kívánom a szomjhalálát.
Sárkány: Végre, te értelem réme, te!
Etelka: Be fog menni. A nyakamat teszem rá, nem bírja ki. De ez próbatétel. Enélkül nem lehetünk egymáséi. Bár ha bemegy abba a szobába, akkor sem azonnal. Ebből már nehéz jól kijönni. Jaj, csak meg ne itassa!
Sárkány: Na szevasz. Hol a vizem? Hét fejem van, lesz mit csinálnod.
Kanász: Jó napot, Sárkány úr!
Sárkány: Most figyelj, te! A bal legszélső fejembe jobbról tíz lépésről száz csepp vizet csöppents. A jobb legszélső fejembe száz lépésről tíz csepp vizet csöppents. Majdnem jó volt. Te egy balkézbajnok vagy. Jól van, én kibírom, nekem van időm, de nézni rossz, ahogy csinálod.
Kanász: Akkor is meg tudom csinálni. Meg tudom!
Etelka: Bízom Jánosban. De ismerem a sárkányt is. Így jár, aki hétfejűt tart a tizenkettedik szobájában. De elpusztítani én nem tudtam, így csak a falra szögeztem a rusnya férget. Jaj, csak meg ne itassa!

Sárkány: Az ötödik fejembe felülről hajlított kézzel ezer cseppet csöppents. A negyedik fejembe alulról nyújtott kézzel tízezer cseppet dobj. Figyelj! Pontosan egyforma cseppekre van szükség. Másodpercenként egy csepp. Gyerünk, gyerünk. Nem szívesen dicsérlek, de mintha fejlődnél.

Kanász: Meg tudom csinálni. Meg tudom!
Etelka: Veszélyben a boldogságom. Ősárkánysága eredetileg egy sértődött tündérfi, aki megharagudott rám, mert kikosaraztam. Addig duzzogott, dúlt-fúlt, gonoszkodott, otrombult és keseredett, amíg ki nem nőtt a hat ocsmány sárkányfeje, és
a hetedikre nézve sem ússza meg senki a sírógörcsöt. Egyetlen egy esélye van visszaváltozni bájos-pajkos tündérdaliává, ha valakivel teljesen önzetlenül jót tesz. És az nem ő maga. Semmi sem mehet simán. Jaj, csak meg ne itassa!

Sárkány: A harmadikba nyitott szemmel jobbról balra pördülve százezer cseppet kell öntened. A másodikba csukott szemmel balról jobbra pördülve egymillió cseppet kell locsolnod. Ne csüggedj, Jánoska, ha ilyen fakezűnek születtél, tanulj meg ezzel együtt élni. Még csatornatisztítónak se vesznek fel. Türelmetlen vagy. Meg hebrencs is. Nehéz veled. Na, de szurkolok. Mindent bele.

Kanász: Meg tudom csinálni. Meg tudom!
Etelka: Hiába, na, csak próbára kell tennem kedvesemet, csak így teljesülhet be a szerelmünk. Ha elbukik, akkor harcolnia kell értem. Az se rossz, de olyan hosszadalmasak ezek a küzdelmek a sárkányokkal. Jaj, csak meg ne itassa!

Sárkány: Háttal fordulva két részletben egy fél csepp vizet kell a számba dobnod, negyed cseppet bal lábon állva, negyed cseppet jobb lábon állva, és ami a legfontosabb: gondolkozás nélkül. Ez most jól esett. Én most búcsúzom, és viszem magam-
mal Etelkát is.

Kanász: Meg tudom csinálni. Meg tudom. Miiiii?
Etelka: Tudtam. Tudtam, hogy nem bírod ki. Hiába, az a fránya kíváncsiság, ugye? Meg
azért ez a sárkány nagyon tud dumálni, ez tény, meg kell hagyni.
Sárkány: Huuuuuusssssssss….

(Bizony a sárkány leánnyal együtt messze el)

Kanász: Kiszabadítalak, Etelka. Ígérem! Készen állok. Csak paripa kellene.

VII. Lányrablás

Lányrabló dal
Repül már a sárkány, viszi már a lánykát
Ott hagyta magában búsan a kanászkát!
Nézhetsz János mostan, mint a nagy moziba,
Jó messze van tőled a széplány Etelka!
Ha kíváncsi voltál, most csak vess magadra,
Hatalmas nagy gondot vettél a nyakadba.
Mehetsz vándorútra, ezerszáz mérföldre,
Míg rá nem találsz majd elvitt kedvesedre!

(A Kanász időközben és nagy nehezen talál magának sok rozoga ló között egy közepesen katasztrofálisat, elér vele a Sárkány birodalmába, és hirtelen és derült égből a házimunkától sorvadozó Etelka szeme elé kerül…)

Kanász: Gyere, Etelka…
Etelka: Pszt!
Kanász: Próbáljuk meg elérni a sárkány birodalmának határát…
Etelka: Pszt! Pszt!!!
Kanász: Mert azon túl már nincs rajtunk hatalma!
Etelka: Psssssssz… (Csók és rohanás)

Menekülő dal
Siklunk, futunk,
repülünk, felfelé szárnyalunk,
lebegünk, tekerünk,
lefelé bámulunk!
Nincs tavaszunk, se telünk!
De csodás, de csodás,
A táj csak egy látomás.

Sárkány: Hát teneked meg mi bajod van, te vén csontkollekció? Saskeselyűk cincálják a vesédet, kerge sakálok nyalogassák reszelős nyelvükkel a zúzádat simára! Hát már a valódi orosz kaviár meg a francia pezsgő sem ízlik? Mit óhajtanál még?
Sárkány lova: Nyihehe! Viszik az asszonyt, Drakkusz uram!
Sárkány: Á! Á! Á! És szerinted ásítozhatok unottan még egy hétig a baldachinos ágyamban? Elrágcsálhatok tíz zsák pisztáciát? Haraphatok hozzá száz tepsi aszalt szilvát? Leöblíthetem ezer hordó serrel?
Sárkány lova: Ásítozhatsz, rágcsálhatsz, haraphatsz, kedved szerint öblíthetsz, förmedvényes uram, akkor is utolérjük őket, még ha fel sem ébredsz, ha megeszed a zsákokat, a szilvafákat és a hordókat, akkor is. Alhatsz, falhatsz, horkolhatsz, szuszoghatsz és majszolhatsz! Utolérjük. Csak nyugi. Szunyi, zaba, pia…

Üldöző dal
Siklunk, futunk,
repülünk, felfelé szárnyalunk,
lebegünk, tekerünk,
menekülőt bámulunk!
Nincs tavaszunk, se telünk!
De csodás, de csodás,
A táj csak egy látomás.

Kanász: Hajaj! Messze még a határ. Gyorsabban, édes lovacskám! Etelka: Jaj, Jánoskám, nincs esély. Reménytelentalantelen ez az egész!

(A Sárkány könnyedén és elegánsan utolérte a menekülő szerelmeseket, élvezi a helyzetet) Sárkány: Na, te János. Most meghálálom a szolgálatodat. Megkímélhetném bár az életedet, de én gonosz vagyok ám. Nem hazudtolom meg magam. Így hát széttéplek. Apró cafatokra. Te meg, Etelka, gyűjtsd ezeket a vackokat egy zsákba. Hát János, mintha kicsit szétszórt lennél, na, most már menjél Isten hírével, vigyen a lovad, amerre neki tetszik.

VIII. Föltámasztás

(Idilli, varázslatos erdőhangok, majd hatalmas csörömpölés, visítozás)

Kígyócska: Miszoda pimasszág, nem látsz a szemedtől? Elszeperted a fiamat, te! Csörtetsz, mint egy vaddissznó!
Vaddisznó: Talán azért mert az is vagyok, nem? Még neked áll feljebb, te gyíkarcú! Kígyócska: Hogy nem szívod a szád, te szégyentelen szörnyű dissznócsökevény! Manapszág bárki kaphat jogoszítványt? Vaddisznó: Nekem volt előnyöm.
Kígyócska: Eszed lenne szűrűbben, nem előnyöd! Jobb kanyarban isz balra fordulsz? Vaddisznó: Na és az én csülöksérülésem, az smafu? Hogy beleőszültem a rémületbe, az bakfitty? Kígyócska: Önsző dissznó!
Vaddisznó: Mindjárt agyontaposlak, te mitsiklasz!
Kígyócska: Szegítszég, szemtelenkedik, szőt fenyeget! Ez bősz!
Vaddisznó: Hé, te paripa! Ugye mindent láttál?
Kígyócska: Sszia, te lovaszka! Hitelesz szemtanú leszel?
Paripa: Gyorsan történt, mire felkaptam a fejem, addigra vége is lett.
Kígyócska: Nekem van igaszam!!! Az én kiszsziklóm az áldoszat! Kivégeszte esz a szörny.
Legyen igasszág, bölsz paripa!
Vaddisznó: Mondd be a tuti befutót, tétre, helyezésre, te szépséges lovacska!
Paripa: Szerintem a vaddisznónak lassabban kellett volna…
Kígyócska: Hisz én isz eszt sziszegtem!
Paripa: …a kiskígyónak jobban oda kellett volna….
Vaddisznó: Hallod, hallod, hogy igazam van?
Kígyócska: Szerencétlenek, le sze vagytok szajnálva! Tiszta szerencse, márisz szegít asz élesztőfű. Feltámasztom a kiszsziklót. Asztán ssssz!
Paripa: Élesztőfű! Erre van szüksége a gazdámnak!
Vaddisznó: Hol van a gazdád?
Paripa: Itt a zsákban. Széttépték. Szerettek puzzle-t játszani?
Vaddisznó: Igen.
Kígyócska: Szeretem a kirakószt.

Együtt: Ezt ide. Ez a keze. Oda. Nem. Dehogy. Az a foga. Nem látod. Nem illik. De mégis, de mégse. Ez nem a veséje! Ez nem oda. Várjál. Aha. Az meg az orra. Jaj. Illeszd lejjebb. Kész. Várj még, a feje hátra nézett. És akkor most fölélesztjük! Élesztőfűvel megkenjük!
Kanász: Hejnye no, hát de sokat aludtam. Hú, a mindenit, de jól kipihentem magam. Menjünk azonnal Etelkáért.

IX. Faggatózás

(A szereplők a Lányrabló dalt dudorásszák, eközben a Kanász ismét megteszi a kimerítő és végtelenül hosszú utat enyhén bamba és szimpatikusan használhatatlan lovacskájának a hátán, eléri a Sárkány birodalmát, és nem tanulva a korábbiakból ismét szívszélhűdést okoz Etelkának, akinek azóta is rettentő sok avítt asszonymunkája van a Sárkánynál, hű de utálja…)

Kanász: Etelka! Aha, ni! Feltámadtam, vagy mi!
Etelka: Jó! De hát, te…
Kanász: Etelka! Meg kell tudnod, honnan szerezte a sárkány a szélvésznél is gyorsabb táltosát!
Etelka: Jó! De hát, te…
Kanász: Etelka! Én elbújok, mert ebben a birodalomban a halottak is a Sárkánynak kémkednek.
Etelka: Jó! De hát, te…

Halottak kórusa
Hideg a testünk,
Hideg a hangunk,
Mi ott lent fekszünk,
Mi ott lent alszunk!
Megölt a sárkány,
Holtan is félünk,
Megölt a bálvány,
Nincs semmi fényünk!
Sírunk a börtön,
Vérünk kiontva,
Fejünk lecsapva!
Szemünk kinyomva!

Etelka: Édes kedves Sárkány uram! Tudod, milyen kíváncsi a természetem, napok óta nem hagy nyugodni egy dolog: Vajon van-e jobb ló a te csoda-táltosodnál: Hiszen Jánosét úgy utolértük, mint a sicc! Áruld el, van még a nagyvilágon ilyen ló, vagy ennél is jobb? Ezen töröm a fejem, nem tudok másra gondolni. Ezzel fekszem-ébredek, álmaimban is lovak trappolnak. Mondd el a titkot! Édes uracskám, no, mondd meg!

Sárkány: Gyanús vagy te nekem! Te asszonyállat! Hiszen, ha nem tudnám, hogy én magam, a saját karmos mancsaimmal téptem szét Jánost, akkor azt hinném, miatta faggatózol. Hé, halottak és még halottabbak, ti mind, akiket én tettem el láb alól, és akik most már rothadásotok végéig szolgáltok engem, láttatok-e valaki idegent a birodalmamban?

Halottak dalban megint:
Hideg a testünk, Hideg a hangunk,
Mi ott lent fekszünk, Mi ott lent alszunk, Leverve lépünk, Képünk bezúzva, Daliás testünk, Karóba húzva. Tagjaink szerte
És szanaszéjjel. Levegőnk nincsen, Örök az éjjel!

Felséges förmedvény! Jelentjük, nem láttunk sem idegent, sem ismerőst, sem randát, sem tetszetőst.

Sárkány: Elolvadok, Etelka! Döntöttem. Bedőlök neked! Elárulom a titkot! Létezik egy ló, háromszor olyan erős, mint az enyém. Aki erre a paripára vágyik, meg kell találnia a láthatatlan ösvényt, ami elvezet az Óperenciás-tenger partjára. A tenger közepén van egy erdő, abban egy szikla, annak mélyén egy barlang, ott egy sebes patak folyik. Az vezet a felhők közé, ott rá kell ülni a legbodrosabbra, majd abban a pillanatban leugrani róla, amikor egy tüskés bokor fölé ér. A bokor egy öregember házának a tetején nőtt. A kéményen keresztül kell bemászni a viskóba és azt kell mondani a vén satrafának, hogy gyere diskurálni. De diskurálni nem elég, szolgálni is kell, egy teljes évig. Aki jól szolgál, az bármit kívánhat, akár azt a vasderest is, amelyiknek az én lovam még a nyomába sem ér.

Etelka: Jaj, édes sárkányocskám, most már aludj, annyit beszéltél, hogy biztosan szinte összerogysz a fáradtságtól.
Kanász: Jaj, remélem, mindent megjegyeztem.

X. Találkozások

Kanász: Azt sem tudom, merre járok, alighanem eltévedtem, iszonyú ez az út. Azt se tudom, miket hordott össze ez a sárkány. Éhes is vagyok. Farkaséhes. Mi ez a furcsa szerzet. Randa is, büdös is. De most mindegy, megeszem!

Haldal (Schubert Pisztrángötösének dallamára)
A nap aszal, én perzselődöm,
Félig megsült hal vagyok.
Nincs nekem már semmi ízem,
Teljesen kiszáradok!
Az iszapban itt ragadtam,
Bambán-lanyhán cuppogok,
Nem verdesek a farkammal,
Én már nem szabadulok!
Kopoltyúmban pokol tombol,
Minden pikkelyem kihullt,
Vörös már a halfilém is,
Okos fejem ellilult!

Kanász: Hát te! Hát ez egy szerencsétlen partra vetett hal. Segítenem kell neki. Nyelek hármat, hatalmasat, korgok kettőt, gyötrelmeset, nézek egy keserveset, de legyűröm az éhséget. Gyere, te hal, megmentelek.
Hal: Vicces vagy ám, te fiú. Hogy menjek, ha itt vagyok a parton, éppen az a baj, hogy itt meg se tudok mozdulni. Dobj vissza a vízbe, meghálálom ám!
Kanász: Ne mááá! Ugyan miben is tudnál nekem segíteni. Elég rád nézni, elmegy a gusztusom. Na jó, a vízbe belehajítalak, élj hát boldogan.
Hal: Köszönöm. Ha bármi bajod lenne, csak tátogd el gyorsítva a dalom, és én segítek rajtad!
Kanász: Hogy én mekkora bolond vagyok! Hu, de most már nagyon ehetnék. Hát ez, mi ez a fura szerzet. Randa is, büdös is, de ehetőnek tűnik.

Vadkacsa (Verdi Traviata című operájából Az asszony ingatag kezdetű ária dallamára):
Repülnöm kéne,
De földön kúszom.
Vadkacsaként, jaj,
A porban csúszom.
Tollam siralmas,
Ragacsos massza,
Verdes a szárnyam,
Nem szállok fel ma!
Vegyüzem böffent,
Kacsanagy baj van,
Meg kellett fürödnöm
A zavarosban!

Kanász: Hát ez bizony egy szerencsétlen, összeragadt tollú vadkacsa. Segítenem kell neki. Nyelek hármat, korgok kettőt, nézek egyet, de legyűröm az éhséget. Gyere, te vadkacsa, megmentelek.
Vadkacsa: Jaj, ne bánts, ne tetézd még a bajom! Ne egyél meg!

Kanász: A kacsapecsenye jó is lenne. Nincs rád gusztusom. Na gyere, felröptetlek a magasba, éljél boldogan.
Vadkacsa: Hálám neked! Ha bármi bajod lenne, csak hápogd el lelassítva a dalom, és én segítek neked.
Kanász: Ez így nem mehet tovább! Ennem kell! De mi ez a fura szerzet, randa is, büdös is, akkor is megeszem!

Róka (Beethoven Kilencedik szimfóniájából az Örömóda dallamára):
Nyakamban van a végtagom,
Három lábon bicegek,
Nyomorult egy róka vagyok,
Dühös már, még nem veszett!
Sunyi képem torz a kíntól,
Hogy sántítok, de nem ravaszból,
Minden porcikám romokban,
Elvertek, ez volt ám egy karambol!
Minden léptem kínszenvedés,
Vinnyogok fájdalmasan,
A tagjaim is összevissza, Hentergek szánalmasan!

Kanász: Hát ez bizony egy csúfosan eltángált, törött lábú róka. Segítenem kell neki. Nyelek, korgok, nézek, de legyűröm az éhséget. Gyere, te róka, megmentelek.
Róka: Hozzám ne nyúlj! Ha közelítesz, megharaplak!
Kanász: Ne félj, nincs rád gusztusom. Gyere ide, róka, megápollak, és mehetsz utadra.
Róka: Köszönöm. Ha megszorulnál, csak vinnyogd el visszafelé a dalom, és rohanok hozzád.
Kanász: Nekem végem, kampec dolóresz, mindjárt földobom a talpam!

XI. Satrafa

Satrafa: Isten hozott, te kárhozott, te kölyök, úgy elszoktam a társaságtól. Mi hír a világban? Remélem, azért jöttél, hogy beszélgess velem. Van kedved? Na, dumálunk? Diskurálunk?
Kanász: Beszélgessünk, persze, kedves Satrafa néni, beszélgessünk, de az ne zavarjon téged, hogy máris felfordulok az éhségtől. Alig várom, hogy leszolgálhassam nálad azt az egy rövid esztendőt, ami három napig tart.
Satrafa: Mondjad, mondjad! Kivel, hogy, ki, mikor, mivel, meddig, miért? Aztán tovább, arról, hogy merről, meddig, hányszor, miért. Nohát, ni! Hiszen már meg is virradt. Na, akkor! Első feladat. Őrizd meg ezt a három fékezhetetlen paripát!
Kanász: Ez is munka? Ni! Elálmosodtam. (Elszundít egy pillanatra, de szinte azon nyomban fel is riad) Há! Hová tűntek a lovak? Azt hiszem, most kell nagyon gyorsan elcuppognom a kis hal dalát. (Elénekli a Hal dalát iszonyúan hadarva)
Hal: Látod ott annak a sós vizű tónak a legmélyén azt a mogorva búvár vízi manót, ahogy üldögél azon az ütött-kopott akváriumon, amiben egy halálra rémült ebihal úszkál? Hát azok a te lovaid. A vízi manó, az akvárium és az ebihal. Ha odaúszol hozzájuk, a vízi manó szemébe nézel, és azt mondod: csukamájolaj, akkor mind borzasztóan zavarba jönnek és visszaváltoznak lovakká.

(A Kanász mindent úgy tesz, ahogy kis barátja tanácsolta) Kanász: Csukamájolaj!
(A lovak visszaváltoznak, a Kanász hazamegy a Satrafához)

Satrafa: Hát sikerült. Akkor megint diskurálhatunk egy jót. Közben a lovakat is ellátom. (A banya az istálló és a ház között rohangál, és mindenki azt kapja tőle, amit szerinte érdemel) Gyűlöletes virslibe valók, árulók vagytok! Édes fiam, te meg mesélj, mesélj, csak mesélj! Hej, ti gebék, szedjétek össze magatokat! Megkeserülitek, ha holnap is rátok talál! Édes fiam, megint megvirradt. Második feladat. Őrizd meg ezt a három fékezhetetlen paripát!

Kanász: Ez is munka! Ni! Elálmosodtam. (Elszundít egy pillanatra, majd szinte azon nyomban felriad) Hová tűntek már megint ezek a lovak? Azt hiszem, most kell nagyon lassan elhápognom a Vadkacsa énekét. (A Kanász iszonyúan komótosan, nyújtva-húzva elénekli a Vadkacsa dalát)

Vadkacsa: Látod ott a magasban azt a halálra ijedt ejtőernyőst, nem nyílt ki az ernyője, ezért kapaszkodott abba a fekete gólyába, aminek egy túlsúlyos csecsemő van a csőrében? Na, azok a te lovaid. Az ejtőernyős, a gólya és a csecsemő. Ha elég magasra ugrasz és szigorúan az ejtőernyős szemébe nézel, és azt rebeged, hogy légcsavar, akkor mindannyian annyira elszégyellik magukat, hogy rögvest viszszaváltoznak lovakká.

(A Kanász mindent úgy tesz, ahogy kis barátja tanácsolta) Kanász: Légcsavar!
(A lovak visszaváltoznak, és együtt visszatérnek a Satrafa házába)

Satrafa: Ismét megőrizted a lovakat. Ugye nincs ellenedre ma sem egy jó kis laza diskurálás? Néha persze elfutok a lovakkal is törődni. (A tegnapi forgatókönyv, eszetlen rohangászás a lovak és a Kanász között) Édes fiam! Na ti gyűlölt hátasok! Édes fiam! Gyűlölt lovaim! Édes fiam! Na, ti vacak pacik! Nocsak, hát nem megvirradt megint? Harmadik feladat. Őrizd meg ezt a három megfékezhetetlen paripát!

Kanász: Mi sem egyszerűbb és könnyebb. Ez is munka! Ni! Megint elálmosodtam. (Elalszik, fölriad) Hová tűntek már megint ezek a lovak? Azt hiszem, most kell nagyon visszafelé elvinnyognom a háromlábú bicegő Róka énekét. (Iszonyúan ordítva elénekli a Róka dalát)

Róka: Látod a semmi közepén a strucctojást, amiben krokodiltojás van, amelyikben hangyatojás van? Kiáltsd csak oda feléjük, hogy rántotta. Erre úgy megijednek, hogy rögvest visszaváltoznak lóvá.

(A Kanász meg fogadja kis barátja tanácsait)
Kanász: Kirántotta! Nem jó! Omlett! Bántotta! Nem jó! Hamlet! Ez se jó! Rántotta! Ez a jó! (A lovak visszaváltoznak, mindenki visszatérne Satrafához, de előtte még megszólal az egyik paripa a három közül, természetesen a legeslegjobb)

XII. Csikó
Csikó: Hallgass ide kisgazdám, tudom, hogy értem szolgálsz, de még túl kell élned az éjszakát is. A vén satrafa meg akar majd téged ölni a nyelvével. Egyetlen egy esélyed van megmenekülni: ha füleddel olyan dermesztő, jeges szelet kavarsz, hogy a Satrafa éles nyelve menten megfagy. Ezután rohanj hozzám, kapj fel és cipelj el egészen az ország határain túlra. Olyan piszkos leszek, hogy rám sem fogsz ismerni. De csak fogj erősen, és vigyél, ne félj semmitől!

(A Satrafa rosszkedvűen fogadja a Kanászt és a lovakat, tudja, hogy veszített, de még nem adja föl, még van egy adu ásza)

Satrafa: Drága kölyök, hát harmadjára is megőrizted ezeket a paripákat. De ennek már nem örülök. Semmi kedvem veled diskurálni. Nem is mondtál semmi érdekeset. Hanem kifentem ám a nyelvemet, és most úgy összevissza kaszabollak, hogy öröm lesz nézni.

(Megtörténik a Satrafa és a Kanász közötti végső összecsapás, a kifent nyelv villog és életveszélyesen suhog, nagyon jól bánik vele a kellemetlen banya, viszont a kanászfülek is nagyon tehetségesek, és északi-sarki klímát varázsolnak a házba egy pillanat alatt, Satrafa összefagyva eldől, és a nyelve a padlóba fúródik, a kőkemény test pedig viccesen inog a végén, a Kanász örülne mértéktelenül, de még nincs rá ideje)

Kanász: Gyere kiscsikóm, akkor most cipekedjünk!

Csikócipelő dal
Húzom-vonom,
Alig bírom,
Most azonnal
Elhajítom!
Trágyadomb ez,
De nem ló,
Inkább szemétre való.

Jaj de nagyon Büdös kegyed, Körüldongják Mind a legyek! Viszlek, viszlek, Kaptatok,
A bűztől ájulok!
Súlyod karom szakasztja,
Tovább én már nem bírlak,
Földhöz váglak, itt hagylak!

Csikó: Végre átléptük a határt. Akkor most pattanj föl a hátamra, vágtatunk Etelkáért!

XIII. Boldogság
(Ukkmukkfukk oda is érnek a Sárkány birodalmába, Etelka annyira megdöbben, hogy már meg sem lepődik)

Kanász: Ölelj meg, Etelkám, eljöttem ám érted! Etelka: János, te Jánoska, vártalak már annyira!

Szárnyaló dal
Siklunk, futunk,
repülünk, felfelé szárnyalunk,
lebegünk, tekerünk, bámulunk!
Nincs tavaszunk, se telünk!
Van helyette Etelünk!
De csodás, de csodás,
A táj csak egy látomás.

Sárkány: Hinnye, te lónak álcázott átokfajzat, megkérdezzem tőled, mi a bajod?
Sárkány lova: Felőlem…
Sárkány: Belekezdjek a szapulásodba?
Sárkány lova: Éntőlem…
Sárkány: Csipkedhetném magam?
Sárkány lova: Teljesen mindegy…
Sárkány: Csak nem viszik a feleségemet?
Sárkány lova: De bizony…
Sárkány: Nem gond, ha nem értem, az hogyan lehetséges?
Sárkány lova: Nekem nem…
Sárkány: Megszerezte a nálad is gyorsabb vasderest?
Sárkány lova: Hát ez az…
Sárkány: Akkor meg mire vársz?
Sárkány lova: Mire no, mire no, úgyis mindegy, fussunk no…

Üldöző dal
Siklunk, futunk,
repülünk, felfelé szárnyalunk,
lebegünk, tekerünk, bámulunk!
Nincs tavaszunk, se telünk!
Jánost, Etelkát fogunk!
De csodás, de csodás,
A táj csak egy látomás.
Fáradás, fáradás,
Most meg jön a zuhanás! Puff!

Sárkány: Véged van, neked befellegzett, búcsúzz el az életedtől, semmire se vagy jó!
Sárkány lova: Hé, ha, no, hát! Ez fáj, te, hát ne bánts, minden hiába, én igyekszem, fáj, nagyon fáj, jaj, ne bánts… Tudod mit, elegem van belőled, ledoblak a hátamról…

(A Sárkány zuhan lefelé, földet érve, szépen egymás után, nagyot szólva koppan mind a hét feje, felkászálódik, kábán kóvályog, pislog, valami történt)

Sárkány: Aúúú, de megütöttem magam. Hol vagyok? Mi történt? Ki vagyok? Hé, ti ketten, annyira szimpatikusak vagytok nekem, nem lesztek a barátaim?
János: Egyik pillanatban gonosz…
Etelka: Másik pillanatban negédes…
János: Megváltozott?
Etelka: Megjavult?
János: Azért, mert fejre esett?
Etelka: Jól beverte, mind a hetet? De mintha…
Sárkány: Nagyon vágyok a szeretetre, barátságra, szerelemre, ne meneküljetek előlem, ne
féljetek, hűséges barátotok leszek!
János: Úgy néz ki, komolyan gondolja. Már hét feje sem volna? Higgyünk neki?
Etelka: Úgy néz ki, őszintén beszél! Higgyünk neki!
János: De mi legyen a dolga?
Etelka: Takarítson!
János: Azt bizony!

XIV. Megoldás
(Dúl a boldogság, az idő múlik)

Etelka: János!
János: Etelka!

Sárkány: Seper, mos, töröl!
Etelka: Te János, hát a lenti világ? Nem feledkeztél meg róla?
János: Bizony, le kéne menni. Elvinni a gyógyító almákat az öreg királynak.
Etelka: Akkor menj!
János: Megyek.
Etelka: Ne menj!
János: Nincs bizony kedvem.
Etelka: De kellene!
János: Hát igen, illene.
Etelka: Ne hagyj itt, ne hagyj el!
János: Téged-e? Én? Sohase!
Sárkányból
Tündérfi: Porszívóz, ablakmos, az illat már citromos!
Etelka: Azért helyre legény ez a Sárkány! Így bármelyik királykisasszony szívesen a
nyakába ugrana.
János: Azt akarod mondani, hogy…
Etelka: Pontosan azt…
János: Hé, te félautomata takarító vállalat, nem unod itt magadat?
Sárkányból
Tündérfi: Nincs nekem arra időm, de amúgy meg igen.
János: Nem vinnél-e le néhány almát a lenti világba a beteg öreg királynak?
Etelka: És nem vennéd el feleségül a szépséges királykisasszonyt, ha teljesen véletlenül megtetszenétek egymásnak?
Sárkányból Tündérfi: Hát… Még kicsit beszéljetek rá…
János és Etelka együtt: Na, ne izélj már!
Sárkányból Tündérfi : Na jó, nem is muszáj, megyek.
János: Indulj! Sok sikert! Aztán embereld meg magad odalent is!
Etelka: János, most jut az eszembe, hiszen az átkot éppen úgy lehet véglegesen feloldani, ha a sárkány valami jót cselekszik. Mire leér a fáról, átadja az almákat és meggyógyul a király, egészen biztosan tüneményes Tündérfivá válik, de teljesen ám, nem csak félig, mint nálunk itt!

Sárkányból Tündérfi ereszkedő dala
Settenkedek lefelé,
A vén királyúr elé!
Viszek neki almát,
Megkérem a lányát!
Goldent-e vagy Jonathánt,
Megkóstolom azt a lányt!
Légy, te alma, gyógyító,

Leszek én is változó, Sárkányból tündérfiú!

(A kelekótya féligsárkány egészen Tündérfivá változott, leérve a fáról, ott találta a kicsit csapzottan, kicsit reménytelenül, de még mindig – valakire – hűségesen várakozó Királylányt)

Tündérfi: Magamat is ajánlom, nem csak az almákat…
Királylány: Ó, ó, jujj, jajj…
Tündérfi: Van üres ujjad, szabad kezed, te eladó királylány?
Királylány: Az összes a tiéd, te délceg legény!
Tündérfi: Éppen erre gondoltam, gyűrűt is azért hoztam!

(A pár teljesen egymásba feledkezve boldogan eltávolodik, és amint eltűnnek, felbukkan a hetedhét éhséggel almát habzsoló öreg Király)

Király: De én is úgy meggyógyultam, hogy azt sem tudom, mit kezdjek magammal…

XV. Búcsú

Első: Vándorok, dalnokok, hajajaj, nagyon elrohant az idő.
Második: Azt hiszem, késésben vagyunk.
Harmadik: De jót meséltünk magunknak.
Első: Milyen kár, hogy senki sem hallotta.
Második: Senki nem fogja ezt nekünk elhinni.
Harmadik: Nincs szemés fültanú.
Első: Nekem nincs is kedvem elmenni arra az izére, na, konferenciára.
Második: Bennem még annyi mesélnivaló maradt.
Harmadik: Mi lenne, ha megkeresnénk azt az almafát. Ha a mesében létezik, akkor a valóságban is lennie kell valahol.
Első: Azt még nem is mondtam el, hogyan cseréltem el az orromat egyszer, egy nagyon szimpatikus elefánttal.
Második: Az te voltál? Hogy az milyen szélhámos egy állat. Hiszen az az elefánt velem is cserélt. Mondta, hogy új orra van, de nagyon rossz csere volt, mert az új orra rövid. Addig bőgött, amíg megesett rajta a szívem, és odaadtam neki az én orromat.
Harmadik: Az te voltál? Aztán meg nekem kellett vigasztalnom szegényt, megint nagyon elégedetlen volt, addig könyörgött, amíg velem is nem cserélt. Azóta nálam van az elefánt orra. Nála meg az enyém.
Második: Az te voltál? Akkor a te orrod az én orrom. Add vissza, kérlek!
Első: Nálad meg az én orrom van. Akkor én is visszakérem.
Harmadik: Állj, állj, állj, akkor én orr nélkül maradok! Hiszen az enyém az elefántnál van.
Első: Neked egész jól áll az ormány.
Második: Nem hiszem, hogy a te orrod szebb lehetett.
Harmadik: Az jutott eszembe, tényleg meg kell találnunk azt az égig érő almafát, hátha ott legel alatta az elefánt!
Első: Akkor induljunk. Második: Keressük meg. Harmadik: Rohanjunk.

Finálédal

Láttunk egy nagy almafát,
Sárkányt, kanászt, királylányt!
Etelkát meg palotát,
Táltos lovat, kígyócskát.
Véget ér most a mese,
Ne sírjon hát senki se!
Csalimesét mondjatok,
Lódítsatok jó nagyot!
Olyat, melyben kék a fű,
Napot foltoz egy nagy tű!
Fekete az égi pék,
És forrók a hópihék!
Ribizlin nő csodaalma,
Sókristályból van a torta.
Spenót ízű a kakaó,
Kéményén úszik a hajó.
Ha megunod, gondolj mást,
Égzengést és fülzúgást,
Rémes kását, vad mosolyt
Ragacsos felhőgomolyt.
Nem kell tovább már kutatni,
Jó mesében jót mulatni,
Mindenki tud, gyerekek,
Csak használd a fejedet!

* A mesedráma a Kassai Thália Színház felkérésére született 2014-ben.