Ardamica Zorán: Válság(ok) termékeny amőbája (Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című kötetéről)

A szerző „olvasásajánlat”-nak szánja könyvét a XX. és XXI. századi magyar irodalomhoz. Bevezetésében így fogalmazza meg törekvését: „…célom nem egy kiegyen­súlyozott szintézis kidolgozása volt, hanem sokkal inkább egy elméleti mátrix felvázolása: a posztmodern hármas stratégiájának elmélete

. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy irodalomelméleti és irodalomtörténeti aspektusok figyelembevételével alkossa meg a posztmodern ma­gyar irodalom (és rajta keresztül az 1945 utáni magyar irodalom) egy lehetséges értelmezését, lehetséges fikci­óját, tudatosítva azt, hogy bár »különbséget tehetünk a posztmodern különféle konstrukciói között, de közben egyik sem lesz kevésbé ’igaz’ vagy kevésbé képzeletbeli, mint a másik, miután  végül is mindegyik fikció«”.3 Nos, nem volna teljességgel korrekt olyasmit számon kérni ezek után Némethtől, amit nem vállalt, amire nem tett ígéretet. Az egyöntetű, osztatlan irodalomtörténeti szin­tézisek megírásának lehetetlenségét tudtul adók,4 a sze­mélyes kánonok és konkrét szempontrendszerek szerinti olvasással és újraolvasással szimpatizálók sorába áll be tehát. A szintéziselvűség elvetése nem oktalan és nem alaptalan, azonban azzal, hogy Németh szabadkozásával így „felmenti” művét, nem csupán beszáll egy (posztmo­dern?) irodalomtörténetírás-játékba, hanem eleve elébe megy minden olyan számonkérésnek, amely a kötettől a személyes kánonképzésnél többet várna / várhatna el. Fölöslegesen egyébként, hiszen ki ne tudná, hogy a ká­nonképzés és -leírás irodalomtörténet-írói kísérletei ki­vétel nélkül személyesek, illetve valamely választott pa­radigma szerint érdekeltek, másrészt a könyv ennél azért súlyosabb állításokat tartalmaz. Harmadrészt pedig, a fenti logika értelmében és kiterjesztéseként az összes be­fogadóra (mindenki maga végzi saját irodalomtörténet-írását), úgyis az összes olvasó – valószínűleg nem egészen tekintettel a szerző céljaira – a saját privát kánonértel­mezési érdekeltségének veti majd alá az olvasást. És Né­meth kötetének (ily módon akár objektív mércék mellett is) szubjektív értékelését szintén… Amennyiben élek a szintézis elvetésének elvével, nekem sincs más lehetősé­gem. Ironikus, ahogyan e logika mentén minden olvasási stratégia bizonyos értelemben privát szintézissé igyekszik vedleni. (Ha nem fogadjuk el a szintézisek és a nagy elbe­szélések végét – vannak, akik nem fogadják el –, minden bizonnyal e szintézishez való hozzájárulás lesz a mérce.) Hálátlan feladat tehát Németh vállalása még egy ilyen bevezető indoklást követően is: ha megalkotná a magyar posztmodern irodalom történetét – számon kérhetővé válna annak „teljessége”, a teljességet kirajzoló részletek, ha pedig nem teszi (ahogyan írja), a megelőlegezett olva­sói igényekhez képest súlytalanná válhat szövege.

A szerző tulajdonképpen egy monotematikussá fű­zött tanulmánykötetet forraszt monográfiává, amikor egy hosszabb, alapvetést végző tanulmány mögé sorakoztatja fel azokat a példákat hozó, elemző, illusztráló, indokoló, kiegészítő, „pontosító” és „árnyaló” jellegű résztanulmá­nyokat, amelyek a teoretikus anyagot az irodalomtörté­neti folyamatokba ágyazzák. E tekintetben ügyes ötlet a fejezetcímekben számokkal történő utalás a vonatkozó három stratégia egyikére-másikára, illetve akár mind­egyikére.

Az elméleti szinten alapozó, az irodalomtörténetre vonatkoztatandó fejezet nyilvánvalóan a könyv monda­nivalójának gerince. Ismét csak szerényen: „vázlat” jelö­léssel, de azért 33 könyvoldalon. A szerzői szabadkozás ellenére talán mégis érdemes bizalmat szavazni neki, s mégis az „egy lehetséges”-től többet várni.

Szövegem – noha elsősorban kritikának mutatkozik – innentől fogva kénytelen nem csupán Németh kötetéről beszélni, hanem a teljesség igénye nélkül (az egy vagy több másik könyv lenne), valamint az összes posztmodern el­mélet és recepcióik summázó bevonása nélkül a tárgyalt könyv keretein túllépve kitérni bizonyos jelenségekre. Vagyis nem elsősorban csak Némethtel vitatkozom, ha vitatkozom, hanem inkább a posztmodernről. Mert e kö­tetnek számos sebe mellett az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb erénye éppen az a motiváló és provokáló erő, amellyel érvelésre, vitára, de minimum újragondo­lásokra tud késztetni. Ezt egyébként többször érdemes lenne hangsúlyozni, mivel a mű első része, bár nem kevés támadási felületet kínál, mégis terjedelmileg aránytalanul sok bíráló szövegrészt vált ki a kritikusokból, s így olybá tűnik, mintha azokat a pozitívumok, kiemelten a kötet utolsó két harmadában elhelyezett értelmezések nem el­lensúlyoznák eléggé.
Alapkérdésként vetül fel a szerző „rendszeréből” in­dítva a magyar posztmodernről való gondolkodásban – Németh nemes egyszerűséggel evidenciaként kezeli, nála ez nem kérdés –, hogy magyar posztmodern léte­zik. Pontosabban, hogy masszív egységként: korszakként, illetve stílusirányzatként létezik. Tehát még összhangban egy más, nagy elbeszélésekben hívő világ felfogásával.5 Eközben a Németh által hozott tagolás a címmel ellen­tétben olyan érvekre épít, amelyek lebontják az egységes korszak képét és eleve heterogén, sőt, az előző periódu­sokhoz képest a lehető legheterogénebb stíluskezelésről tesznek tanúságot. Az már más posztmodernt tárgyaló, ismertető, elemző írásokból kiderült, a posztmodern nem hagyományos értelemben vett stílusa, hanem in­kább eljárásai és a világról, nyelvről alkotott kérdései által különül el (amikor elkülönül). Ha a szerző átveszi a fogalmat: posztmodern magyar irodalom, akaratlanul is át kell vennie az azt definiáló tradíciót – hogy azután részben átírja. A szakterminussá emelt „stratégia” ugyan­csak a szakszókészlet ingoványosságára utal. Ha lett volna korábban már bevezetett és rögzült megfelelő kifejezés, bizonyára nem jelentett volna gondot a használata sem. Csakhogy Németh helyesen látja, nincs olyan szakter­minus, amely pontosan ragadná meg ezt a terjeszkedő, alakuló jelentést. Anélkül, hogy a tradícióban rárakódott egyéb jelentésmezőket le tudná vetkőzni. Itt a stratégia még nem paradigma,6 még nem önálló periódus, stílus, irányzat, de már több, mint eljárás, metódus, megszóla­lás. Több a technikánál, kevesebb egy irányzatot definiáló konzekvens rendszernél. S mivel az időrenddel is gondok vannak, szakasznak sem tekinthető. Nem mintha a stra­tégia7 kifejezőbb és pontosabb lenne a felsoroltaknál, ám legalább relatív jelentéssallang-mentessége miatt képes utalni a tárgyalt szegmensek (a szegmens és a szegmen­táció például D. Ďurišin komparatisztikája8 miatt nem al­kalmazhatók itt) e köztes állapotára. Valószínűleg a még nem létező történelmi távlat ad majd ötleteket pontosabb terminus megalkotására.

A terminológiai probléma megoldására vonatkozó törekvés arra utalhat, Németh – ez kötete további vitat­hatatlan érdeme – tudatosítja és a továbbiakban (az egyéb fejezetek elemzésein kívül főként angolszász és amerikai importból származó) érvekkel támasztja alá, mennyi­re tarthatatlan a magyar irodalomtörténet „monolit”9 posztmodernfelfogása. Egyes elméletek (Foster, Bertens, Hutcheon stb.) bevonása által arra szintén rávilágít, hogy a külföldi posztmodernfelfogások, -definíciók nem csu­pán nem monolit képződményként látják e művészi és társadalmi fenomént, hanem annak belső tagolása(i) sem probléma- és ellentmondásmentes(ek).10 Ezért némileg nehezen értelmezhető, hogy közben a szerző a posztmo­dernt (helyenként megfontolandó lenne inkább irodal­mi posztmodernséget írni), azaz a világirodalom poszt­modern „szakaszát” mintha egységesnek vélné. Nem problematizálja és nem tematizálja a nemzeti irodalmak és a világirodalmi kánon közötti – az időben jelentkező, időrendiségükben érdekes – fáziseltolódásokat és inter­akciókat, de minimum egyirányú hatásokat, s nem tér ki az egyes nemzeti irodalmak (bizonyos nemzeteknél nincs is posztmodern irodalom), köztük a magyar irodalom sajátosságaira és a társadalmi háttérre. Mintha a poszt­modern begyűrűzése Magyarországra és a határon túli magyar irodalmakba(!) automatikus és gördülékeny lett volna, s nem függne ma is művészi, társadalmi, politikai történésektől. Az sem derül ki, lát-e Németh kölcsönha­tásokat magyar és nem magyar irodalmak között.11 Belső, genetikus fejlődés vagy kontaktusok, átvételek, hatások, tehát befogadás révén lettünk-e posztmodernek? Jogosan lehetne feltenni a kérdést:12 Ottlik Géza tanulta-e vagy fel­találta a posztmodernt? És esetében milyen előzmények vezettek odáig? Tudatosan vagy nem tudatosan alkalma­zott ma már akár posztmodernként értelmezhető írásmó­dot? Például ha az Iskola a határon 1959-ben jelent meg (kb. ugyanekkor használták az USA-ban mai értelemben először a posztmodern kifejezést egy irodalmi vitában),13 húsz évvel például Lyotard alapozó / leíró, 1979-es vagy tizenkét évvel Ihab Hassan 1971-es, Németh által a 13. oldalon egyébként hivatkozott elméleti műve előtt. A kul­túraközi vonatkozások így véletlenül vagy szándékosan nem jelennek meg a szerző érvelésében, pedig minden bizonnyal számos dolgot tisztázhatnának.

Ráadásul Németh teljességgel elhanyagolja a többi művészeti ág posztmodern kontextusait (ha nem számí­tok egyetlen utalást az építészetre Kovács András Ferenc kapcsán a 30. oldalon). Persze, nem lehet elvárás egy iro­dalomelméleti /-történeti traktátummal szemben egyéb diszciplínák bevonása vagy akár egy komplex művészet­történeti szellemű elemzés, ám minimum (a Németh által idézett) Linda Hutcheon nyomán, aki például foglalkozik a posztmodern egyéb művészetekben való megjelenésé­vel, egy ilyen kitekintés mindenképpen rendszerszerűb­ben (kevésbé „lehetséges fikció”-szerűen) láttatná és ma­gyarázhatná is a definíciós kényszerből adódó kontextust és összefüggéseket.
Nem következetes, nem egységes a szempontrendszer: hol az esztéta, hol pedig az ideológus látószöge dominál benne. Az 1-2-vel jelölt stratégiánál esztétikai aspektusok által végzi Németh az elkülönítést, és az ideologikusság kizárhatóságát látja, a 3.-nál nem is keres közös esztéti­kai, beszédmódbeli bázist, hanem az (addig) elvetett, az elemzést megnehezítő, zavaró ideologikusságot, netán elkötelezettséget teszi meg közös nevezővé. Miközben lehetséges, hogy egyes harmadik típusba sorolt művek éppen az első két „stratégia” poétikai stratégiáival élnek, csak éppen vállaltan referenciálisak. (Az viszont jó, hogy világossá válik: biztosított az átjárás az egyes stratégiák között.) Nehéz a hármas tagolást egységben látni, annyira heterogén lett így a kötet három stratégia által leírt tárgya: a posztmodern magyar irodalom. Végső soron (és itt picit kénytelen vagyok egyszerűsíteni), ha mindhárom straté­gia jellemzőit összegezzük, akkor nagyjából három, elég nagy metszeteket létrehozó halmazt kapunk, amelyekben a következők kombinálhatók valamilyen módon: az alko­tás beszédmódja vagy nyelvi meghatározottságában szö­vegszerű, vagy nem, illetve vagy a világra, szubjektumra vonatkoztatható, tehát ideologikus, meggyőződés alapú, vagy nem. Az ily módon tulajdonképpen szétírt meg­határozás szépséghibája épp ez: a posztmodernen kívül bármely más irányzatra, korszakra, izmusra, periódusra stb. is érvényes lehet. Ezt Weiss János diszkrétebben így fogalmazza meg: „a posztmodern jelentését szinte a vég­telenségig tágítja”.14

A „korai” – „második” – „harmadik” egymásutánisá­ga Némethnél olyan hatást kelt, mintha ezek időrendben követnék egymást. (Számos alkalommal nevezi az adott stratégiát egyszerűen csak második vagy harmadik poszt­modernnek.) Ezzel szemben feszültséget idéz elő az olyan szövegrendezés, amelynek a korai posztmodernt tárgyaló PM1 alfejezete – a magyar korai posztmodernre (1959) 1972 és 2010 közötti időszakból hoz magyar példákat – megelőzi a PM2 alfejezetet. Utóbbi az areferenciális stratégiát tárgyalja, főbb példái viszont a hetvenes évek elejétől vannak felsorolva (az Ottlik-regényt leszámítva, ugyanabból az időből, sőt egy évvel korábbról, lásd Do­mokos István Kormányeltörésben című művét 1971-ből). Ezzel szemben a harmadik stratégia alfejezete (PM3) a nyolcvanas évektől indítja példáit. Időrendiséget tehát – ideje tisztázni – a szerző szerencsére nem vezetett be.15 Még akkor sem, ha a harmadik posztmodern indult sze­rinte legkésőbb.16 Hogy az első és harmadik PM közötti hasonlóságokat (részleges periodikus visszatérés lenne?) miért nem veszi hangsúlyosan számba Németh, arra a kötet nem tér ki. A szerző  fenti véleményével nem lehet maradéktalanul egyetérteni, mert tán akaratlanul, de azt sugallja, hogy a döntően, jellemzően areferencialitásban gyökerező vonulat – sztereotípiáink szerint ez volna A magyar posztmodern – teljességgel ideológiamentes volt. Ami viszont könnyen kikezdhető. Mitől lenne totáli­san politikamentes a társadalomra reflektáló Termelé­si-regény? Vagy a Kormányeltörésben? Vagy a Harmonia Caelestis? Vagy sok Parti Nagy-írás? De még Kukorelly Samunadrágjában is találkozunk éles, gyermekszempon­tú társadalomkritikával: „Vettünk hóvirágot / az aluljáró­ban. / És rágót. / Na jól van. // És addig-addig szimatol­tam, míg hamburgert. / Mínusz 6 fok. / És láttam a földön aludni 3 embert. / Az sok.” (Vet) A cyberpunk regények Németh besorolásában areferenciálisak, ám erős kéte­lyeink lehetnek afelől, hogy – bár a hangsúlyok zömmel identitáskérdés-fókuszúak17 amennyiben „úgy”, illetve „ezek mentén” olvassuk őket – ne volna e műveknek elég markáns közéleti, társadalmi és ideológiai dimenziója akár a harmadik stratégiához való tartozáshoz. Ez esetek­ben óvatosabban inkább hangsúlyeltolódásokról lenne szerencsésebb beszélni.
Visszatérve azonban a periodizációra, mélyen egyet tudok érteni az időrend – ha nem is közvetlen és egyér­telmű kijelentésben megfogalmazott – kiiktatásával. Tu­lajdonképpen (szinte) párhuzamos stratégiákról van szó, egy-egy író, költő életművében zömmel szakaszolhatat­lanul, arányaikban hullámozva – amire a szerző helyesen mutat rá, amikor egy alkotó műveit több stratégiához rendeli hozzá. Azonban lehetséges-e akkor periódusként kezelni a három széttartó vonalat? (Persze hogy nem le­het, bizonyára azért is nevezi ezeket Németh stratégiának a posztmodernen belül.) Illetve – ha szükség van erre a hangsúlyozott hármasságra, mely fontosságát ne vonjuk kétségbe – mégis miért egyetlen periódus18 vonulataiként tárgyalandók?

Ellentmondásként mutatkozik: a korai és a harmadik stratégia éppen hogy megerősíti az irányzatok előzmé­nyekre épülését, egymásra utaltságát, a kapcsolattartást és részbeni átjárást, s ez nem a tagadásról és szembefor­dulásról szól. A korszakhatár előre hozásával19 önálló periódussá emelt, a kései modern elemeit is beolvasztó korai stratégia más köztes szakasz híján tulajdonképpen maga vált az átmenet korszakává, lett időben elnyúló pe­riódushatár. Olyan átmenet, melyben elfér, ami a kései modernből elsősorban Gadamer hermeneutikája, Jauss recepcióesztétikája alapján már kilógott, de az eddigi iro­dalomtörténet-írás szerint20 még nem lógott be egyértel­műen a posztmodernbe…
A legkoherensebbnek a 2PM leírása tűnik, mert egy­részt az egyezik leginkább az eddigi hagyománnyal a posztstrukturalizmus és dekonstrukció teoretikus alap­jaira építve, hiszen bevett, ismerős, relatíve nem zavaró, letisztult. Míg azonban az eddigi elméletek mintha meg­engedték volna, hogy a „korszak” végéhez közeledve le­hessen a szöveg egyre ideologikusabb, addig szerzőnk ott határt húz, és a nem „tisztán” areferenciális szövegeket kü­lön stratégiába próbálja sorolni. Holott: mondhatnánk-e egyértelműen, hogy például Esterházy vagy Parti Nagy korábbi művei tisztán areferenciálisak és mindenféle ide­ológiát, meggyőződést nélkülöznek? Bizonyára nem! Ha pedig egy életműben a második és harmadik stratégia (poétika?) nem szakaszolható, nem különül el élesen (ezt, mint utaltam rá, Németh jól látja), akkor vajon lehet-e az életműveken túl, fölöttük szakaszolni, periodizálni? Noha a kérdés rosszmájúnak tűnik, nem szántam annak, hiszen abból indultam ki – s hozom ismét játékba az egyéb mű­vészeti ágakkal való interdiszciplináris foglalkozás itt hiá­nyolt fontosságát –, hogy például a zenetörténeti periodi­zálásban találunk erre konkrét példákat.21 Tehát a válasz megfelelő érvelés mellett lehetne igen.
Németh megfeledkezik egy nem elsősorban iroda­lomtörténeti tapasztalatról, mégpedig arról, hogy némely történelmi és filozófiai ismereteink szerint az apolitika, az ideológiaellenes magatartás, az ideológia eltávolítá­sára tett törekvés, a kivonulás maga is politikus, ideolo­gikus gesztus. Megkockáztatom: az areferencialitás mint valamely, az ideológiával nem közvetlenül szembehe­lyezkedő, nem konkrétan ellene érvelő, hanem általában bármely ideológiát teljesen vagy szinte teljesen elutasító, azaz ignoráló (a szubjektum vagy közösség által önmaga számára megszüntető) magatartás a legradikálisabb, leg­totálisabb ideológia. Sőt, ha innen nézzük, akkor az ilyen fokú, tökéletesen megvalósuló areferenciális magatar­tás (és annak az irodalmi leképeződése, megvalósulása) tulajdonképpen lehetetlen. Az areferencialitás felfalná, megszüntetné önmagát. S ha a harmadik stratégia poli­tikus, ideologikus, az lehet-e elegendő rendező elv? Nem kell-e az ideológián túl valamilyen poétikai, esztétikai, beszédmódbeli platform is az irányzattá gyúrásukhoz?

Noha Németh leválasztja a posztmodernt a korábbi paradigmákról, nem varrja el az azokból vezető szálakat. Sem a posztmodern irodalomba (nemzetközi vonatko­zásban) egyesek által besorolt, mások által külön kezelt irányzatok szálait.
Nagy kérdés, hol van ebben a periodizációban az avantgárd és a neoavantgárd. Azon túl, hogy újítás- és eredetiségvágya bizonyos szempontból22 szembeállítható a posztmodernnel?
Előbbi mintha a modernizmus, utóbbi, mintha a kései modern egyfajta vadhajtása lenne? Mely utóbbi indaként simán átnyúlik az areferenciális posztmodernbe (lásd Kukorelly, amikor játszik)? Netán mégsem, hiszen oly sokszor ideologikus a neoavantgárd…

Vitatható a kijelentés, mely szerint a neoavantgárd elemeket a „múlt, a történelem és a hagyomány tudatos felhasználása, szövegbe építése (intertextualitás) váltja fel”.23 Nem is az areferencialitás jellege miatt, hanem el­sősorban azért, mert a neoavantgárd megszólalásmódok­nak úgyszintén integrált elemei voltak a múltra, törté­nelemre és hagyományra való utalások a nyelvhasználat szintjén is, nemkülönben az intertextualitás (lásd némely kollázsszöveg összetevőit). Ilyen alapon – akár a mágikus realizmust – egyes neoavantgárd teljesítményeket ugyan­csak el lehetne helyezni a posztmodern egyik, ideológi­ai szempontból épp megfelelő stratégiájában (Kukorelly E., Juhász R. J., Tandori D. – szándékosan hozok példá­nak „küszöbhelyzetben”, a két „izmus” határán mindkét irányzatból táplálkozó szerzőket). Csakhogy akkor a neoavantgárdot valamilyen módon el kellene szakítani az avantgárdtól, amely Némethnél még a modernizmusban pozicionálható. De:
„A világirodalmi kontextus kapcsán a neoavantgarde és az areferenciális posztmodern közötti átmeneti forma­ként értelmezhető a francia nouveau roman.”24 Ezek sze­rint a neoavantgárd viszont elkülönül a posztmoderntől.
Mit kezdünk továbbá utópisztikus írásaiban a sci-fit és cyberpunkot megelőlegező Karinthy Frigyessel?25 Né­meth Zoltán nem foglal állást a beatirodalommal kapcso­latban sem.26 Pedig annak közvetlen hatása vizsgálható lenne a magyar irodalomban, zenében, képző- és akció­művészetben.

Az utazás szemiotikájának esetében a szerző már érez­te, hogy az utazás motívummá degradálódhat, ráadásul a posztmodernen kívül ugyancsak általános, rögzülten metaforikus, elhasznált és elcsépelt lenne. E fejezetben alapos terminológiai és értelmezési kerettel indítja kísér­letét, melynek során bizonyítékot lel például az „utazás homogén jelentésének destruálásá”-ra és a fogalom jelen­tésének összetettebbé válására.
Nyitott marad viszont a kérdés, vajon ha a posztmo­dernhez sorolt mágikus realizmus a „szürreális-mitikus történetszövés”-sel összekapcsolható, akkor a népi szür­realizmus (Nagy László, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor…) idevágó stiláris elemei látszólag miért nem képesek A posztmodernbe, de legalább a „korai posztmodernbe” emelni ezt a vonulatot? Tán csak nem éppen az ideológiai másság27 okán? Jómagam korábban Sütő András egy drámája kapcsán vettem számba az álta­lában a posztmodernhez kötött írói metódusokat – lehet ilyet találni a népi / nemzeti paradigmában bőven. Emel­lett Németh maga veti fel a 23. oldalon Baka István példá­ját, akinek Pehotnij-kötete ugyan „magában rejti a poszt­modern decentrált identitástágítás megjelenését”, ám a „tragikus-vallomásos és kései modern megszólalások” miatt nem lépi át a küszöböt. Tehát: vajon a posztmodern heterogenitásban az azonos vagy hasonló ideológiai néze­tek mégiscsak nagyobb szerepet kapnának a besorolásnál, mint az esztétikai, poétikai eljárások? Illetve úgy általá­ban mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy a kései modern­ség (sem a realizmus, sem a neoavantgárd, sem a „népi paradigma”) nem volt hajlandó a posztmodern hatására megszűnni, „befejeződni”? Jócskán felborítva ezzel az idő­rendet és megkérdőjelezve az időrendet feltételként keze­lő váltás, felváltás, leváltás, azaz fordulat megtörténtét. A szerző gondolatmenete arra enged következtetni, hogy két ugyanolyan vagy hasonló művészi, esztétikai, írói eljárást, példának okáért az álneves alkotást alkalmazó író közül az egyik lehet eléggé posztmodern (amennyiben az attitűd­je, felfogása, tehát az ideológiája, meggyőződése „olyan” – például Eszterházy P. / Csokonai Lili), míg a másik író hasonlóan álneves megszólalásmóddal nem eléggé poszt­modern (ha az attitűdje „tragikus-vallomásos”28 – például Baka I. / Sztyepan Pehotnij). Vagyis ez esetben a posztmo­dernség nem definiálható esztétikai-nyelvi alapon, hanem az ideológiai / művészetfelfogásbeli kódok teszik azzá. A logika ilyen végű kifutása egy valóban lehetséges fikció, viszont azzal a sarkosnak tűnő tanulsággal szembesít min­ket – noha ezt a szerző közvetlenül le nem írja –, mely szerint a posztmodernség paradigmája inkább bölcseleti / világnézeti / ideológiai platform, mintsem esztétikai / nyelvhasználati / művészi beszédmódbeli. Személy szerint én még ezt sem utasítanám el alapos megfontolás nélkül, tapasztalataim szerint viszont borítékolható, hogy az iro­dalomtörténet-írásnak létezik afféle vonala, amely első­sorban az utóbbi kritériumok, az esztétika, a modalitás, a megformáltság értékelése alapján kategorizál. Itt tehát Németh egy következő lehetséges frontot nyit.
A fentiek logikája messzire vezethet. Súlyosabb prob­lémának látom például, hogy számos jellemző, amelyet Németh (és előtte, mellette mások ugyancsak) a poszt­modern jegyeiként fognak fel, igenis megtalálhatók ko­rábbi korszakokban, más poétikákban, más eljárásokban. Értelmezésemben ezek önmagukban nem posztmodern jegyek. Nem feltétlenül29 biztosítják a szöveg posztmo­dernitását. A posztmodern véleményem szerintem in­kább az a paradigma (?), korszak (?), amelyben e jegyek olyan rendszerbe (?), hálóba (?), kombinációba vegyül­nek, ahol a vegyülés új ízt, új irodalmi önazonosságot, autonóm esztétikai bázist hoz létre valamely nézetrend­szer (attitűd, ideológia30) alapján. Intertextualitás, álnév, maszk, nyelvjáték, szubjektumelmélet, önreflexivitás, paródia, stílusimitáció, a mű eredetiségének kérdésessége vagy szándékolt elrejtése, a populáris és marginális kul­túra elemeinek alkalmazása, a linearitás megtörése stb. korábban szintén tapasztalható volt a művészet történe­tében, mégsem vegyült posztmodernséggé.

Ide tartozik az 5., egyébként érdekfeszítő fejezet prob­lematikája. Elvi fenntartásomnak adnék hangot, mert egy fogalmi tévesztés, illetve fogalomhasználati megingás miatt az egész szövegrész tanulsága megkérdőjeleződhet. „Posztmodern műfordítási eljárások”-nak31 beállítani ugyanis az ott sorolt transzlatológiai stratégiákat, metó­dusokat, illetve – kiemelten fontos – műfordítói alapál­lásokat pontatlan dolog. A tárgyalt eljárások (sorolnám a Németh által jórészt került szakirodalmi megfelelőket: intralingvális fordítás, adaptálás, pszeudofordítás, rejtett fordítás, stílus-transzformációk, integráció mint áthason­lító individualizáció) egyike sem posztmodern találmány. Évszázadokkal (sőt korábban) is bevett, ám korszakon­ként változó súllyal latba eső jelenségek ezek. Emellett persze szinte már technikai kérdés, hogy minden „poszt­modern műfordító” olyan transzlatológiai eljárásokat is kénytelen alkalmazni,32 amelyek úgymond alapvetőek, a nyelvi rendszer kényszeríti ki őket (például a kötelező átváltási műveletek)33 tekintet nélkül bármiféle izmusra, alkotói attitűdre, művészi meggyőződésre stb. – hiszen ezek elkerülhetetlenek, a tanszláció alapfeltételeként je­lennek meg. És ezek alkalmazása alapján, ha függetlenek is a posztmoderntől,34 még nem utasítjuk ki alkalmazó­jukat a posztmodernből. Tehát fordítva, posztmodern­nek sem tekinthető valaki és valamely eljárása csak azért, mert a posztmodernre ez az eljárás szintúgy jellemző lehet. (Ahogyan a romantikus beszédmód sem csupán a romantika kunszthistóriai periódusának, egyetlen korstí­lusnak sajátja, hanem azt eszményként megelőzte és túl­élte.) Az más kérdés – innentől pedig már egy korrektebb terminológia mellett (például a posztmodernben divatos, elterjedt, jellegzetes műfordítói eljárások) elfogadhatók és érdekesek a szerző érvei és elemzései –, hogy ezek a módszerek felelnek meg leginkább azoknak az alkotói at­titűdöknek, amelyekre tekintettel a posztmodernbe kate­gorizálható egy-egy szerző némely vagy legtöbb szövege.

Nem lehetünk biztosak abban, hogy érdemes a poszt­modernt külön izmusként, irányzatként kezelni, hiszen – és ezt Németh maradéktalanul bebizonyította! – mind szinkron, mind pedig diakron szempontból lehetetlen egynemű közegként értelmezni.

Stílusként (a szó szok­ványos értelmében) pedig heterogenitása és eklektikája okán biztosan nem lehet. Hogy – „határozott talán”-ként – olyan alternatívát kínáljak, amelyben a beszédmódok pluralitása fenntartható és nem válik el az ideológiai / bölcseleti horizonttól:
Figyelemben tartva a terminológia minduntalan ki­újuló bizonytalanságát, olyan tág értelemben vett35 kul­turális platformot látok benne, amely ugyan rendszerező szándékaink dacára nem helyezhető el megközelítően egységes szellemű és beszédmódot alkalmazó önálló pe­riódusként a művészettörténeti korszakolásban (az erre vonatkozó kísérleteknek legalábbis máig mindig akadt minimum részleges cáfolata), nem tekinthető önálló, éle­sen körülrajzolható gondolkodásbeli, ideológiai, szemlé­leti vonulatnak sem, de alapvetően:
1. Ha valaki nem hisz a nagy elbeszélések végében, következésképpen konzisztens, organikus a világképe, melyben többé-kevésbé lineáris a történelem menete, s melyben a dolgok uralhatók, megismerhetők stb., akkor annak számára a posztmodernség eddigi, egymástól kü­lönböző, egymást kiegészítő és továbbíró definíciói alap­ján például úgy képzelhető el, mint egy periódushatáron zajló, egyelőre sokirányú, többnyelvű, eldöntetlen, de csak ideiglenesen kiszámíthatatlan átalakulási folyamat. Mint egy potenciálisan következő, relatíve világosan kör­vonalazható „nagy” periódus kiindulása. Valaminek a vé­gén, ami a történelemben, azon belül a művészettörténet­ben láthatóan különféle módokon és okokból válság(ok)ba került.
2. A nagy elbeszélések végét (a válságok állapotát krí­zisként vagy akár termékeny, előzményeket lezáró átala­kulásként) elfogadó, a posztmodern társadalomba vetett posztmodern személy számára, akinek felfogásában már nincs helye egy következő, relatíve világosan körvonalaz­ható „nagy” periódus egyértelműségébe, zártságába és koherenciájába vetett hitnek, a biztos, stabil tudományos­ság által megalapozott világmagyarázatra képes racioná­lis meggyőződésnek, nos, annak számára a posztmodern kiszámíthatatlanságában elfogadható, egyetlen variáns konstrukció a lehetséges sok közül. Mibenléte és jövője nem meghatározó kérdés, hanem érdekes, elgondolkod­tató, motiváló változó.
Ha ugyanis a posztmodernt definiáló ember nem te­kinthető gondolkodásában és világnézetében legalább annyira konzisztensnek, hogy önmaga, környezete és kora viszonyait bizonyos társadalmilag, bölcseletileg elfo­gadható tűrésen belül legyen képes megfogalmazni (már­pedig hasonló krízishelyzetek már „a történelem vége előtti korokban” is adódtak relatíve koherens kulturális egységekben), akkor nem csupán a posztmodern állapot aspektusából, hanem az azt megelőző narratívák szem­pontjai szerint sem várható el tőle konstans és egynemű beszéd a posztmodernségről, mint általában az emberre és a világra, itt történetesen konkrétan a művészetre vo­natkozó lehetséges tudásról vagy kérdésről.
A posztmodern a megtermékenyítő válság(ok) termé­keny amőbája.
A halálköltészetet tárgyaló fejezet végén Németh Zol­tán maga is belátja e „műfajjal”36 kapcsolatban: „A vers­szövegekbe beleíródó, egymástól elkülönböződő beszéd­módok és paradigmatikus határhelyzetek feszültségeinek elkülönítése és értelmezése persze fölöttébb kockázatos feladat, hiszen kortárs irodalmi alkotásokról van szó, vagyis éppen a vizsgált tárgy horizontjától való távolság hiányzik a jelen hermeneutikájából adódó bonyodalmak feloldásához.”37 Egyfelől ezzel a szövegemmel én is sze­rettem volna valamelyest hozzájárulni e bonyodalmak kiküszöböléséhez (még akkor is, ha felvetéseimmel oly­kor szaporítottam a rájuk vonatkozó kérdéseket). Másfe­lől egy (nem túl areferenciális) gesztussal kiterjeszteném a fenti megállapítás hatókörét a halálversekről Németh Zoltán egész kötetének alaptémájára. A szerző a leírt koc­kázatot nem feleslegesen vállalva érvel hipotézise mellett, mert bár időbeli távlatot teremteni nem lehet képes, ám a jelen hermeneutikája aspektusából a feltárás, megértés és közvetítés érdekében mindenképpen, vitathatóságában is megkerülhetetlen, viszonyítási pontként vehető üzenetet hagyott.

A kötetnek hagyományt átíró megállapításai mellett erénye, hogy – elhagyva az önigazolási kényszert – nem ismétli meg a korábban már feldolgozott szakirodalmi források (lásd Kulcsár Szabó Ernő, Szirák Péter, Bónus Tibor, Molnár Gábor Tamás, Bollobás Enikő, Pethő Ber­talan, illetve Mutlu Konuk Blasing, Paul Hoover, Albert Gelpi, Hans Bertens, Joseph Natoli, Linda Hutcheon, Jean-François Lyotard, Brian McHale, Peter V. Zima, Carlos Rincón stb. – e nevek közül némely a szakirodal­mi jegyzékben elő sem fordul) summázását,38 hanem csu­pán alkalmanként hivatkozva egyes teóriákra olyan ere­deti rendszerezést kínál fel, amely ugyan bizonyos fokig privát és vázlatos, de hatalmas ismeretanyagon alapul és logikus tájékozódási pontokat jelöl ki.39 (Ismétlem, mint­ha a szerző valamilyen grand narrative alapján csöppet sem posztmodern módon, tehát alaposan felkészült „kí­vülállóként” mégiscsak hinne a tudomány erejében és a világ rendezhetőségében…) Mivel történelmi távlat s idő általi igazolás még nem áll rendelkezésre, okkal kételked­hetünk ugyan az elmélet kijelentéseinek valamelyikében, mégis jelentékeny, értelmezéseket segítő kísérletről adha­tunk számot. Noha ugyanezzel a fent említett gesztussal a magyar posztmodern irodalmat el is szakítja kissé a világ­irodalmi posztmodernségtől, lokalizálja és domesztikálja, az nem feltétlenül baj. Hiszen a tudatos magyar olvasó­nak nem mindennapi segítséget nyújt(hat) az olvasáshoz.

Leginkább a posztmodernül való olvasás és újraolva­sás elsajátításában elképzelhető szerepe szerint értékelhe­tő fel a könyv. Olvasói pozícióink és előkészítettségünk, pontosabban sok esetben előkészítettségünk hiánya vagy csupán részlegessége okán ugyanis a XXI. század elején mindent másképpen, más elvárásaink és más, saját, új szempontjaink szerint fogadunk be. Nem az a lényeg, hogy Németh elemzésének kiterjesztései, általánosításai nyomán Ottlikot ezután mindenki „korai posztmodern”-nek tartsa, hanem az, hogy például egy Ottlik-újraolvasás során megtanulunk-e úgy tekinteni egy irodalmi műre, ahogyan az nekünk, befogadóknak aktuális helyzetünk, világban, kultúrában elfoglalt szituációnk szerint lehe­tővé teszi az olvasást, és érdekeltté tesz bennünket az olvasásban és a további olvasásban. Ha ugyanis a befo­gadás olyan normatív munkává válik (lásd némely isko­lában…), amely idegen szempontokat érvényesít, idősze­rűtlen törvényszerűségeket tartat be, akkor a befogadó demotiválása miatt megszűnik befogadó lenni. Németh (noha ez nem didaktikai segédanyag) akaratlanul is tanít, amikor stratégiát kínál egy mű megközelítéséhez. Nem elsőként, de érdekesen. A szerző ilyen szempontból sze­rencsésen rendezi kötete anyagát, hiszen az értelmezői keretek, kiindulási pontok és vonulatok felajánlása (az egyes fejezetek témáiban: maszk, nonszensz, halálkölté­szet, női szempontok, új média…) nem rendszerszerű és summázó szeretne lenni (azt akár számon is kérhet­né egy szigorú pozitivista), hanem éppenséggel szelektív. Márpedig ez a szelekció a szó pozitív értelmében erősen populista. Divatosnak vélhető, olvasói érdeklődésre szá­mot tartó megközelítések által „manipulálja” a potenci­ális befogadót.

Gordiuszi csomóban keresi nekünk a szál végét, me­lyen elindulhatunk az értelmezésben. Pechünkre több ilyen szálvéget is talál, de még ő sem ígérte, hogy könnyű lesz… Ha egy kötet képes gondolkodásra késztetni, kriti­kát provokál, kételyeket kelt (lásd például Bereti Gábor, Reichert Gábor, Bedecs László, Lapis József, Weiss János, L. Varga Péter és mások írásait Németh kötetéről), bizo­nyára elég értékes ahhoz, hogy hivatkozható vitaalap le­gyen. Nem teljesen kifogástalan, ám motivált, ötletgazdag és érdekes. Következetlenségei ellenére a szerző eddigi irodalomtudományos munkásságában mégis hangsúlyo­san fontosnak mutatkozik.

Németh mindkét, Weiss János által szintén kiemelt40 „súlyos állítása” (a posztmodern moderntől való elkülö­nítése és a posztmodern homogén felfogásának tagadá­sa), különösen az utóbbi kritikáktól függetlenül bőven al­kalmas arra, hogy könyvét saját életművében és a magyar irodalmi posztmodernről szóló diskurzusban, melyben az ilyen kijelentések érthetetlenül bátornak mutatkoz­nak, felértékelje. Ezzel együtt azonban megterheli a szer­zőt azzal a felelősséggel, hogy az illusztráló fejezeteknél részletesebb argumentációval41 támassza alá gyakorlatilag (privát = „lehetséges fikció”42): irodalomtörténetét. Ami azért teher, mert egy személynek ez önmagában is élet­műgyanús és talán – egy másikhoz hasonlóan – „bevé­gezhetetlen feladatot”43 jelenthet. Ezért aztán a felvetődő tágabb téma egy kötetnyit kitevő bevezetőjétől egyelőre nem is kérhető maradéktalanul számon.

1 Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégi­ája. Pozsony, 2012, Kalligram.
2 Németh Zoltán: i. m. 9.
3 Uo., kiemelés az eredetiben, a belső idézet Brian McHale-től való.
4 Lásd magyar vonalon a legerő­teljesebb példaként a Szegedy-Maszák Mihály által főszerkesz­tett A magyar irodalom történetei I-III. (Budapest, 2007, Gondolat) című irodalomtörténetet.
5 A periodizáció ugyanis történe­lem.
6 Hiszen a tradíció szerint maga a posztmodern tekinthető para­digmának – tapasztaljuk elméleti szövegek fogalomhasználatában.
7 Tervezett, irányított eljárás értel­mében további kérdéseket vethet fel, mivel – s ez a kötet szövegéből kiderül – egy-egy itt leírt „straté­gia” sem tekinthető átjárhatatlan­nak, zártnak, feltörhetetlennek, sőt nem is mindig konkrét eljá­rásokat, írói módszereket, hanem gondolkodásmódokat, ideológiá­kat, elveket takar.
8 Ďurišin, Dionýz: Összehasonlí­tó irodalomkutatás. Tálasi István ford. Budapest, 1977, Gondolat.
9 Németh Zoltán: i.m. 13.
10 Korábban erre már Szirák Péter felhívta a figyelmet, ő a posztmo­dernizmus heterogenitását meg­ragadó elméletek többféleségével kapcsolatban használja a „konst­rukciós kísérletek” és „a posztmo­dern régiói” fogalmakat. Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmo­dernség. Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó. 28.
11 A három stratégia tárgyalásakor fejezetenként egy-egy bekezdést szán a szerinte az adott stratégiá­hoz tartozó világirodalmi művek felsorolásának.
12 Németh hármas tagolásában teljesen logikusnak tűnne egy olyan hipotézis, mely szerint az Iskola a határon c. mű megjele­nésének évszáma (1959) alapján akár előfutára lehetne sok külföldi vagy akár világirodalmi írói atti­tűdnek, eljárásnak, melyekkel ma a posztmodernséget írjuk le. Ilyen kölcsönhatások, mechanizmusok szinte egyik irányba sem kerülnek érdemben szóba, noha van a kö­tetnek irodalmi fordítással – kicsit más szempontból – foglalkozó fe­jezete (tehát a szerző tökéletesen tisztában van a fordítás – mint az irodalmi kapcsolat egyik le­hetséges típusa – fontosságával a hatások és a kánonképzés tekin­tetében).
13 Zima, Peter V.: Moderne-Post­moderne: Gesellschaft, Philosophie, Literatur. Tübingen, 1997. 12. Szi­rák Péter elsősorban a magyar és a német (továbbá angol) nyelvű szakirodalmat horizontban tar­tó kötetében hívja fel a figyelmet arra, hogy Zima könyve mennyi releváns, többek között fogalom­történeti meglátást és adatot tar­talmaz. Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség. Deb­recen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó. 11. Németh inkább angol­szász forrásokból tájékozódik.
14 Weiss János: Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája. Élet és Iro­dalom, LVII. évf. 11. szám, 2013. március 14.  http://www.es.hu/weiss_janos;ex_libris;2013-03-13.html
15 Üdvös lett volna tehát az ezt sugalló „második” és „harmadik posztmodern” jelölések teljes ke­rülése.
16 Nem konzekvens a fogalmazás: a 44. o. utolsó bekezdése követke­zetlenül rájátszik egy lehetséges  időrendre, hiszen Németh „for­dulatot” emleget, melynek során a második posztmodern „fokoza­tosan átadja a helyét” a harmadik stratégiát preferáló szövegalkotás­nak.
17 Tehát a szubjektum vagy leg­alábbis a szubjektum-problemati­ka „rehabilitálása” Németh elmé­letével szemben már a harmadik PM előtt megtörtént volna?
18 A modernizmusból Németh ki­vonta a posztmodernt könyve  15. oldalán.
19 Értsd a modern és posztmodern közé helyezésével.
20 Németh itt elsősorban Kulcsár Szabó Ernőre reflektál.
21 A barokk kori J. S. Bach kont­rapunkt-hatását is magán viselő Bartók Béla életműve a kései ro­mantika, az expresszionizmus, a neofolklorizmus és a jazz felől is olvasható. Igor Sztravinszkij érde­mei az ősi népzene integrálása, az impresszionizmus, a neoklasszi­cizmus és a jazz terén (különböző hangsúlyokkal) is maradandóak.
22 Ilyen árulkodó, leleplező kivé­tel lehet például a szerintem már „újraolvasó”, új értelmet tulajdo­nító, rewriting technikát alkal­mazó, intertextusokat kiaknázó ready made alkotás. Lásd Marcel Duchamp Palackszárítóját és az ismét felvetődő inter- és multi­diszciplináris látásmód hiányából adódó izmus-értelmezési gondo­kat.
23 Németh Zoltán: i. m. 24.
24 Németh Zoltán: i. m. 25.
25 Lásd pl. az Utazás Faremidóba és a Harmadik típusú találkozá­sok című film közös motívumát, a zene általi kommunikációt…
26 Külföldi megítélése nem egyér­telmű. Beszédes tény, hogy a Paul Hoover szerkesztette Postmodern American Poetry. A Norton Antho-
logy (New York – London, 1994, W. W. Norton & Company) című válogatásban a beatirodalom al­kotói is megjelennek.
27 E szerzők a magyar iroda­lomban jórészt „elkötelezettek” voltak, munkásságukban nem látható, hogy hittek volna a nagy elbeszélések végében. Sőt.
28 Németh Zoltán: i. m. 24.
29 Lásd ismét a Baka–Esterházy összevetést.
30 Itt az ideológia nem feltétlenül csak közvetlenül politikai lehet, hanem világnézetet (nagy elbe­szélések kontra történelem vége), művészi eszmeiséget, meggyőző­dést fejez ki.
31 Németh Zoltán: i. m. 84–94.
32 Ezeket a szerző nem említi, bi­zonyára mert nem ezekben (ezek­ben sem) gyökerezik a posztmo­dernség.
33 Bővebben lásd Klaudy Kinga: Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Budapest, 1999, Scholastika.
34 Vagyis fokozottan nem a poszt­modern jellemzői.
35 Tehát nemcsak művészeti / mű­vészi, hanem tudományos, filozó­fiai, antropológiai stb. értelemben kulturális.
36 A 103. oldalon Németh Zoltán idézőjelbe teszi a „műfaj” fogal­mát.
37 Németh Zoltán: i. m. 110.
38 Érdekes, hogy az utolsó előtti fejezetben pedig pontosan a re­cepció összegzése és saját szem­pontú rendezése vezet el a megál­lapításig: ma már van női kánon a magyar irodalomban (ráadásul posztmodern keretben is jól értel­mezhető).
39 Úgy korrekt, ha elébe menve egy erre vonatkozó számonkérésnek hozzátesszük, Németh sokat publi­kál a témakörben, s már elvégezte ezt a feladatot. Ráadásul szerkesztő­ként, témavezetőként mások ilyen irányú összegzéseit is formálta, ellenőrizte stb. Lásd pl. Németh Zoltán (szerk.): Filológiai tanul­mányok. Fülek, 2008, Plectrum.
40 Weiss János: i.m.
41 Vö. L. Varga Péter: Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája. Élet és Irodalom, LVII. évf. 8. szám, 2013. február 22. http://www.es.hu/l_varga_peter;ex_lib­ris;2013-02-20.html
42 Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégi­ája. 9.
43 Németh Zoltán: A bevégezhetet­len feladat. Dunaszerdahely, 2005, Nap Kiadó.