Torgny Lindgren: Nyolcadik legenda (novella, A. Dobos Éva fordítása)

Igen, a szerelem. Van valami, ami hasonlít a szerelemre, de mégsem szerelem; egy beteljesületlen és viszon­zatlan vonzalom, együvé tartozás vagy egy eltitkolt szövetség, amelynek létezéséről maguk az érintettek sem tudnak igazán. Mondhatnánk talán a szerelem hiányának vagy a szere­lemtől való menekülésnek, mert elkerülni a szerelmet iszonyú nehéz.

Selma és Verner kora két legnagyobb íróegyénisége volt.
Mindketten tudták, hogy tulajdonképpen összetartoznak, és hogy ha csak kinyújtják egymás felé a kezüket, akkor egymásba zárulnak, mint a cipzár két szára, és hogy bármiféle egyesülésük bűnösebb lenne, mint egy két testvér közötti házasság.

De gyakran beszéltek, telefonon, vagy kiáltoztak egymásnak a szoba két sarkából.

Egy év különbséggel születtek, mindkettőjüket a Svéd Akadémia tagjává választották, Nobel-díjat kaptak, fehérre festett, jómódú villában éltek a nyomasztó északi sivárságban, és végül majdnem egy napon haltak meg.
Egyszer eldöntötték, hogy megteszik azt a félelmetes és kockázatos lépést, mely vala­hogy összehozza őket.

Ezerkilencszázhuszonhetet írtak, hideg, száraz év volt, Selma a marbackai otthonában vacogott, Verner pedig Övralidben húzódott meg.

Egyikük sem volt képes leírni egy sort sem. Amint Selma nekiült és megpróbált meg­fogalmazni egy gondolatot, fagyos ujjaiból úgy csúszott ki a toll, mint a jégcsap, és mikor Verner akarta írásra késztetni elmerevedett kezét, minduntalan egy síremlék rajza került a papírra, rajta a saját nevével.

Írni nem tudtak egymásnak, és megbeszélni sem tudták – egy puha dívány párnáiba süppedve – az őket ért csapást, vagyis a némaságot, amely az írók és költők legszégyentel­jesebb kórja, így aztán óvatosan, egyszótagos szavakkal adták egymás tudtára nyomorúsá­gukat, amikor az Akadémián vagy a királyi vacsorákon találkoztak, ahová minden évben egyszer hivatalosak voltak.

Úgy érezték, hogy mindent megbeszéltek, nem maradt semmi kimondatlanul. Nyo­masztotta őket a tehetetlenségük miatt érzett bűntudat, hogy a művész a művészet által bűnhődik, és azon keresztül lesz újra ártatlan.
Végül Verner eldöntötte, hogy felhívja Selmát, és elmond neki mindent, hisz ő volt az egyetlen, aki megfejthette a némaság titkát és a szótlanság kódjait, sokáig várt a tele­fonkagylóval a kezében, mivel folyamatosan foglalt volt a vonal, ugyanis Selma éppen őt próbálta hívni.

Nem volt szükségük szavakra, az alkotó ember tehetetlenségének külön nyelve van, ők egy szempillantás alatt megértik egymást.
Megbeszélték, hogy a Vättern tónál, nem messze Olshammartól, az Igelbäck pataknál találkoznak.
Kitalálják a hallgatás és némaság elleni hadjárat tervét.

Vasárnap volt, az első nyári vasárnap, mert végül beköszöntött a nyár. Verner felkelt, megreggelizett és felöltötte a huszonöt évvel azelőtt, Haarlevben csináltatott fekete öltö­nyét, belső zsebébe betette a papírba csomagolt uzsonnát, jobb kezébe vette a göcsörtös vándorbotot, és miután kiadta az utasítást, hogy a savanyú uborkával körített borjúsültet csak este hétkor szolgálják fel, a tejszínes mártás legyen sűrű, tegyenek bele pörkölt vajat, kilépett a tornácra a langyos napsütésbe; egy madár, mely talán pacsirta lehetett, dalolva hintázott előtte a levegőben, és azt, hogy sült krumplit készítsenek, mondania sem kellett, mert a húshoz mindig vékonyra szeletelt sült krumpli járt.

Verner elindult, merev csípője miatt billegve, apró léptekkel haladt, először a tisztá­son keresztül, aztán a lombos erdőn, majd át a lápos mezőn, a keskeny ösvényen lement Lemunda régi kikötőjéhez, lépéseit halk dúdolgatás és motyogás kísérte.
Verner von Heidenstam hosszú élete során számtalan dalt tanult meg. Néha rázendí­tett, és elénekelt egypárat. Mikor énekelt, mindig ezt gondolta: Micsoda vidám kis dal, sose hallottam még.
Fél óra gyalogolás után a tó partjához ért, leült, levette a kecskebőrből készült bakan­csát, és a mólóra állította.

Azután felállt és elindult a Vättern tó vizén.

Határozottan, bizakodva lépkedett, a víz kellemesen csiklandozta a talpát, mikor ván­dorbotjával a Vättern vizére koppintott, csengő hangot hallott, közben énekelt, testét el­árasztotta a könnyedség és a bátorság fakasztotta öröm.
Még másfél mérföld volt hátra az útból.

Három óra után Verner a túlsó parthoz közeledett, dél felé járt, kimelegedett és meg­szomjazott a napmelegtől, de nem, mivel nem szerette volna magára vonni a Vättern tó haragját, nem mert lehajolni, hogy igyék a vizéből.

Selma az Igelbäck patak torkolatánál ült egy lapos kövön. A kora reggeli vonattal érke­zett Hallsbergből, ahol taxit bérelt, Askersundben, a szállodában megivott egy csésze teát, és megevett hozzá két pirítóst, világoszöld vászon útiruhát viselt, leginkább egy furcsa, sűrű levelű, friss hajtásokkal teli bokorhoz hasonlított. Itt-ott elfütyült egy kis melódiát, egy régi gyerekdal első sorát, csak pár ütemet, mert cserepes ajkáról leszáradt és elhalt a dallam.

Amikor Selma felfedezte Verner körvonalait a láthatáron, azt hitte, hogy hajóval köze­ledik felé, talán egy fekete, duzzadó vitorlájú hajón, de minél közelebb ért, annál inkább emberi formát öltött.
Végül meglátta Vernert.
Körülbelül húszméternyire Selmától Verner megállt. Elégedetten, várakozással teli, ugyanakkor kimondatlan vággyal a tekintetükben szemügyre vették egymást.

Selma látta, hogy a tó felszíne valamennyire behajlik Verner alatt, de nem törik be. A kezén kidudorodó vastag, kék erek mintha áttetszővé tették volna Verner alakját.

Végül Selma felkiáltott:
– Te vagy az, Verner?
– Igen. Én vagyok . felelte Verner.

Hosszú csend következett, aztán Selma önkéntelenül felkiáltott:
. Vízen jársz, Verner? Vagy a szemem káprázik?
. Én vagyok . felelte Verner ., és most vízen járok.

Verner hunyorogva az égre emelte a tekintetét, Selma előtt kirajzolódott nemes vonalú arcéle, egyenes, fiatalos testtartása.
– Nem furcsa? – kérdezte Selma.
– Dehogynem – felelte Verner –, most, hogy mondod, valóban furcsának tűnik.
– Ellenkezik a természet törvényeivel – jegyezte meg Selma.
– Az egész életem ellenkezik velük – mondta Verner.
– De hogyan csinálod? – kérdezte Selma.
– Nem tudom – felelte Verner. – Csak megyek.

És aztán komolyan és tisztán, szinte hidegvérrel hozzátette:
– Azt hiszem, ez az érelmeszesedés következménye.

Ekkor Verner Selma felé fordította az arcát, és Selma meglátta a ráncos, öreg arcot, a  gyerekesen rémült és tétova tekintetet, amely Verner földöntúli világáról tanúskodott. Aztán hosszan hallgattak. Végül Selma törte meg a csendet:

– Hát így – mondta.
– Igen, hát így. Akkor nincs is több mondanivalónk egymásnak.

Verner mozdulatlanul állt a víz tükrén, Selma dermedten ült a kövön, nézték egymást, a lehetőségeikre gondoltak, amelyek mindig lehetetlenek voltak, és a magától értetődőre, amit sohasem tudtak megvalósítani, a láthatatlan láncokra, amelyek áthághatatlan falat és kelepcét jelentettek.

Mennyi kárba veszett akarás!

Intettek egymásnak, nem utoljára, de valamiképpen mégis végérvényesen.
És Verner megfordult és visszament a Vättern tó tükrén, botjára nehezedve lépkedett, a távolban meglátta Övralid háztetőit, a borjúsülthöz dán sört kért, mert hiszen borjúsült volt vacsorára, és egy dalt dúdolgatott.
Selma a kövön ülve figyelte Verner zsugorodó alakját, amely homályba veszett és végül eltűnt a Lilla Röknen mögött.

Amikor eltűnt, Selma felállt és kissé sántikálva tette meg a néhány lépést a vízhez.
Felhúzta a szoknyáját, és óvatosan a víz tetejére tette a jobb lábát. Az elmerült a vízbe.
Aztán a bal lábát, de az is elsüllyedt.
Aztán bátran és komolyan, de talán kicsit szomorúan folytatta a vízen járást, szoknyáját
a bokája fölé húzta, a víz a térdéig ért, majd a derekáig, aztán a válláig, és nemsokára Selma Lagerlöf elsüllyedt a Vättern tóban.
Három órával később, délután négykor Selma ismét felbukkant. Először a feje búbja, a feje tetejére tekert hajfonata, aztán a hatalmas feje, végül az egész alakja, két kilométer­rel Askersundtól délre, nedves ajkaival tisztán, élesen fütyülte az Aida győzelmi indulóját. Mikor kijött a partra, lecsurgatta magáról a vizet, megrázta magát, mint egy öreg madár, tenyerével végigsimította a zöld vászonruhát, és elindult Askersundba.
Onnan taxival elhajtott Hallsbergbe, az éjszakát Karlstadban töltötte, ahová a késő esti vonattal érkezett, és hétfő délután már ismét Marbackában volt.
Azután Selma Lagerlöf megírta az Anna Svärdről szóló történet végét és az Egy gyermek emlékeit és a Naplókat és még sok minden mást, mindezt azután, hogy megjárta az ötven- vagy talán hatvanméteres mélységet.
De Heidenstam, aki bizonyíthatóan a vízen járt, mely művelet feltűnően hasonlít a ver­seire és elbeszéléseire, soha többet egyetlen használható sort nem írt le.

A. Dobos Éva fordítása

* Eredeti megjelenés: a Legender című kötetben. (© 1987, published by permission of Norstedt, Stock­holm, Sweden.)