Khashayar Naderehvandi: Kihallgatás (novella, A. Dobos Éva fordítása)

Nem tudom, hogy végződött. Nem volt szándékos, semmi esetre sem terveztem előre. Mondjam el, mi történt aznap? A franc tudja. Egész más dolgokon törtem a fejem.

Egy haveromnál voltam, ültünk és beszélgettünk, aztán az ablakhoz mentünk, a haverom a tizenkettediken lakik, a legfelső emeleten, ott álltunk és dumáltunk, cigiztünk és élveztük a kilátást, vagy hogy mondják, nézelődtünk, figyeltük a világot, ugye, értik? A városról dumáltunk, és hogy itt folyamatosan építkeznek. A haverom ablaka ugyanolyan magasan van, mint az előtte tornyosuló épület, amely baromi magas lesz, a legmagasabb Európában, vagy hol, és a világon is. Pontosan addig húzták fel, és olyan közel van hozzá, hogy átlátni a melósokra. Baromira magas ház lesz, mire elkészül, a haverom elől végképp elveszi a kilátást. Annyi marad neki, hogy kukkolhat és lecsekkolhatja, mit csinálnak a szemben lévő házban. Szóval néztük a házat, aztán felnéztem az égre, és arra gondoltam, hogy ez a ház baromi magas lesz, és hogy milyen érzés lenne leugrani a tetejéről. De az sokáig tart, nagyon sokáig. Gyorsan megy, szerintem, de mégis lassan. Egyszer egy baromira magas trampolinról ugrottam le. Igaz, hogy kicsi voltam, és akkor minden nagyobbnak tűnt, meg magasabbnak, de esküszöm, hogy volt vagy tizenkét-tizenhárom méter. Éppen akkora távolság, amennyi alatt átvillan az agyon egy gondolat. Mondjuk az, basszus, hogy rossz helyen landolok, vagy lecsúszott a gatyám, vagy valakire ráesek, vagy ilyesmi. Komolyan, ha több száz méter magasról ugrik le valaki, és közben megbánja, iszonyú sokáig törheti ezen a fejét, míg leér a földre. Aztán annyi. Kampec. A francba.

Mindenesetre ott álltunk és néztük az épületet, és ezekről a dolgokról dumáltunk, és a haverom azt mondta, hogy lökött vagyok, mert ilyeneken jár az eszem. Ő még kicsi volt, mikor az apja öngyilkos lett, és nem szereti az ilyen beszédet. Egészen kicsi volt még, és egyáltalán nem emlékszik az apjára, de mégsem szereti, ha ezen viccelődünk. Beszélgettünk, de aztán egy kicsit összebalhéztunk, és én azt mondtam neki, hogy bazmeg, nem is ismerted az apádat, tudod egyáltalán, mennyien lesznek öngyilkosok, fuck you, mondta a barátom, nyugodj meg, mondtam én, nincs semmi baj, mit gondolsz, köcsög, ki vagy te, mondta a barátom, minden nap idetolod a pofád, és szívod a cigimet, és itt zabálsz meg minden, és befogadlak, és tető van a fejed fölött és kilátás, te meg csak nyomod a szöveget, „leugrik a tetőről, megbánja, hogy öngyilkos lett”, gőzöd sincs, és mi a franc van rajtad, te köcsög ‒ mi a francnak van a nyakadban az a masli? Az az igazság, hogy néhány hete csokornyakkendőt kezdtem hordani. Az utcán találtam, és mivel teljesen új volt, és tiszta is, felvettem, de állati nehéz volt megkötni. Egy napig agyaltam rajta, és közben megnéztem a nyakkendőkötésről egy videóklippet is a youtube-on, meg minden, és még így sem ment, és mikor végre sikerült, iszonyú boldog voltam, ezután már minden nap hordom, csak hogy megköthessem. De a haveromnak nem tetszett, pojáca, sʼen poser, mondta. Nem értettem pontosan, mert a haverom Algériából van, és néha franciául szövegel. Annyi kiderült, hogy fikázza, és én elszégyelltem magam a csokornyakkendő miatt. Tulajdonképpen nem érdekel a haverom véleménye, de mégis, mikor ezt mondta, akkor csak bámultam, és úgy éreztem, hogy lángolni kezd a csokornyakkendő, beleég az arcomba, éreztem, hogy lángba borul a nyakam, aztán meg szégyelltem, hogy látszik rajtam a szégyen, mert nem akartam, hogy a haverom lássa.   

Mondom, nem tudom, mi történt, de elmesélem az elejétől, hogy ne legyen félreértés. Igen, volt egy kis balhé aznap, és igen, a haverom kirúgott a lakásából, vagy magamtól mentem el, mindegy, csá, mondtam végül, és kimentem a lakásból, és beszálltam a liftbe.

A liftben ismét a zuhanásra gondoltam, hogy mi lenne, ha elszakadnának a drótkötelek, és én egyenesen a földre esnék. Ez járt a fejemben, közben a tükör előtt levettem a csokor­nyakkendőt, és a zsebembe dugtam. És ott kezdődött az egész, ott kezdtem felcsesződni. Forrni kezdett az agyam, mert mi van?, hogy hozzá járok enni, és az ő cigijét szívom, meg hogy befogad engem az otthonába, mi a fasz, ha nem járnék be hozzá, akkor élve  rohadna el a saját fészkében. Soha ki nem teszi a lábát. A franc tudja, honnan van pénze, mert dol­gozni éppen nem jár, ott punnyad a lakásban, és isten tudja, mit csinál. Más élőlényt nem lát, csak engem, és ha nem járnék fel hozzá, akkor tuti, hogy bekattanna és kiugrana az ablakon, és tuti, hogy ezért akadt ki rám.

Ilyesmi járt az eszemben, egyre jobban felcsesződtem, és azt vettem észre, hogy min­denre és mindenkire dühös vagyok, dühítettek a madarak az ágon, az útépítő melósok az utca túloldalán, és a nonstop bisztró előtt lógó kiskölykök. Feltűnt, hogy bámulnak és vihognak rajtam, eleinte nem tudtam, miért, és azt hittem, hogy a csokornyakkendőn rö­högnek, de hiszen azt levettem, és visszabámultam, lassítottam, tovább bámultam. Éppen elmentem volna mellettük, mikor az egyik benyögte, hogy „szép a cipőd”, és az egész csapat röhögni kezdett, erőltetetten hahotázott az egész csapat. És akkor történt. Ami egyáltalán nem volt szándékomban. Ledobtam a dzsekimet a lábam elé, és attól kezdve, mint egy eszement, mint akinek a testét egy zsinóron rángatja valaki az égből. A kölykökhöz léptem, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül úgy orrba vágtam az egyiket, hogy összeesett. A másiknak a lába közé nyomtam a térdem. A harmadik a nyakába vette a lábát, és elisz­kolt. És vége volt. Aztán kijózanodtam, visszaállt a normál formám, felkaptam a dzsekimet, és odébbálltam. Akik látták, totál kibuktak.

Mondom, akkor teljesen más dolgok jártak a fejemben, mert mikor a kölyköket ütöt­tem, arra gondoltam, hogy le kell ülnünk a haverommal, és átdumálni a kapcsolatunkat, meg hogy mi legyen tovább. Elismerem, ami történt, de azt nem, hogy szándékos lett vol­na, vagy hogy én tettem. Mert ezért hoztak be, ugye?

Még egy dolog. Én lassan elsétáltam a helyszínről, de azt hiszem, maradt valami feszkó a testemben, a lelkemben, nem tudom. Elindultam, és közben hallottam a kiáltozásokat: „Látták, látták, mi történt, iszonyatos, látták, mit csinált?”, vagy „Hívjon valaki rendőrt, mert meglóg”. Én a kikötő felé kullogtam. Amikor a kikötőbe értem, remegni kezdett a testem, bár azon a héten hőhullám söpört végig a városon, tehát hideg biztos nem volt, de én remegni kezdtem, mint egy narkós, aki nem kapta meg a napi adagját. Mintha akkor esett volna le, mit tettem, és az az igazság, hogy kicsit megijedtem, de fel is voltam dobva. Baromira jó volt, nem tudom, kurvajó volt gyorsan reagálni, hogy világos legyen. Erőszak­ra erőszakkal válaszolni. Kimentem a mólóra, és lábamat lógatva ültem a szélén. A tenger sima tükrében a túlsó part házai látszottak. Emlékszem, először arra gondoltam, hogy most teljes a csend, amilyen állítólag csak a természetben szokott lenni, de aztán valami légka­lapács vagy fúrógép hangja hasított a levegőbe, és rájöttem, hogy még mindig építkeznek. Néhol éjjel-nappal építkeznek, ez a város arcszépítése. Elsétáltam a közeli kis parkhoz, ahol senki sem szokott ülni, mert a kutyások oda hordják a kedvenceiket levegőzni. Végighúz­tam a tenyeremet a gyepen. Néha baromira jólesik érezni, hogy van föld, van testem, és ez a test az enyém. Ekkor valami megcsípte a tenyeremet, és akkor, mikor belém vágta a csőrét, akkor vettem észre. Nagyot néztem, basszus, mert egy kakas volt, a bokrok alatt sétálgatott, szemezgetett és kapirgált, aztán leült és befészkelte magát egy gödörbe, és onnan pislogott, satöbbi. Teljesen abszurd. Mi a faszt csináltam volna? Először röhögnöm kellett, figyeltem őt egy darabig, aztán ismét a vizet néztem. Nyugi volt körülöttem, helyén volt a világ, az épülő házak a vízben tükröződtek. Mikor visszafordultam, a kakas mellettem állt. Nem so­kat tudok a kakasokról, de kurvára nem kellene közel menniük az emberekhez. Merthogy az emberek megeszik a kakast. De ez a kakas hatalmas nagy állat volt, rögtön láttam, hogy harci kakas. Látszott rajta, hogy nincs gazdája, és arra gondoltam, hogy kéne neki valaki, aki törődik vele és megtanítja harcolni, idomítja meg ilyesmi. És akkor jutott eszembe az a zseniális gondolat, micsoda lángész vagyok, gondoltam. Felkapom a kakast, és visszame­gyek Paul-Emile-hez, becsengetek a kaputelefonon, bocs, máskor nem balhézok, de feljö­hetek egy percre?, aztán felviszem a kakast, és belököm a lakásába.

De hogy a francba kell felkapni egy kakast? Gőzöm sincs. Álltam és néztem a kakast, a kakas meg engem, úgy meresztette rám a szemét, mintha mondani akarna valamit, de nem tud, mert a kakasok nem tudnak beszélni. Először az egyik szemével nézett meg, aztán a másikkal, mintha zúmolt volna. Eszembe jutott hirtelen, hogy milyen lenne, ha a kakassal a hónom alatt visszamennék a városba, és elhúznék a gyorsbisztrónál a kölykök mellett, hogy akkor röhögnének-e. Aztán arra gondoltam, hogy milyen lehet, ha valakinek harci kutya helyett harci kakasa van, ki kell vinni este pórázon sétáltatni meg ilyesmi. Furcsa, mert amint kutyára gondoltam, rögtön eszembe jutott a gyerekkori kiskutyám, amelyiket Paul-Emile folyamatosan büdös csutaknak hívott, de francia bulldog volt, basszus, hogy szerettem azt a kis dögöt, felugrott az ágyamra, mikor aludtam, és hozzám nyomta a fene­két, és elaludt mellettem. Mikor a kakasra néztem, újra éreztem, milyen érzés ölben tartani egy állatot, simogatni, játszani vele, és ettől teljesen kimelegedtem. Felugrottam, a kakas rám nézett, én meg rá. Közben csőrével ennivalót keresett, kapirgált, de éreztem, hogy engem figyel. Amikor fel akartam kapni, tovarebbent, nem egészen a bokorig, csak majd­nem. Újra megpróbáltam elkapni, de akkor a bokor alá bújt, és nekem nem volt kedvem a tyúkszarba utána mászni. Nem érdekel, gondoltam, és sarkon fordultam és elindultam Paul-Emile-hez. Másfelé mentem; a folyó melletti útra kanyarodtam, amelyet elöntött a szemét, de legalább nem kellett a gyorsbisztrónál ácsorgó idiótákkal találkozni.

Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de mikor Paul-Emile kapujához értem – van a háza előtt néhány fa, amolyan sétányszerűség, de nem metszik a fákat, és némelyiknek leér az ága a földre –, először csak a szemem sarkából láttam, hogy valami mozog, és mikor megfordultam, megláttam a kakast. Ugyanaz a kakas volt, a földre lógó ágon ült. Hogy kö­vetett-e, vagy előttem ért ide, nem tudni. A kakas nem mozdult, én a kapu előtt álltam, és láttam, ahogy végignéz rajtam, először az egyik szemével, aztán a másikkal, aztán lerepült az ágról, és a lábamhoz sétált. Benyomtam a kapukódot, kinyitottam a kaput, és a kakas a küszöbhöz tipegett, jobbra-balra tekintgetett, mintha azt mondaná: „mi van odabent, érdemes bemenni, vagy nem?” Kitárva tartottam a kaput, végül a kakas besétált. Úgy lát­szott, mintha pontosan tudná, hova kell mennie, és mintha a küszöbről felmérte volna a lépcsőházat, mert egyenesen a lifthez ment, megvárta, míg kinyitom a liftajtót, és hang nélkül beszállt velem.  

Paul-Emile-ék házában iszonyatosan lassan megy a lift, nem tudom, mondtam-e már, nem úgy jár, mint egy lassú lift, hanem csigalassúsággal döcög, mert meghibásodott, és a háztulajdonos nem csináltatja meg. Iszonyatosan sokáig tart, míg felér a tizenkettedik emeletre. Induláskor egy nagyot rándul, és ez a falhoz löki az embert. Én megszoktam, de a kakas bevadult, és a felvonó szűk kabinjába zárva a bevadult kakassal hirtelen az jutott eszembe, hogy valójában harci kakas, hatalmas mellű, gonosz tekintetű, éles csőrű szár­nyas. Megijedtem. Nyugodtan kikaparhatta volna a szemem. A felvonó sarkába húzódtam, és vártam, hogy nyugodjon meg, és akkor vettem észre a kakas lábára erősített pengét, egy apró kis pengét, ami mégiscsak penge volt. A kakasok lábán van hátul egy kis kampó, biz­tos tudják a nevét. És arra volt rögzítve a kis penge. Nem értettem, miért nem ad ki hangot, mert az első gondolatom az volt, hogy valaki levágta a lábát vagy belelépett egy késbe, ami biztosan baromira fájt. A felvonó csigalassan vitt minket felfelé, azon morfondíroztam, hogy a kakas felfegyverkezett vagy valaki felfegyverezte, hogy ez valamiképpen ki volt ter­velve. Őrültségnek hangzik. De mikor eszembe jutott, hogy a kakas végig követett, és hogy  – de komolyan, mi a francot keres egy kakas a város közepén egy bokorban? Valahol a tizedik emelet körül átvillant az agyamon, hogy ha a szárnyas egyféle felbérelt gyilkos, egy bérgyilkos kakas, akkor aligha azért jött velem, hogy kinyírjon, mert ezt megtehette volna, míg a lift felért a tizedikre. Paul-Emile volt a célpont. Veszélyben az élete, gondoltam, be­kavart magának, most meg ráküldte valaki ezt az állatot, hogy végezzen vele.

Komolyan, tudtam, hogy őrültség, és már a tizenegyedik emeletnél, vagy kicsivel fel­jebb arra kezdtem gondolni, hogy te barom, teljesen bekattantál, senki sem küldött ide harci kakast, hogy kinyírja a haverodat – aki amúgy sose megy ki a lakásából.
Ha elszakad a drótkötél, és a lift tizenkét emeletnyit zuhan, kíváncsi lettem volna, mit csinál a kakas. Ha a kellő pillanatban elkezd csapkodni a szárnyával, és a levegőbe emelke­dik, akkor talán megmenekül. De akkor pontosan tudnia kell, mikor emelkedjen fel. Ha túl hamar repül fel, akkor a plafonhoz kenődik, ha meg túl későn, akkor úgy jár, mint én. Ha jókor cselekszik az ember, minden szarból kimászhat. De semmi ilyen nem történt, a lift felért, és mi kiszálltunk, becsengettem Paul-Emile-hez, ő kinyitotta az ajtót, és rám bámult, és ha meggondolom, hasonlított egy felajzott kakasra. A haverom még mindig dühöngött. Állt és bámult, a kakast, azt hiszem, nem látta, de arra rájöttem, hogy vár valamire. És akkor kinyögtem, amit hallani akart: Bocsáss meg, Paul-Emile, hülye voltam, balfék, nem tudom, miért dumáltam baromságokat, máskor befogom a pofám, ugye barátok vagyunk? Játszotta a sértődöttet, de jólesett neki. Gyere be, mondta, és megfordult, és az ablakhoz lépett, a megszokott helyéhez, ahonnan nézni szokott kifelé, ezért nem látta, hogy bejött velem a kakas. Iszonyúan kínos volt, nem tudtam, mit mondjak, valami ilyesmit kellett volna, hogy figyeld, mit találtam az utcán, aztán beengedni, de a kakas már bent volt. Mi­kor lehajoltam kikötni a cipőfűzőmet, jobban szemügyre vettem az állat lábát, bár még akkor sem tudtam eldönteni, hogy a penge beékelődött-e a lábába, vagy a sarkantyújához volt erősítve. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassam, de ekkor a kakas megriadt és berepült a szobába. Paul-Emile is megriadt és megfordult. Az a helyzet, hogy nem tudtam, bár tudhattam volna, hogy Paul-Emile baromira fél a madaraktól. Valami madárfóbiája van, azt hiszem, ez a rendes neve. Tele lesz a gatyája, ha szembe jön vele egy szárnyas. Paul-Emile teljesen bekattant. Üvölteni kezdett: „Vidd innen ezt a dögöt, meg akarsz ölni, mi a faszt csinálsz, azért jöttél vissza, hogy bosszút állj, mikor bántottalak én”, meg hason­lókat – a kakas pedig sétált körbe a szobában, és pislogott a szemével, bezúmolt, kizúmolt, csapkodott a szárnyával, a bőrszófára csinált, csőrével csipkedett mindent, ami ennivaló­nak látszott, és ez nem is volt kevés, lábán a penge, az őrült gyilkos kakas bepánikolt; és ekkor Paul-Emile-nek sikerült sarkig kitárnia az ablakot, mert azt hitte, ki tudjuk hajítani a kakast az ablakon, és közben tovább üvöltött rám, te barom állat, mit csináltál, és azt hitte, hogy Katrin csengetett, és ha tudta volna, hogy én, akkor nem nyit ajtót, és takarod­jak a büdös francba. A csetepaté kellős közepén Katrin lépett a lakásba, valami olyasmit mondott, hogy régen csenget, és mi a fasz történik itt. Paul-Emile közben a szófa mögött, a sarokba kucorgova nyüszített, valami ilyesmit: „nézd, mit csinált”, ekkor Katrin a kakas­hoz lépett, és hidegvérrel és céltudatosan elkapta, lábával kinyitotta az előszobaszekrényt, és belökte az állatot. Aztán az ablakhoz ment, és becsukta, és felsegítette Paul-Emile-t a földről. Mindhárman leültük a szófára, én rágyújtottam egy cigire, és sokáig nem szóltunk.

De éreztem a levegőben, vagyis mindhárman éreztük, hogy nekem ezért most egy maf­lás jár (nekem ezért nem jár csokoládé?), mert én kavartam be a kakassal, és miközben játszottam a megkönnyebbült hőst, aki a csetepaté után végre nyugodtan rágyújthat, végig arra gondoltam, hogyan meséljem el, mi történt valójában.

Végül Paul-Emile a szófa szélére húzódott, és felénk fordulva így szólt: „Anders, nem tudom, hogy magyarázzam el, te vagy a legrégibb barátom, és igazán szeretlek. De értsd meg, hogy nem mindenki engedheti meg magának azt az állatságot, amit te. Te megtehe­ted, de én nem. Mert ha te baromkodni akarsz, akkor baromkodhatsz, és éppen azért nem baromkodhatsz, mert neked lehet, érted? Tisztában vagy azzal, basszus, hogy neked kijár egy csomó minden, míg másnak kuss van?”
Iszonyatosan járatta a pofáját, és én tudom, hogy nekem egy csomó minden kijár, de akkor is kurvára övön aluli ütés volt. Katrinra sandítottam, ő pedig alig láthatóan oldalra hajtotta a fejét, hogy ebből értsem meg, mekkora bunkó vagyok. Éppen mondani akartam valamit, de a haverom mintha nem akarta volna, hogy védekezzek, csak azt akarta, hogy hallgassam, én pedig azt gondoltam, hogy rendben van, faszikám, hallgatlak, mondjad csak.
„Figyelj ide, Anders – mondta –, és próbáld megérteni. Ha bekavarsz magadnak, ha gondod van valamivel, mindig van, aki segítsen rajtad; a családod tele van ügyvéd és orvos ismerőssel. Ha kigyulladna a lakásod, hozzád hamarabb riasztanák a tűzoltókat, mint hoz­zám, mert az unokatesód tűzoltó. Tiéd az egész kibaszott világ. Azt tanulsz, amit akarsz, és ott dolgozol, ahol akarsz, csak magolni kell egy kicsit. Úgy jársz azzal a maslival a nyakad­ban, mintha egy szerencsétlen csavargó lennél, vagy a jó ég tudja, micsoda, de valójában egy stréber seggfej vagy, nem igaz, Katrin?”

Nem tudom, miért mondta, mert Katrin csak legyintett, mintha ilyesmit mondott vol­na: gőzöm sincs, tényleg, sose gondoltam rá, átlagos faszi, azt hiszem.

„Az istenért, Anders – folytatta –, ez az én lakásom, te meg idehozod azt az állatot. Ne­kem valaki elbaszta a gyerekkoromat, ezért van madárfóbiám. És agorafóbiám is van, ezért nem megyek el itthonról. Tudod mit? Most kimegyek a konyhába, és csinálok egy adag gyümölcsturmixot. Mire visszajövök, nem lesz itt a kakas.”

A haveromnak igaza volt, gondolom, de én mégis segélykérőn néztem Katrinra. Világos volt, hogy nem akar segíteni, mert Paul-Emile után ő is kiment a konyhába.
És éppen ez lényeges pontja a dolognak. Lehet, hogy gyenge magyarázat, de minden­esetre ez az igazság. Katrin és Paul-Emile kimentek a konyhába, én meg az előszobaszek­rényhez léptem, és a szekrény ajtajához tapasztottam a fülemet, és hallgatóztam. Semmi hang nem jött. Mintha a kakas nem is létezett volna. Mintha az egész egy kitalált sztori, egy álom lett volna. Amikor résnyire kinyitottam a szekrény ajtaját, halk kaparászást hallottam. A penge jutott eszembe, amelyikről sem Katrin, sem Paul-Emile nem tudott. Mi a francot csináljak, gondoltam. Csaljam ki a dögöt, és vigyem magammal? És a kés, nem tudom, azt hiszem, kicsit megijedtem. Ezenkívül meg felcseszett Paul-Emile kiselőadása, kurvára primitív volt. Tudja ő nagyon jól, hogy ki vagyok. Megbízhatna bennem.

A konyhában felzúgott a turmixgép. Én az előszobatükör elé álltam, elővettem a csokonyakkendőmet, és szépen megkötöttem. Mielőtt kiléptem volna a lakásból, kinyi­tottam az ablakot, lenéztem – baromira magasan van a tizenkettedik emelet –, és azt hi­szem, abban reménykedtem, hogy a kakas magától kirepül. Ennyi a történet. Ezt akartam elmesélni. A többi csak találgatás. Világos, így utólag látom, hogy hülyeség volt kinyitni az ablakot. Lehet, hogy hallgatózás közben véletlenül kinyitottam az előszobaszekrény ajta­ját. Akkor viszont kijöhetett a kakas, miután leléptem. Felajzottan, felfegyverkezve. Vagyis mikor Paul-Emile és Katrin bejött a konyhából, a jó ég tudja, mi várta őket, de iszonyatos balhé lehetett. És a kakasnak van esze, nem ugrik ki az ablakon. Azt hiszem. És azt sem felejtette el, hogy Katrin bezárta a szekrénybe. Nem tudom, mi történt. Egyszerűen talán csak annyi, hogy mindenki megkapta, amit megérdemelt.

A. Dobos Éva fordítása

* Eredeti címe: Förhöret. (Published by permission of Norstedts Förlagsgrupp AB, Stockholm, Sweden.)