Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája (regényrészlet, Pap Vera-Ágnes fordítása)

K
Könyvtáros
Rómában, nem is olyan régen, volt egy kicsi könyvtár, amelyet egy magánalapítvány működtetett, jól elrejtve megbújt a Santa Maria Maggiore mögötti egyik sikátorban. Jelentéktelen könyvtár volt, mindössze 15 ezer kötetet tartalmazott, egy magánadományozó gyűjtötte össze a könyveket, aki azon rosszul értelmezett buzgalmában, hogy a felvilágosult osztályhoz, azaz az úgynevezett értelmiséghez tartozzon, összekapart egy kizárólag hajókról és hajózásról szóló művekből álló gyűjteményt. Nem sokan és nem különösebben érdeklődtek e könyvek iránt; kevés fontos hajózástörténeti alkotás vagy akár megközelítőleg is régiségnek tekinthető példány volt itt, röviden szólva elég periférikus könyvtár volt, azok számára, akiket az átlagosnál jobban érdekel a téma. Éppen ezért nem is sokan látogatták, évente mindössze pár száz hajó- és szállítmányozásrajongó merészkedett be a könyvtárba. Gyakran hosszú idő eltelt anélkül, hogy betért volna szétnézni egy-egy potenciális olvasó, ugyanakkor június elején, amikor a tengerparton vitorlásfesztivált tartottak, és a fesztivál résztvevői közül többen elvetődtek Rómába, megesett, hogy egyetlen nap leforgása alatt olykor húszan is megfordultak a könyvtárban, többségében középkorú férfiak matrózsapkában és élére vasalt nadrágban, leginkább feleségük társaságában. Egyikük sem érdeklődött különösebben a hajózás története iránt; inkább az unalom vitte be őket a kicsi római könyvtárba. Az év hátralevő része pontosan olyan eseménytelenül telt, amint ez a könyvgyűjtemény érdemelte.

A gyűjteményt egy ifjú könyvtáros kezelte. Ő persze azt remélte, hogy ilyen mérvű tapasztalattal a háta mögött – egy könyvtár önálló felügyelete, amely könyvtár ugyan kétségkívül nem nagyobb bármelyik iskolai gyűjteménynél, de az önálló felügyelet mégiscsak nagy felelősség – a Vatikáni Könyvtárban tud majd elhelyezkedni később, amikor a hajózási gyűjteményben megszerzett tapasztalata olyan lenyűgöző lesz, hogy nem veheti semmibe a pápai állam főkönyvtárosa, Massimo Lambini, aki akkoriban, azaz az 1940-es években kizárólag azokat alkalmazta, akiket Olaszország legeslegjobb könyvtárosainak tartott.

Az ifjú könyvtáros már több éve foglalkozott a 15 ezer jelentéktelen hajózási munkával, és egyik könyv sem érdekelte. Ellenben lángolóan lelkesedett a középkori és reneszánsz irodalomért, s különösen nagyra tartotta Dante Alighierit és a La Divina Commediát (boldog tudatlanságban leledzve afelől, hogy az olvasás módozataitól függően a mű talán szexuális háromszöggel, sőt, végső soron négyszöggel zárul). E mű ihletésére a könyvtáros, aki ifjú kora ellenére már kopaszodni kezdett, minden este leült íróasztalához, és ontotta magából egyik da­gályos verset a másik után, s a versek címzettje egy nő volt, akit Angelának, azaz „angyalnak” keresztelt el. Talán szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy a nő, akire a versek lecsaptak, merőben testetlen, nem nélküli és elméleti volt, egészen megfelelt a dantei szellemnek, és Dante bizonyá­ra helyeselte volna az eljárást, ámde ekkoriban már nyilvánvalóan halott volt, a versek pedig olyan rosszak, hogy semmi esetre sem kerülhettek ki az íróasztalfiók négy fala közül.

A véletlenek egybeesése folytán egy fiatal lány, aki néhány sarokkal odébb lakott, egyik nap megállt itt, mert nagyon kellett vécére mennie, na igen, hogyan lehet ezt illendően papír­ra vetni? Szörnyű ingert érzett, hogy „produkáljon egy kolbászt”, „kábelt fektessen”: egyszóval a régi jó székletről van szó, egész egyszerűen szarnia kellett, az alhasára és a végbelére szinte elviselhetetlen nyomás nehezedett, hol a hideg rázta, hol elöntötte a forróság, és érezte, hogy lassacskán ketté fog görnyedni. Ez a szükség vitte be a könyvtárba, amely jeltelen zöld kapujá­val, aprócska táblájával szemérmesen meghúzódott a mellékutcában, és igyekezett elrejtőzni azok elől, akik minden eshetőség ellenére egy hiányos és nem különösebben eredeti hajózási könyvtárat akartak felkeresni. De nincs az az erő, ami visszatartana egy gyönyörű fiatal lányt, aki tudja, hogy ha nem sikerül vécére mennie, az ezt követő bűzös katasztrófa végtelen időkre kivonja őt a gyönyörű fiatal lányok sorából.
A lány különös, eltorzult arckifejezéssel lépett be a könyvtárba, és aprócska sarkain oda­botorkált az íróasztalhoz, ahol a kartotékcédulákat rendezgető ifjú könyvtáros ült. Ekkortájt a könyvtáros már biztos volt benne, hogy betéve tudja az összeset. A kis fadobozok minden egyes rojtosra olvasott cédulája újra meg újra szembesítette önnön kudarcával, mely vélemé­nye szerint a világirodalom számára is nagy veszteséget jelentett.

Az ajtónyikordulásra felnézett, és meglátta a lányt, aki ott állt az íróasztal előtt: a piszkos ablakon átszűrődő fénysugarak végigsimították a sötét tincseket, amelyek kicsiny fejét övez­ték. A könyvtáros belenézett a tiszta, kék szempárba, és látta az arcára kiülő fájdalmat (a vég­belet szorító székelési inger eredményét). A lány egyszerű ruhát viselt, a zöld kardigán és a sö­tétvörös szoknya kiemelték dús formáit. Mindez oly heves reakciót váltott ki a könyvtárosból, hogy kővé meredt és csak bámult a lányra. Úgy vélte, dörrenést hallott, mintha elmozdultak volna a könyvtárpolcok vagy a valóság váltott volna nyomvonalat, de talán csak a fejében robbantak szét a vérerek. Érezte a gyönge jázminparfüm illatát, ujjbegyei arra vágytak, hogy megsimítsák a lányt. Ehelyett idegesen kaparászni kezdte a kartortékcédulákat. Reszketett a levegő, a por különös, varázslatos módon csillogott, nagyot kellett nyelnie; szemébe köny­nyek gyűltek, legalábbis valami fura folyadék, és tudta, hogy ez a lány az, akire mindig is várt. Szerelem volt első látásra.

A szegény fiatal lány, akit Massimiliának hívtak, kénytelen volt megismételni a kérdést:

– Hol a mosdó, kérem?
A könyvtáros mosolygott, de mintha teljes mértékben elvesztette volna az uralmat az arca felett, a mosolya inkább grimaszra hasonlított.

– Hogy hívják? – szólalt meg elcsukló hangon, mert a hangszálait sem tudta uralni. A lány nem a kérdésre felelt, és a könyvtáros némi kétségbeesést hallott ki a hangjából.

– Kérem! – mondta a lány.

– Tulajdonképpen a látogatóknak tilos használni – motyogta a könyvtáros. Hirtelen felöt­lött benne, hogy a vécét már jó ideje nem mosta le alaposan, talán vizeletszagú. Ugyanakkor  meg is nyugodott, mert eszébe jutott, hogy az alapítvány nemrégiben éppen az ő javaslatára beszereltetett egy új vécét, és minthogy az alapítvány, mindennek ellenére, nem volt híján a pénznek, csak az értelmes irodalomnak, ezért a legújabb típusú vécékagylót vásárolták meg.
Így aztán felállt, megkerülte az íróasztalt, bevezette a lányt a hátsó szobába, és a vécéajtóra mutatott.

A lány szinte befutott a mosdóba, a fiatal könyvtáros pedig álmodozva bámulta az egy­szerű, zöld ajtót. Az ajtó túloldalán ott volt a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha is látott, meggörnyedt testhelyzetben ült a vécén, és minden bélbolyhával azon dolgozott, hogy köny­nyítsen magán. Massimilia ebben a pillanatban leszögezte, hogy feltehetően nem kellett volna megennie azt a darab sajtot, ami kicsit sokáig állt a kamrában, amely ugyan hűvös volt, de nem kellőképpen hűvös, amikor a nyári hőség igazából tombolni kezdett.
Amikor a lány kijött, a könyvtáros látta, hogy arcán átszellemült kifejezés ül, a vonásai kisimul­tak, és ebből arra következtetett, hogy a lány is hallotta azt a dörrenést, amit ő hallott a lány belépésekor (valójában talán becsapódott az ajtó vagy a lány szellentett, de ez az eshetőség fel sem tevődött); hogy a lány is megérezte az ő illatát és az ujjbegyeiből áradó bizsergést, hogy a vérük abban a pillanatban ugyanolyan ritmusban lüktet, ami fizikailag ugyebár szinte lehetet­len, figyelembe véve, hogy a női szív kisebb, mint a férfiszív, és ezért még pihenő üzemmódban is gyorsabban ver. De a könyvtáros erről nemigen olvasott, minthogy a munkahelyén kizárólag hajózási könyvek vették körül, otthon pedig a középkori és reneszánsz irodalom. És megcá­folhatatlan tény, hogy a középkorban és a reneszánsz idején nem tárták fel a szív fiziológiai működését, egész egyszerűen azért, mert az emberi hullák felboncolása tilos volt, talán attól tartottak, hogy fény derül arra, amiről a könyvtáros sem tudott: hogy az emberi szív egyetlen érzelmet sem tartalmaz, éppen ellenkezőleg, nem más, mint egy vért szivattyúzó eszköz, és hogy ha a szerelem egyáltalán köthető valamiféle szervhez, akkor az a mellékvese.
A lány mosolygott és megköszönte. A könyvtáros meglepetten nézett rá, mert biztosra vette, hogy a lány leül és elkezd beszélgetni vele, hogy mindent megtudjon a belső világáról, éppen úgy, ahogy ő is szeretett volna mindent megtudni a lányról, tehát egyfajta közös szelle­mi körutazásra indulnak. Ehelyett azonban a lány sarkon fordult és aprócska sarkain kisietett. Az ajtó becsapódott mögötte, a kis csengő csalódottan csilingelt egyet.
A fiatalember számára ez egy új korszak kezdetét jelentette. A társasági összejöveteleken, melyekben, ha őszinték akarunk lenni (és annak kell lennünk), elég ritkán volt része, nem könyvtárosként, hanem költőként kezdett bemutatkozni. Versei hosszúak és terjengősek vol­tak, s az Angela név mögött most a titokzatos ifjú lány rejtőzött. A legapróbb részletekig leírta arcát, belső világának tisztaságát és szépségét a Tevere vizéhez hasonlította (amely akkoriban, mondhatni, különösen piszkos volt, és meglehetősen ironikus módon valójában ez okozta Massimilia beleinek háborgását, nem a sajt, ahogy azt ő feltételezte).
A líra, amely azután született, hogy Massimilia belépett a könyvtáros életébe, minden két­séget kizáróan ugyanolyan ügyefogyott volt, mint annak előtte, csakhogy a könyvtárost most már égő vágy fűtötte, hogy elérjen egy olvasóhoz, őhozzá, szerelme tárgyához. Minthogy nem tudta, hogy hívják a lányt, és arról sem volt elképzelése, hogyan léphetne kapcsolatba vele, ugyanakkor könyvtárosként egyre értelmetlenebbnek találta a munkát egy közepesen vacak hajózási könyvtárban, egyik nap, néhány hónappal azután, hogy a lány megjelent a könyv­tárban, kétségbeesésében előhúzott egy könyvet, A szkúnerek felszerelése című olvasmányt, és kitette maga elé a pultra. Ceruzájával aláhúzogatott egy-egy betűt, néha oldalanként egyet, néha kettőt, néha pedig egyet sem, ám végül az aláhúzott betűket összeolvasva kiderült, hogy ez egy vers Angeláról. Valójában elég rossz vers volt, olyan vers, amire Dante elhúzta volna a száját, és hátat fordít, de a vers az ifjú lányhoz szólt abban a kétségbeesett reményben, hogy visszajön, éppen ezt a szkúnerekről szóló könyvet fogja kikölcsönözni, felfedezi, hogy a sorok között egy vers rejlik, ami hozzá íródott, és ha öntudatlanul olvassa, akkor is lenyűgözi, és ily módon rájön, hogy a könyvtáros szereti őt és ez szerelem volt első látásra.

És az ifjú könyvtáros ezután is így tett: a hajózási könyvekben minden nap betűről betűre haladva kitöltött egy újabb verset Angeláról, akit valójában Massimiliának hívtak. Egy könyv
– egy vers.

De a fiatal lány soha nem jött vissza, mert soha többé nem érzett nyomasztó székelési kényszert éppen a hajózási könyvtár előtt. Ezért aztán egyre több könyvben jelentek meg a kis aláhúzások, egy betű itt, egy betű ott, mígnem végül minden könyv megtelt.

Így telt el negyven év. Massimilia már rég hozzáment egy nagy cég könyvelőjéhez, mert gyakor­lati gondolkodású lány volt, akit nem fűtöttek túlzottan romantikus vágyak. A szép Massimilia valójában soha nem érdeklődött a vacsoránál vagy a függönyméreteknél magasröptűbb dolgok iránt. A húgát ellenben mintha egyenesen az ekkor már nem olyan ifjú könyvtáros számára teremtették volna. Hozzáment egy férfihoz, aki mindennap megverte, boldogtalanná tette, és titkon olyan szeretőről álmodozott, aki verseket ír hozzá. Ha Massimilia a húga kíséretében visszatért volna a könyvtároshoz, talán ez a történet is egészen másként alakul. De két belvárosi római nőnek nem volt semmi oka felkeresni egy hajózási könyvtárat.
Negyven év elteltével minden egyes könyvben Angelához írott versek bújtak meg. A könyvtárost mélységes elégedettséggel töltötte el titkos munkája – átváltoztatott egy hajó­zási könyvtárat szerelmi könyvtárrá (egészen pontosan: egy középszerű hajózási könyvtárat középszerű szerelmi könyvtárrá), és mindezt úgy tette meg, hogy senki nem jött rá, legalábbis senki az alapítványnál. Talán egypáran megsejtik, öntudatlanul megtalálják a verseket, és né­hány éles elme, no nem az alapítvány vezetőségéből, hanem a könyvtár kevés olvasója közül, összeilleszti a betűket, egyiket a másik után, meglelik a verseket, és akkor, s ez volt a könyvtá­ros egyetlen reménye, Angela is tudomást szerez a könyvtár verseiről, mert az efféle különle­gességek híre gyorsan terjed, és végre elkerülhetetlenül megérti, hogy mit érez iránta.
Nem sokkal a könyvtáros nyugdíjazása előtt – mert sajna, soha nem ajánlottak neki munkát a Vatikáni Könyvtárban, s végül a szerelmi könyvtár kialakításával töltött években már nem is foglalkoztatta különösebben karrierjének előmenetele – kiderült, hogy az alapítványnál az egyik ifjú titán, egy fiatalember, akit túlságosan hajtott az újítás vágya, gazdasági bakugrá­sokhoz folyamodott és elvesztette az alapítvány minden pénzét a tőzsdén. Ennek eredmé­nyeképpen nemcsak az ifjú titán ment csődbe, de végül az egész alapítványt felszámolták és a könyvtárat bezárták. Talán ez a dolgok rendje. A könyvtáros elveszítette munkáját. A könyvek szétszóródtak, és különböző római antikváriumokban tűntek fel.
Itt ülök, előttem fekszik Az orosz hajózás története (1813–1864) című kötet egyik olasz kiadása, de nem fárasztom a kedves olvasót azzal, hogy idézzek a könyvtáros verséből, mert reménytelenül vacak és tele van elavult metaforákkal.

Pap Vera-Ágnes fordítása

* Eredeti címe: Bibliotekaren, a Leksikon om lengsel című kötetből. (© 2013, Tiden Norsk Forlag, Oslo,
Norway. Published by permission of the author.)