Grendel Lajos: Néhány gondolat… Déry Tibor Kiközösítő és Hernádi Gyula Kiáltás és Kiáltás című regényéről (esszé)

I.
Hogy az irodalom játék is egyben, arra a magyar irodalomban Déry Tibor regénye, A kiközösítő az egyik legjobb példa – olyannyi­ra, hogy máig zavarba ejti az olvasók többsé­gét. Déry Tiborral egyébként is kínban van a magyar irodalom, mert igazából nem tud vele mit kezdeni.

A befejezetlen mondat a legjobb példája annak, hogy az olvasóközönség és az író útjai a legritkábban találkoznak. Déryről a Niki és a Szerelem maradt meg az olvasó emlékezetében, lehet, hogy a tankönyveknek köszönhetően. Mind a kettő az ötvenes évek derekán keletkezett, és a Rákosi-rendszer bű­neit dolgozta fel – nagy művészi erővel. 1956 után börtönbe is került az írójuk. A befejezet­len mondat a XX. század egyik legizgalmasabb és legnagyobb magyar regénye – de nem a ter­jedelme okán az (igaz, hogy 1200 oldalas mű, de esküszöm, hogy érdemes elolvasni, pedig dehogy szeretem én a 400 oldalnál vastagabb műveket). A G. A. úr X-ben című, jóval rövi­debb, 1964-ben írott művét is mindenképp érdemes elolvasni. (A magyar irodalom is ki­ismerhetetlenebb, mint gondolnánk.)

Az i.sz. IV. század utolsó harmadában egy tehetséges fiatalember, Ambrus (valóságos fi­gura), Aemilia és Liguria kormányzója, nagy karrierre vágyik, de a véletlen – egy gyermek közbekiáltására, hogy Ambrus legyen a mi püspökünk – közbelép, és gyökeresen meg­változtatja Ambrus pályáját. Ambrus pogány, de ez akkor, a kereszténység államvallássá nyilvánítása után röviddel még nem nagy probléma. A gyerek szava szent, mert aligha­nem az „Úr” szólt belőle. Ambrus elmenekül, de utat téveszt (az Úr eszén nem tud túljárni) – Milánóból menekül el, és végül Milánóba tér vissza. Megadja magát, és egy hét alatt megkeresztelkedik. „…hétfőn ajtónállóvá avatták, kedden lektorrá, szerdán ördög­űzővé, csütörtökön ministránssá, pénteken aldiakónussá, szombaton diakónussá, vasár­nap, december 1-jén pedig a tartományi püs­pökök gyülekezete előtt az aquileiai püspök, egy nyitott bibliát tartva feje fölé, az Úr Jézus nevében ünnepélyesen felszentelte.” Bevégez­tetett, de voltaképpen csak elkezdődött a tör­ténet, mely során Ambrus mind magasabbra jut – kemény és sokszor életveszélyes harcok után. Mert Ambrus nagy karrierre vágyik, s noha pogányként az útja bezárul, püspök­ként azonban kinyílik.

A IV. század végén a kereszténység még nem egységes, katolikusok (pontosabban az ortodox keresztények) és az ariánusok vív­ják harcukat, és egyáltalán nem nyilvánva­ló, hogy a katolikusok végül is megnyerik a csatát. Többek között Ambrus szívósságának köszönhetően kerülnek fokozatosan fölény­be, mert Ambrus – még néhány napja po­gány volt! – végül is a katolikusok oldalára áll, és nem kevés fortéllyal, ügyeskedéssel és demagógiával sikerül a maga oldalára fordítania a küzdelem kimenetelét. Holott félelmetes ellenfele van: Justina, a császár­nő, a gyermek Valentinianus anyja (Amb­rus szerint Jezabel és kurva), az ariánusok feje, aki hol édesded szavakkal, hol pelyhes, bíborszínű lábával, s ha ez így nem megy, hát méreggel próbálja meg eltávolítani a ve­szedelmes Ambrust. De a püspököt az Úr megszállta (legalábbis az Úrnak nevezett csa­varos esze), és minden galibából győztesen kerül ki. Meghalt Justina, meghalt Valens, meghalt a vadkanfejű Maximus, meghalt az örökéletű Gratianus, meghalt az örökéletű Eugenius, meghalt a megfojtott és felakasz­tott örökéletű II. Valentinianus, meghalt, de előbb kiközösíttetett Theodosius, a nagy katona és császár, Ambrus tulajdonképpeni híve, csak Ambrus maradt meg, a kiközösí­tő, mikor már nem maradt egyetlen császár sem, akit kiközösíttethetett volna. És Ambrus így szólt: minek meg minek meg minek… És boldogtalanul hunyt el, mert tulajdonképpen semmi sem változott a világban, az emberek önzőek, kicsinyesek és irigyek maradtak, az emberek megváltattak, de ez a megváltás csak púp volt a hátukon. A világ urává lett Ambrus, de ugyanolyan kétkedő és boldog­talan, sőt még kétkedőbb és boldogtalanabb maradt, mint amikor még nem volt a világ ura. Legyőzte hát minden ellenfelét, de nem lett boldogabb? A boldogságnak vajmi kevés köze van a helyes vagy éppen helytelen csele­kedeteinkhez?

Nagyon sok hasonló kérdést vet fel A ki­közösítő. Mondhatnám, hogy a paradoxonok regénye. Úgy átjárják a paradoxonok, mint semmilyen más magyar regényt. Az olvasó vagy mindent megtud ebből a regényből, vagy semmit sem tud meg, de mindenkép­pen bölcsebb lesz. Mert az, hogy nem tudok rálátni a végtelen titkaira, és ezt tudatosítom, bölcsebbé tesz a jámboroknál és az irigyek­nél. Parabola ez a regény? Hát nem is tudom, mindenesetre jócskán eltér a paraboláktól, ha Kafka regényeire gondolunk, vagy mond­juk a magyar irodalomból Ottlik vagy Mé­szöly egyik-másik művére. Itt ugyanis az író uralja az egész anyagot, sőt olykor-olykor ki is szól a regényből, megerősítve azt a tételt, hogy irodalomról van szó, méghozzá nem „valósághű” irodalomról, mint Hemingway­nél, Fitzgeraldnál és az egész modern rea­lizmusban. Ez egyszerre régies hagyomány, és ugyanakkor hallatlanul új is, mivel a játé­kosságra hívja fel a figyelmet. Az egész játék, de a játéknak a legkomolyabb és a legszkep­tikusabb formája. Az első magyar posztmo­dern regény, még ha megjelenése idején a posztmodern csak az amerikai irodalomban létezett is, és még a magyar irodalom sem foglalkozott vele. Mindenesetre ha parabola, akkor egészen különös parabola A kiközösí­tő. Az író az orránál fogva vezeti az olvasó­ját, de nem jut el vele sehova, csak a totális szkepszishez, és az olvasó vagy megelégszik ezzel, vagy némi dühvel csalódik. Én merem azt állítani, hogy az előbbi volt érvényes rám. Lássuk az okokat.

A regény a diktatúrának minden szavából csúfot űz. Márpedig Ambrus „diktatórikus” jelenség, így az egész mű tulajdonképpen a diktatúra különböző változatait helyezi elő­térbe. Sőt: az ariánusok megkínzásának és perbe fogásának jeleneteit Déry – jó adag iróniával – a Rajk-per áldozatainak, kicsikart vallomásainak nyelvén mondja el. De téve­dés lenne arra a következtetésre jutni, hogy az Ambrus-történet Rákosi-paródia. Először is nem paródia, egyáltalán nem Rákosi- vagy Kádár-paródia, még ha a díszletek olykor kí­sértetiesen hasonlítanak is a kommunizmus bűneihez. Itt azonban általában a diktatúrá­ról van szó, arról, hogy a IV. századi vagy XX. századi diktatúra közös nevezője lényegében az elnyomás, a manipuláció, az igazságnak csak az egyik fele, függetlenül attól, hogy mi­lyen ideológia nevében gyakorolják is azt. Az igazságnak a másik feléről hallgatni tanácsos. A kommunizmus vagy a vallás, tulajdonkép­pen egyre megy, Ambrus Rákosi is, meg Ká­dár is, meg egyik sem – Ambrus az Ambrus, történelmi személy és szent, és a diktatúra más szintjén áll, mint Rákosi vagy Kádár. A modern demokratikus modellről még hal­vány sejtelme sem volt a IV. századi emberi­ségnek. Igaz, a diktatúráról annál nagyobb tapasztalattal rendelkeztek az ókori „örökéle­tűek”. Persze a Rajk-per áldozatainak említé­se nem véletlen, mert megmutatja a diktatúra időfelettiségét, és erre Déry nagy hangsúlyt fektet. És ezzel eljutunk a következő fontos kérdéshez: nyelv és filozófia kapcsolatához. Mondhatni a nyelv filozófiába ágyazottsága nélkül az egész „kiközösítő” már rég el len­ne felejtve, vagy pedig olyan bestsellerré len­ne nyilvánítva, mint az Aranykoporsó vagy Passuth regényei.

Vegyünk például néhány mondatot a re­gényből: „Fe-fe-felhevültünk s felizzottunk, s indulatunkban meggondolatlan szikrákat csapkodtunk egymás arcába és szakállába. Engedményezzünk magunknak időt a le­hűlésre és lehiggadásra. Az Anyaszentegy­ház sziklája nem fog meginogni, ha én és Secundianus bajtársam még egy ideig vélt eretnekségben rohadunk, vagy ha a tiszte­letre méltó jelenlevők, vagy legalábbis több­ségük egy ideig még tévedésben lesz igaz szándékaink felől.” A „vélt eretnekség” és a „rohadunk” egymást megkérdőjelező szavak. Az „indulatunkban szikrákat hányunk egy­más arcába és szakállába” a pártfogalmi nyelv összes komédiáját tartalmazó nonszensz lele­mény, amely mosolyt csal az arcunkra, akár akarjuk, akár nem. A történelmi regényektől ennélfogva alaposan eltér A kiközösítő. A ha­gyományos történelmi regényeknek ugyanis a stílusa alárendelődik a mondanivalónak, s minél jobban alárendelődik, annál sike­resebb lesz a regény. Ez az Abafitól vagy az Erdély aranykorától a Zord időig vagy Móricz történelmi regényciklusáig egyaránt érvé­nyes. A történelmi regény stílusa egyirányú. Déry esetében ez az egyirányúság megszűnik, minden történelemre vonatkozó mondatából egy másik mondat keletkezik, noha ez nincs kimondva, de erősen sejtetve van. Ez a lebe­gés két mondat között (például „vélt eretnek­ségben rohadunk”, halott, de örök életűnek kell nevezni) teremti meg a regénynek, mint egésznek a struktúráját. A hagyományos tör­ténelmi regény ismeretében meglehetős za­vart okoz ez az új, tulajdonképpen Déry által az olvasóra kényszerített struktúra, amely radikálisan szakít a hagyományos történelmi regény struktúrájával. Vagyis egy pillanatra zárójelbe kell tennünk az összes történelmi regényt, hogy élvezhessük Déry nagy-nagy szellemi fölénnyel és persze szkepszissel megírt történelem- és vallásfilozófiai esszéjét. Ugyanis a történelem csak álca, és a történel­mi regény mögött legalább ugyanolyan mér­tékben esszét gyanítunk.

A harmadik elem a csoda, és mivel a ke­reszténység államvallássá nyilvánítása idején történnek az események, a csoda sem idegen a regénytől. Ott van például az angyal, aki „vízszintesen elnyúlva a levegőben” helyes (vagy éppen nem helyes) dolgokat súg a püs­pök fülébe. Ambrus, aki a Földközi-tenger partján álldogálva az ezer kilométerre levő Afrikában ad tanácsot az őt ifjonti hévvel imádó Ágostonnak (a majdani szentnek), és  ezer kilométerről is hallani Ambrus érces (ugyanakkor halk) hangját – hát igen, ez cso­da. De csodaszámba megy Ambrus megket­tőződése az örökéletű, katolikus Theodosius meggyőzésére – ám úgy, hogy az olvasó sem tud eligazodni a megkettőződött Ambrus I. és Ambrus II. érvein, illetve ellenérvein. Pontosabban, már nem is kell, hogy eliga­zodjon. Ambrusnak, ha esik, ha fúj, ha derült az ég, igaza van – még akkor is igaza van, ha éppen nincs igaza. Vagy vegyünk egy külö­nös történetet. Ambrust, nem először, meg­szállta az Úr, és egy különös helyre vitette el, egy sziklás vidékre, ahol nem élnek emberek, csak egy fiatalasszony, akinek gyermeke a halálán van. Ambrus, noha minden szavát az Úrtól leste el, titokban nem hisz sem az Úr­ban, sem a megváltásban. De ezt a szegény asszony nem tudja, sőt szentként tiszteli Ambrust, és ha szentként tiszteli, csodát vár tőle, annál is inkább, mivel ember nem járta úton jutott el ide, a világ végére. „– De nem biztos, hogy az Úr meghallgat – vetette ellen Ambrus. – Már mért ne hallgatna meg az átkozott – kiáltotta a fiatalasszony könnyáz­tatta, véres arcát a szent püspök felé fordít­va.” És az éppen meghalt, büdös testű kisfiút Ambrus meg is csókolja, mert „az erőszakos anya tenyerével hátulról hirtelen lenyomta a fejét. A gyermek pedig azonnal felnyitotta a szemét, és nyögdécselni kezdett.” Hát ennél kajánabb jelenetet nehéz elképzelni – szin­te hallani Déry kuncogását. Nos, ha nincs Isten, hogy lehet az, hogy mégis van? Ilyen az író! Csúfot űz a marxizmusból is. Avagy, Hume-mal és Kanttal mondva, nem bizo­nyítható sem Isten léte, sem nemléte. A cso­da kifog még Ambruson is, aztán vakarhatja a fejét holtáig.

Kajánság és mélységes szkepticizmus ez, melyben úgy történnek meg a csodás ese­mények, mint ahogy levegőt vesz az ember. Déry utolsó nagyregénye A kiközösítő. Egy rendkívül ambiciózus ember, Ambrus áll a középpontban, egy ambiciózus ember, aki először egyesítette a kereszténységet, holott a lelke mélyén pogány maradt. Végtére is szim­patikus ember, ellentétben Hitlerrel, Sztálin­nal, Rákosival és Kádárral. Úgyhogy csínján az allegóriával, de még a parabolával is. Nem allegorikus és még nem is parabolikus regény A kiközösítő. Egy végtelenül szkeptikus ember összefoglalója az élet értelméről, vagyis, job­ban mondva, az élet értelmetlenségéről. Talán az öregség teszi, hogy amikor a világ kétség­telenül a lába előtt hever, már nem tud hinni semmiben? De ez sem teljesen igaz. Az értel­metlen életnek is vannak boldog pillanatai.

II.

Hogy mennyire nem ismerjük a közelmúlt irodalmát, azt a 60-as évek prózai megújulá­sának ismeretén keresztül lehet a legjobban felmérni. A legtöbben két-három akkori mű­vet ismerünk, a többit a feledés fátyla borítja. A hatvanas évek reneszánszát a még 1959-ben megjelent Ottlik-mű, az Iskola a határon in­dította. Egy másik, 1959-ben megjelent jelen­tős műről a magyar olvasóközönség utólag, mintegy harminc év múlva értesült. Ez pedig Wass Albertnek A funtineli boszorkány című regénye, amelyet különféle okokból (egyik sem irodalmi ok) máig tudomásul sem vesz a kritikának egy része. Nem azért, mert emig­ráns volt (!), ezt, egye meg a rosseb, már meg­bocsátották a magyar íróknak. Hanem mert fölülírja a magyar irodalomtörténet ’60-as és ’70-es évekbeli korszakát. Márpedig nagyon jelentős művek tartoztak ide, például Fejes Endre Rozsdatemetője, Cseres Tibor, Mán­dy Iván, Sánta Ferenc, Rubin Szilárd, Birkás Endre, Szabó Magda, Kardos G. György regé­nyei, Mészöly Miklósnak Az atléta halála és a Saulus című regénye, Konrád György A láto­gató című regénye, Kertész Ákos Makrája stb. Olyan jelentős művek, amelyekről manapság kevesen írnak. Ide tartozik Hernádi Gyu­la Kiáltás és kiáltás című kisregénye, amely több, mint két évtizedig volt az íróasztalfiók­ban, és amely, mellékesen, leleplezte a Ráko­si-kor iszonyatát. Szóval miről nevezetesek a ’60-as évek? Egy sereg jelentős műről, Ottlik és Wass regényeitől Márai Sándor Erősítőjéig (1975)… Persze ez akkor mondható el, ha a magyar irodalmat nem csak a magyarországi kritika nézőpontjából szemléljük.

Béládi Miklós így kezdi A Hernádi-para­doxon című írását: „Hernádi Gyulát legmé­lyebben két dolog érdekli: általában a nyelvi kifejezés, a nyelvi normák szétrombolásának módjai és a történelem mozgása s abból is különösképpen az erőszakos cselekmények, háborúk és forradalmak.” Ismerős kép, ha a Jancsó-filmeket nézzük, tudniillik Hernádi volt a Jancsó-filmek forgatókönyvírója negy­ven éven át (az első Jancsó-filmekből ki is maradt Hernádi neve – túlságosan ciki volt az államnak). A prózaíró Hernádinak nem mindig sikerült megvalósítania a nyelvi nor­mák szétrombolásának és a forradalom és erőszak kultuszos ábrázolásának esztétikai­lag kifogástalan egységét. Hol az erőszak volt túl absztrakt, hol a nyelvi formák voltak túl műviek, hol mindkettő. A Kiáltás és kiáltás­ban azonban sikerült tökéletesen egységesí­tenie a kétféle szempontot. Talán azért, mert nem filozofál túlságosan, talán azért, mert a Rákosi-rendszer minden groteszkségét és borzalmát egy az egyben ábrázolja. Főhőse G…, egy vágóhídi hivatalnok, egy furcsa és kiélt szerzet, beleszeret Máriába, és Mária is viszonozza a kapcsolatot. De titokban talál­koznak, Mária ugyanis egy ÁVÓ-s tiszt sze­retője. Az ÁVÓ-s tiszt hamarosan tudomást szerez a kapcsolatukról, és Máriától megkö­veteli, hogy szakítson G-vel. G-nek viszont Mária az első igazi szerelme, és minden áron magának követeli. A tisztnek nem marad más választása, minthogy a pribékjeivel rettenete­sen megveri, és a bolondok házába csukatja a megtört és tehetetlen G-t. Itt a vége, fuss el véle.

A személyi kultuszos – „diktatúrás” – könyveket lassan belepi a por. A hatvanas és hetvenes években, még a nyolcvanasokban is izgalmasak voltak, mert onnan merítették a témáikat, ahol tilos volt közlekedni – mintha akkoriban nem is létezett volna a diktatúra, holott ez volt az első számú kérdés, és adott időszakokban még a szerelembe is beleszólt. De a diktatúrának 1989-ben vége szakadt, és az 1990-ben születettek is huszonnégy éve­sek ma már. Szóval ma már a diktatúra so­kuk számára a történelemkönyvek lapjaira tartozik. A diktatúráról szóló igazi könyvek tulajdonképpen elsősorban nem a diktatúrá­ról szólnak, csak a diktatúra levegője lengi be azokat. Tulajdonképpen a Kiáltás és kiáltás is a szerelemről szól, méghozzá a mindent betöltő szerelemről. És olyan intenzitással, ami csak a nagy művekre jellemző. Van egy feszes történet, de olyan „átlagos” – az em­ber szerelmes lesz valakibe, nem valami nagy ügy. Aztán az illető vagy viszonozza ezt, vagy nem. Mondjuk, viszonozza, mert a Kiáltás és kiáltás is erről szól. Az érintett ÁVH-s (ÁVO) tiszteknek mindez fölöttébb ciki. Egy ÁVH-s tisztet nem lehet csak úgy megsérteni, pláne nem a szeretőjébe belezúgni.
Tehát a végkifejlet drámai, hogyan is le­hetett volna ez másképpen éppen az ötvenes évek derekán. Szóval van egy feszes történet, és az író tartja magát a történethez, legfeljebb finoman jelez, amúgy diszkréten, nehogy az ember azt higgye, hogy Amerikában játszód­nak az események. A történetet elmondja, nem tesz hozzá semmit, és nem von el belőle semmit. Realista történet? Nagyjából igen. De a megírás módja az izgalmas. Az az egyik pillanatban nouveau romanos technika, a másik pillanatban expresszionista túlfűtött­séggel megírt szerelmi történet, amely a re­alista történetet megkérdőjelezi, de mégsem fosztja meg a realitásától. Olyan, mint egy lidérces álom, amelyből nincsen felébredés. A realistának nevezhető történet és az ellen­pólusként szolgáló beszédmód (stílus) nagy­szerűen kiegészítik egymást. (Például: „A kapkodó környék az utcára ereszkedett. Meg­számlálhatatlan henger, repülőgép feszült a kirakatok állványaira, keménypapírból vá­gott hajók álltak a forgács- és vattavizeken, kihajtott gallérú ingek és virágok között.” Stb.) Hernádinak sikerült a majdnem lehe­tetlen: írt egy tökrealista történetet expres.­szionista és helyenként szürrealista stílusban. Ez adja a feszültségét ennek a kisregénynek. Nos, vannak, akiknek nem tetszik ez a mód­szer: ha realista, akkor legyen realista. Má­soknak (így nekem is) igen. Vajon a múló idő őket igazolja, vagy minket? Még nem tudom megmondani, valószínűleg nem is érem meg.

Több, mint húsz évet várt a megjelente­tésre a kötet, mert Hernádi nem alakoskodott és nem szépítgetett. Úgy írta meg a történe­tet, ahogy az a valóságban történhetett volna. Mind a Szépirodalmi Kiadó, mind a Magvető valóságos följelentést írt a könyvről. Biztos, ami biztos: túlságosan vakmerőnek számí­tott a kézirat, a kiadók pedig óvatosak voltak. (Képzeljük el, hogy a mű Németországban jelenik meg az 1933 utáni időben, és többek között, mintegy mellékesen, a Gestapót járat­ja le.) Majd 1981-ben végre megjelent, mert akkor az ötvenes évekről már valamivel nyíl­tabban lehetett beszélni, és már nem voltak kommunisták, akik tudták a kádári helyes irányvonalat (de azért kommunisták voltak, mint a hétszentség). Hernádi pedig nem tar­tozott közéjük, nem is kapta meg a Kossuth-díjat, csak 1999-ben, az első Orbán-kormány alatt. Harminc évvel korábban kellett volna megkapnia (mondtam is neki, de ő csak le­gyintett). Sehogy sem ment le a magyar irodalom torkán, mert mindig mást csinált, egyik művéből nem következett a másik, örö­kös kísérletező maradt.

Adósságunk Hernádival szemben nagy. Valaha, 1963-ban, Faragó Vilmos, egy dogma­tikus marxista kritikus Mándyval, Mészöllyel és Hernádival kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy burzsoá gyökereik vannak, és sosem lesznek egyenrangúak a szocialista irodalom nagyjaival. Hát most hogy állunk? A szoci­alista irodalmat már rég elfelejtették, Fara­gó Vilmost, a rendkívül sokat ártó kritikust úgyszintén, Mándy irodalmi rehabilitációja a 60-as évek második felében lezajlott, Mészö­lyé a hetvenes években, modern irodalmunk klasszikusai ők – illik ismerni őket. Csak hát Hernádi kimaradt. Vajon miért? Én is csak találgatásokra vagyok utalva. Talán mert sok műfajt kipróbált, és nem mindegyiket sikerrel. Írt blődliket, horrort, sci-fit, írt Hasfelmet­sző Jackről, Drakuláról, Frankensteinről, írt néhány színpadi művet (a legnagyobb sikert a Királyi vadászat aratta). Szóval, hogy így mondjam, nyugtalan volt. És még nincsen monográfiája – bár ezzel nem egyedül van így. 1996-ban alternatív Kossuth-díjat kapott, há­rom évvel megelőlegezve a rendes Kossuth-dí­jat. Szóval kilógott a sorból, és az irodalomtör­ténészek nem szeretik, ha valaki kilóg a sorból.
Egy monográfia kellene tehát, de nagyon. Hernádi Gyula életműve nagyon sokszínű és sokoldalú, magyarán, rengeteget írt, film­forgatókönyvtől versekig. Jó lenne összerak­ni a műveket, és kiselejtezni belőlük azokat, amelyek a percnek íródtak. A Kiáltás és kiál­tás a magyar irodalomban az egyik legjobb szerelmes mű, és egyben a legkíméletlenebb leleplezése a Rákosi nevével összeforrott to­tális diktatúrának. Nem véletlenül hunyta be a szemét 1981-ben a fél ország (legalábbis az a fele, aki ismerte a könyvet). Mert 1981-ben az értelmiség nagy részét már korrumpálta a rezsim. Már nem kellett tartani a könyvtől, mint még 1956 után néhány évvel, amikor íródott. De túlélte a kort, ez a legfontosabb tanulság.