Bjarte Breiteig: Fuss (novella, A. Dobos Éva fordítása)

Amikor Brit állapota jobbra fordult, Jørn elhatározta, hogy rendeznek egy bulit. Felhívta Ragnvaldot és a régi csapat többi tagját, szólt, hogy hozzanak magukkal barátokat, mert nagy buli készül. Tobiast felvitték Brit szüleihez a felső emeletre, szeretett ott lenni a kis csibész. Brit bement a városba, és vett magának egy új topot. A szűk, piros, fűzőkkel szorosra húzott felső összenyomta a mellét. Amíg Jørn kikészítette az italokat, és meggyújtotta a gyertyákat, Brit a fürdőszobatükör előtt állt.
Túl szűk, mondta.
Dehogy, felelte Jørn.
Nézz rám, mondta Brit.
Jól nézel ki, felelte Jørn, és ezt így is gondolta. Ezzel sikerült Britet kicsalnia a fürdőszobából. Néhány órával később az alagsori lakás megtelt vendégekkel. Jørn körbejárt köztük, veregette a régi haverjai vállát, és töltögetett a poharakba. Ragnvaldnak a drága whiskyből töltött, amit kimondottan az ő kedvéért vásárolt. Ragnvald ivott egy kortyot, öblögette a szájában, és egy mély sóhajtással lenyelte. Aha, tényleg lemegy, mondta. Aztán megkérdezte,
mit csinált Jørn az utóbbi időben.
Mindenfélét, mondta Jørn.
És Brit?, kérdezte Ragnvald. Egész este nem láttuk.
Jørn a kandalló melletti sarok felé intett.
Á, nézd csak. Szóval jobban van.
Amint látod, felelte Jørn.
Ragnvald Brit felé emelte a whiskys poharát, de Brit nem vette észre. A falnak dőlve állt, és egy üres borospoharat szorongatott, és a lányokat figyelte, akik csoportba verődve táncolni kezdtek a szoba közepén. Az új felsője felcsúszott, kilátszott alóla a hasa és csupasz köldöke, egy lapos kis hasadék. Jørn bicepszén érezte Ragnvald kezét.
Na, kavarok egy kicsit, mondta.
Ragnvald koccintott vele, és eltűnt a félhomályban. Jørn Brithez sodródott. Kicsavarta kezéből a poharat, és a kandalló párkányára tette a saját sörösüvegével együtt. Észrevette, hogy a piros foltok újra előjöttek. A gyertyafényben Brit arcát és nyakát borító kék foltoknak néztek ki. Jørn magához húzta Britet.

Gyere, mondta, táncolunk.

Nem figyelt a dübörgő zenére, nyugodt mozdulatokkal vezette Britet a többiek között. Úgy tett, mintha Brit hátát simogatná, de közben jól lehúzta a piros blúzt a csípőjére. Brit is simogatni kezdte Jørnt, fejét a nyakához hajtotta, és kedvesen dorombolt a fülébe, amit Jørn csak hézagosan hallott a hangos tuc-tuc zene ritmusától. Jørn Brit hát mögé pillantott, és meglátta, hogy nyitva áll a gyerekszoba ajtaja. Egy sörivó csoport körülvette Tobias rácsos kiságyát, és a gumin lógó bábut piszkálták. Valami nagyon vicces lehetett ebben a kis játékban, mert hirtelen a kiságy széléhez dőltek, és fuldokolva röhögtek. Mikor valaki egy másik számot indított el a CD-lejátszón, Jorn kihasználta az alkalmat, és maga után húzta Britet a kandalló melletti sarokba. Újra felcsúszott a blúza, de most Jorn nem hagyta szó nélkül:
Vigyázz magadra, mondta.
Jornnek kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a zenét.
Tessék?, mondta Brit.
Látják a hasadat!
Brit bánatos pillantást vetett kivillanó hasára.
Úgy nézek ki, mint egy hurka, mondta Brit.
Akkor már legyen sült hurka, felelte Jorn.
Tessék?

Jorn ingerülten felordított:
Megsüketültél?
Brit fátyolos szemmel nézett rá. Jorn látta rajta, hogy tudja, mi fog következni, és be is következett: Jorn benyúlt a blúza alá, és két ujja közé csípte az egyik mellbimbóját. Addig csavarta a radírgumi állagú bimbót, míg Brit kezéből kiesett a pohár, és eltört. Ekkor Jorn visszahúzta a kezét, megragadta a sörösüveget, és körülnézett. A sörösüveg nyaka reme­gett, mikor a szájához emelte. A szobában sűrű cigarettafüst gomolygott. A vendégek ide­oda sodródtak, nevetgéltek és magukkal voltak elfoglalva, senki sem törődött Brittel, aki lehajtott fejjel surrant ki a szobából. Jorn látta, hogy a folyosón Brit jól lehúzza a csípőjére a blúzt, aztán bezárkózik a fürdőszobába.
Jorn a szűk konyhában mosta a poharakat, és közben figyelte a folyosón összegyűlt ven­dégeket, akik be szerettek volna menni a mosdóba. Rázták a kilincset, és megállapították, hogy valaki elaludhatott a odabent, és hogy csak Cato lehetett, de nem, hisz Cato ott van! Hangos üdvrivalgás tört ki, mikor a szobából kitámolygott egy erős testalkatú fickó, akit Jorn egyébként sose látott. Egy lány benézett a konyhába, és megkérdezte, van-e még egy mosdó.
Sajnos nincs, felelte Jorn.
De mit csináljak?
A lány Jorn előtt toporgott. Jorn látta az arcán, milyen kínban van.
Kitalálok valamit, mondta.
A mosogatókesztyűt a mosogató szélére tette, ahonnan az félig belelógott a szürke mo­sogatóvízbe, aztán kilépett a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót. A ruhákkal és táskákkal megpakolt ruhafogas ledőlt a csempés padlóra. Jorn akkurátusan felállította és egyenletesen elosztotta rajta a kabátokat, hogy a fogas fel ne boruljon. Aztán kiment a lakásból. Megállt Brit szüleinek terasza alatt, és beleszagolt a sötét őszi estébe. A hűvös, éles levegő előhozott benne egy halvány gyerekkori emléket, amikor régen almát loptak a szomszéd kertjében. A lakásból kihallatszó basszusgitár és beszédhangok távolinak tűntek, mintha egy idegen buliból jöttek volna. A lapos kövekkel kirakott ösvény mentén halvá­nyan pislogtak a fáklyák lángjai. Jorn a vendégek kedvéért rakta ki, hogy mutassák az utat, most pedig ő maga követte a jeleket; bekanyarodott a ház elé és felment a lépcsőn a ház bejáratához. A ház előtt sötétlő fenyőfák mögött volt a fürdőszobának egy kis ablaka. Jorn lába alatt egy rothadt alma loccsant szét, mikor a fenyő puha ágai között az ablakhoz lépett. Az ablak a kert szintje alatt volt, Jorn letérdelt a nedves földre, és ujjaival kitapogatta az ab­lakkeret alsó peremét. Csukva volt. Mintha mozgást látott volna a recés ablaküveg mögött, ezért erősen megkocogtatta.

Itt vagy, Brit?
Jorn hangja felerősödött a kinti csendben.
Brit, mondta halkabban. Hallasz engem?
A sötét domb felől taxi közeledett, fel-le ringatózva a fekvőrendőrön. Megállt a ház bejáratánál, és egy lány szállt ki. Jorn hátát a hideg pincefalnak támasztotta, onnan lát­ta, hogy Gitte érkezett, Brit iskoláskori barátnője. Rövid szoknyát viselt, és meztelen lába megvillant a hátrafelé tolató taxi lámpafényében. Magas sarkú cipőjében végigtipegett a kerti feljáró lapos kövein, de a ház sarkánál megállt és Jorn felé pillantott.
Jorn?, szólalt meg.
Jorn felállt, és kikászálódott a bokorból.
Vége a bulinak?, kérdezte Gitte.
Nem, dehogy, felelte Jorn.
Jorn érezte, hogy Gitte tekintetével a bokrokat pásztázza, ahol a fürdőszoba ablaká­ból kiszűrődő fény kékesen vetődött a nedves fenyőágakra. Azt hiszi, hogy a vendégeket kukkolom a mosdóban, gondolta.
Ki kellett jönnöm egy kis friss levegőt szívni, mondta.
Aztán hozzátette, hogy Brit sokkal jobban van.
Fölösleges volt eljönnöd, mondta.
De én el akartam jönni, mondta Gitte.
Csak nem szeretném, ha a terhedre lenne, mondta Jorn.
Gitte megrázta a fejét. A kinti lámpa fényében látszott a hegyes kis madárarcából fel­szálló pára. Nem volt szép, de Jorn mégis arra gondolt, hogy mások szemében szebb, mint Brit. Elnézést kért, és azt mondta, hogy van egy kis dolga. Jorn Gitte után nézett, amint az letipegett a hátsó lépcsőn.

Jorn lehajtott fejjel a terasz alá lépett, és undorodva vette észre, hogy teljesen átnedvesedett az ülepe. A pótkulcs a megszokott helyén lógott. Csendben kinyitotta a meleggel kecsegte­tő előszoba ajtaját. Brit szülei még nem feküdtek le, Jorn a nyitott szobaajtón át rájuk látott. A tévé előtt ültek, mint mindig, Brit apja hátradőlve a fotelban, az anyja horgolást tartva az ölében. Az alulról jövő zene dübörgését mintha nem is hallották volna, holott az rendsze­resen megrezegtetett valamit a nappali egy-egy pontján. Jorn már a nappali szőnyegén állt, mikor Brit anyja az arcához emelte a kezét, és felkiáltott:
Jesszusom, de megijesztettél!
Nevetett egyet, de hirtelen újból megijedt.
Csak nem Brittel történt valami? Megint rájött?
Nem, nem, felelte Jorn. Csak Tobiast akartam látni.
Ó, igen, mondta Brit anyja, menj csak vissza hozzá. Ott van azzal a sok vendéggel…
Nyugodj meg, szól közbe Brit apja. Csak a gyereket jött megnézni.
Jorn észrevette, hogy Brit anyja a lábát nézi, és meglátta a cipőjével behozott sarat.  Úgy tett, mintha nem venné észre, és mosolyogva nézett rájuk, aztán kiment a folyosóra, és bezárkózott Brit valamikori lányszobájába. Becsukta az ajtót, és a félhomályban Tobiasra nézett, amint hason feküdt a takaróján, egyik karját a feje fölé nyújtva. Jorn az ágya szélére ült, és megsimogatta Tobias buksiját. Olyan puha a haja, gondolta Jorn, puhább, mint bár­mi más a világon. De Tobias homloka láztól izzott, hőség volt a szűk kis szobában. Miért nem vigyáznak rá jobban, gondolta. Kinyitotta az íróasztal fölötti ablakot. A függöny eny­hén belibbent, és Jorn két alakra lett figyelmes a kertben. A szilvafa alatt álltak és vizeltek. Ragnvaldot és azt a Cato nevű fickót ismerte fel bennük, részegen imbolyogtak a sötétben. Ki akart szólni, hogy hagyják abba, mert Tobias a földről eszi a szilvát, de inkább becsukta az ablakot. Vonzották őt a haverok, legszívesebben velük vizelt volna a szilvafa alatt. Mikor visszaült az ágy szélére, Tobias üvöltve felébredt, és Jorn érezte, hogy a gyerek lábára ült. A kisfiú összekuporodott az ágyban, és az anyját követelte.
Jól van, jól van, suttogta Jorn. Itt van apa.

Jorn az ölébe vette a gyereket. Tobias kicsi teste súlytalannak tűnt, de Jorn tudta, hogy ezt az alkohol teszi. A gyerek egyre hangosabban sírt, és ekkor Brit anyja megjelent az ajtóban. Jorn elmagyarázta neki, hogy a gyerek nem tudott aludni a melegtől. A kisfiú sza­badulni akart Jorn öléből, és karját a nagymama felé nyújtotta.
Nagyikám, zokogta a gyerek. Nagyi.
Jorn a belső lépcsőn ment le az alagsorba. A lépcső a mosókonyha bejáratához vezetett, amely a két lakrészt választotta el egymástól. Jorn kinyitotta a lefelé vezető ajtót, és a be­tonpadlóra eső fényben meglátta Britet. Brit félig feküdt, félig a mélyhűtőnek támaszkodva ült. Arca piros volt és dagadt. A fény felé emelte a kezét.
Te vagy, apa?, kérdezte.
Nem, mondta Jorn, és becsukta maga mögött az ajtót. Én vagyok.
A mélyhűtő apró zöld lámpája szerint tájékozódott a sötétben, és leült Brit mellé. Hall­gatta Brit lélegzését. Brit nehezen szedte a levegőt, hörgő légzését néha szipogás szakította meg. Az alagsori lakásból tompa ütés hangja hallatszott, aztán nevetés.
Ne menj be hozzájuk, kérte Brit.
Nem megyek, felelte Jorn. Itt leszek veled.
Kis idő múlva hozzátette:
Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.
A hurkát?, kérdezte Brit.
Jorn nem felelt. Elszégyellte magát. Aztán megjegyezte, hogy tulajdonképpen ő mondta elsőnek, mindig ilyesmivel jön, és akkor nem várhatja el, hogy hazugságokkal áltassa.
Akkor mégiscsak komolyan gondoltad, mondta Brit.
Igen, felelte Jorn.
Nem az én hibám, hogy meghíztam, mondta Brit. A gyógyszerektől vagyok ilyen.
Nem szedsz semmiféle gyógyszert, felelte Jorn. Már régen abbahagytad.
Brit hangosan felzokogott. Mintha a gyomra legmélyéről jött volna a hang. Aztán so­káig csend volt, majd egy újabb zokogás tört fel, majd egy következő. Jornt ettől hányinger kerülgette. Jól ismerte Brit sírógörcseit, pontosan tudta, mikor tör fel a következő zokogás.

Fejét a mélyhűtőhöz támasztotta. Úgy érezte, mintha a mélyhűtő motorjának rezgése az ő zsigereiből eredt volna.
Egy idő múlva lehalkult a zene a lakásban. Az ajtócsapkodás elárulta, hogy a vendégek lassan szedelőzködni kezdtek. Jorn arra várt, hogy Brit sírógörcse elmúljon, de nem múlt el, még akkor sem, mikor elcsendesült a ház. Végül Brit az ölébe hajtotta a fejét.
Miért nem versz meg inkább, kérdezte.
Csitt, suttogta Jorn.
De miért nem versz meg inkább!?
Jorn eltolta magától. Tagjai elgémberedtek, felállt, és bement a lakásba. Valaki elfújta a gyertyákat. A poharakat és az üres üvegeket kihordták a konyhába, de érezte, milyen ragacsos a padló a kiömlött sörtől. Az ebédlőasztalon egy összehajtogatott papírlapot ta­lált, Britnek címezve. Gitte írta. Nem láttalak sehol. Remélem, minden rendben van. Ugye felhívsz, ha szükséged lesz rám? Jorn összegyűrte a papírlapot, és a földre hajította, és éppen akkor fordult hátra, mikor Brit feljött a pincéből.
Mindenki elment?, kérdezte.
Mivel Jorn nem felelt, Brit folytatta:
Az én hibám.
Bement a fürdőszobába. Álmatag mozdulatokkal levetette a piros felsőt, és a sarokba dobta. Kikapcsolta a melltartóját, és előbuggyant a melle. Mikor Jorn a tükörben meglátta a kék foltokkal borított mellét, mintha erős, fájdalmas áramütés érte volna. A szívéből terjedt szét az egész testébe, és erős késztetést ébresztett benne: még! tovább! És ismét elkezdő­dött a súlyos, lüktető kattogás, amely mérget fecskendezett minden sejtjébe. Jorn szótlanul a hálószobába kísérte Britet, és mikor Brit megállt az ágy előtt, hatalmasat csapott a két lapockája közé, amitől hátrahanyatlott Brit feje, és az ágyra zuhant. Brit fekve maradt és megtörten mosolygott. Fájdalom jelét nem mutatta, és Jorn, mikor lerántotta róla a nadrá­got, érezte, hogy Brit elernyedt, rongybabává változtatta magát, amit Jorn szívből gyűlölt, mert így túlságosan könnyű volt a dolga. Brit akkor kezdett ellenállni, mikor már mezte­lenül feküdt az ágyon.
Pisilnem kell, mondta nyöszörgő hangon.

Jorn vigyorogva nézett rá.
Pisilnem kell. Engedj el.
Még mit nem akarnál.
Nem engedlek, basszus, mondta Jorn.
Csinálj, amit akarsz, csak engedj el pisilni.
Azt csinálom éppen, amit akarok.
Jorn látta, hogy Brit fél, és azt gondolta: Ennél több nem is kell neki. Brit ismét sírt, és a sírás fokozatosan elnyújtott, vonító hangba ment át. Újra és újra ugyanazt hajtogatta; engedje el, engedje, mintha ez lett volna az egyetlen szó, amit ki tudott mondani, és Jorn szinte ujjongott magában Brit kétségbeesett kiáltozását hallva. Brit fölött térdelt, leszorítot­ta a karját, és mikor végül meghallotta, hogy csorog az ágyneműre Brit vizelete, megfogta az állát, az arcába fúrta a tekintetét, és mosolyogva figyelte Brit szégyenét.
Kopogtak. Jorn ruhástul feküdt az ágyon, és hallotta, hogy valaki kopog a mosókonyha felől. Olyan halk volt a kopogás, mintha egy kisgyerek vékony ujjai kocogtatták volna az ajtót, de amikor kinyitotta, Brit apja állt vele szemben, felborzolt hajjal, pizsamában.
Kiabált?, kérdezte.
Igen, sajnos, felelte Jorn.
De nem tett kárt magában?
Jorn töprengett egy pillanatig.
Vasalóval próbálta, mondta.
A vasaló.
Brit apja mély levegőt vett és fütyülve engedte ki a foga között.
Pedig már azt hittük, felhagyott vele, mondta.
Igen, felelte Jorn.
Egyébként, mondta Brit apja, a vasalótok fent van nálunk.
Jorn úgy tett, mintha a nyakát vakarná.
Brit lehozta, mondta. Felment érte, és a buli előtt lehozta.
Az apa a szemöldökét ráncolta, és lábujjhegyre állva igyekezett benézni a folyosóra.
Ne menjek be körülnézni egy kicsit?, kérdezte.
Ne, felelte Jorn. Már alszik.
Brit apja hosszan nézett Jornre. Végül bólintott.
Na ja, mondta, mindenesetre jó, hogy nincs egyedül.    
Én is örülök, hogy nem vagyok egyedül, mondta Jorn.
Becsukta az ajtót, és hallgatózott még egy ideig, figyelte a lépcsőn távolodó csoszogó lépteket. Lángoló arccal ment vissza a hálószobába. Az előszobából bejövő fényben meg­látta Britet, amint kupaccá gömbölyödve fekszik a takaró alatt. Jorn levetkőzött, csendesen mellé feküdt, és óvatosan megsimogatta a hátát. Hideg, nedves volt minden.
Alszol?, suttogta.
Igen, felelte Brit.

A. Dobos Éva fordítása

* Eredeti címe: Folk i regn. A Folk har begynt å banke på című kötetből. (© 2007, published by permission
of Aschehoug Agency, Oslo, Norway.)