Paszmár Lívia: A semmin és a zsíros csipketerítőn túl (Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című kötetéről)
Telep. Nyomor. Egy- vagy kétlábú és egy- vagy kétszemű élőlények osztoznak rajtuk – biológiailag emberek. Sokféle szürkeség. Mindenütt pusztulás, hírnökei a varjak. Kiss Tibor Noé második regényében oda viszi az olvasót, ahol ahhoz, hogy élni elviselhető legyen, aludni kellene.
Az Inkognitó és az Aludnod kellene – KTN első és második kötete – szükségszerűen összevetések áldozatává válik. Előbbi háttere elsősorban a transzneműség, utóbbié a mélyszegénység, még sincs köztük éles határvonal: mindkét témáról jellemzően többet hallgatunk, mint beszélünk, amit pedig mondhatnánk, az egyébként sem lenne hiteles. A szerző ennél egy lépéssel beljebb jár.
Az „első magyar agrothriller” – ahogy Sánta Szilárd az Aludnod kellene krasznahorkai bemutatóján a regényt nevezte – hét fejezetből áll, amelyek minden esetben egy központi figura, egy-egy férfi köré épülnek. Ez nem azt jelenti, hogy a szereplők nem is bukkannak fel a saját élettörténetüknek szentelt tartalmi egységeken kívüli helyzetben, sőt. A kapcsolati hálózatuk működésének megismerése által kerülünk közelebb hozzájuk egyénenként. Ez a kapcsolati háló a fényképeken alkalmazott technikához hasonlóan rajzolódik ki: a képen látható alakok közül minden esetben egyvalaki kontúrjai élesek, a többiekéi pedig elmosódnak. Pontosan annyiszor kattan a fényképezőgép, hogy valamennyi alakról készülhessen egy-egy éles felvétel. Amikor egy képet vizsgálunk, az éppen fókuszban álló férfira koncentrálunk, ám a megfigyeltekhez hozzáadódnak a korábbi homályos foltok, amelyeket valahol máshol láttunk róla. Ilyen foltokból rakjuk össze a telepen élő nőket is. Mindabból, ami körvonalazódni látszik, arra a következtetésre juthatunk, hogy már csak ketten maradtak itt: Irénke, a társkereső hirdetés útján ide került asszony, aki gyógyszerekkel biztosítja be a kedélyét, és Szandra, a hét férfit összekötő fiatal lány. A többi nő emberek közé menekült, vagy a halálba. Paradox módon éppen a zárójelbe tettségük emeli ki a nőket a háttérből – közülük is legfőképpen Szandra jelenléte nehezedik a regényre. Bárhol és bármikor előbukkanhat, mintha mindig és mindenhol ő járna vagy lapulna.
Ezek az emberek mindannyian az egykor élhető mezőgazdasági telepen rekedtek, akárcsak a további névtelen és arctalan lakók, de valamiért képtelenek szabadulni onnan. „Mennyi elveszett ember. Egymáson röhögnek, de sosem mosolyognak. Lassan megőrülnek a telepen, de a kereszteződésnél mindig visszafordulnak, nekik mégis itt jó. Magukra zárják az ajtót, hallgatnak. Kilesnek az ablakon a sötét szobából, a függöny mögül. Amikor pedig leszáll az éj, kilopóznak a házaikból. Görnyedt háttal, fától fáig botorkálnak. Az intézetben volna a helyük. Éppen olyanok, mint az itteniek, akikre takarodó után rázárják az ajtót. Aztán már csak az erkélyről bámulhatnak az éjszakába” (139.).
A telepen található intézet névtelen szenvedélybetegek gyűjtőhelye, akikkel a kutya sem törődik. Pék Laci pancsolt borát vagy az ásványvizes üvegekbe töltött pálinkát Pongrácz Antal boltjából olyan egyszerűséggel szerzik be, mintha éppenséggel nápolyit emelnének le a polcról. És amikor mérgező vegyszeres oldatot töltenek a műanyag poharukba, ezzel tömeges rosszullétet idézve elő, azután sem történik semmi.
Az ingerszegény környezet eltompítja az itt élők érzékszerveit, és tetteik súlyát sem képesek felmérni. A testi fogyatékosság kíméletlen irónia forrása: a szereplők az ezekhez kapcsolódó történéseket semleges jelentéstartalmúnak, esetenként humorosnak érzékelik. Az intézetben élő Féllábúval például a következő esik meg: „Szokola Bandi egyszer azt is megkérdezte tőle, hogyan veszítette el a bal lábát. Ruletten, válaszolta neki, mást nem akart mondani. A férfi közben az üvegszemét tisztogatta, dúdolgatott, motyogott. Azt akarom, hogy csillogjon” (130.).
Az Aludnod kellene kegyetlenségének a témaválasztás csupán egy összetevője. A szöveg felépítése, a tudatosan pontos és csontig lecsupaszított mondatok, amelyek rövidebb szövegegységekbe rendeződve fejezeteket alkotnak, fokozzák a fullasztó hatást. Gyakran hiányoznak a nyelvtanilag helyes írásjelek – például mondatvégi helyzetben kizárólag pont szerepel, a párbeszédek jelöletlenek –, ami ugyanezt a funkciót tölti be. Véleményem szerint a fokozás viszont néhány ponton túlzottá és erőltetetté válik a baljós jelek, érzetek, természeti jelenségek felsorakoztatása által. Például ilyen az a részlet, amelyben a Féllábú a viharos időben titokban Szandrát figyeli: „Érezte, hogy ezen az éjszakán valaminek történnie kell” (75.).
Váltakoznak a leíró és az elbeszélő jellegű rövid szakaszok: előbbiek elsősorban a telepre vonatkoznak, azon belül is túlnyomórészt az időjárásra és az élettérre, utóbbiak pedig a rég- és közelmúlt eseményeit adagolják. A múlt mintha színesebb és élhetőbb világot mutatna a még színesebb és még élhetőbb jövő reményével, amiből annyi sem maradt, mint az elásott gyerekjátékok, amelyek kiforgathatók a földből.
A természeti jelenségek hosszú leírása fontos szerepet kapott már az Inkognitóban is, itt mégis indokoltabbnak tűnik ezek kiemelése. A forróság, a szél, a viharok mindennapossága, tehát a szélsőséges időjárási viszonyok közvetetten az emberi sorsok és kapcsolatok alakulására utalnak, vagy azokat közvetlenül előrevetítik. A balszerencse hírnökei közül a leginkább kiemelt szerep mégsem a természeti jelenségeknek, hanem a varjaknak jut. Nem véletlenül volt a regény munkacíme is Varjak.
„A varjak egy tócsa körül álltak. Időnként mintha összebújtak volna, hogy egymás fülébe súgjanak valamit. Nem károgtak, nem zajongtak, csak a szárnyuk rebbent meg, sustorgó hangot adva. Belenéztek a víztükörbe, megigazították a nyakkendőjüket, leporolták a frakkjukat. Aztán helyet cseréltek egymással. Összekulcsolták a kezüket, hajlongtak, járkáltak a szikkadt talajon. Messziről nézve úgy tűnt, erősen tanakodnak valamin” (75.).
Elmosódik a határ ember és állat között – mindkét irányban. Az emberek állatokként, az állatok emberekként viselkednek. A varjak például kellő távolságból figyelik a telep lakóit, képesek megkülönböztetni őket, és ennek függvényében változtatni a viselkedésükön. Tudják, hogy Tatár Pistának fegyvere van, és hogy a Féllábúnak csak mankója.
Az emberek állati viselkedése a táplálékláncnak megfelelően alakul: nincs olyan köztük, aki ne találna alárendelt pozícióba helyezhető élőlényt. Így láthatjuk Pongrácz Antalt helyi viszonylatban a tápláléklánc csúcsán, miután a rendszerváltást követően az állami gazdaság az ő kezébe került. És így láthatjuk a hierarchia alján a nőket, akikre a férfiak tárgyként tekintenek, cserélgetik, sanyargatják, láthatatlan pórázon tartják őket.
A külső narrátor szenvtelenül közli a tényeket, valós társadalmi problémákról beszél, amelyek ma történnek, és a holnapba öröklődnek. Ebbe a kilátástalanul zárt világba többnyire tényleg csak a varjak jutnak el. Erről beszél a szerző is egy, a HVG-nek adott interjúban (2014. augusztus 2.), ahol a regény keletkezésének közvetlen haszna is felvetődik. Kiss Tibor Noé ugyanitt az Inkognitó terápiás jellegével szemben szkeptikusabban nyilatkozik az Aludnod kellene várható hatásáról, miközben az utóbbi kötet narrátora által egy öngólt is rúg – ha úgy akarjuk értelmezni: „A semminél még egy zsíros csipketerítő is több” (37.).
Vagyis a szépirodalmi értékkel bíró szöveg keletkezése már önmagában több a semminél, az Aludnod kellene esetében viszont véleményem szerint ennél tovább kell menni: lehetséges, hogy az Inkognitóhoz hasonló közvetlen hasznot nem tud hozni, de tagadhatatlan, hogy sokkal érettebb és kiforrottabb szöveg, mint az első regény. Ez a tény talán nem kompenzálja a szerző számára fontos egyértelmű hatás elmaradását, viszont mindenképpen jó irányt határoz meg. A kérdés az marad, hogy megreked-e KTN a társadalmi problémák közvetítőjének szerepében, vagy inkább az, hogy lehet-e egyáltalán másról beszélni.
(Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene. Magvető, Budapest, 2014, 144. oldal, 2690 Ft)